Tolna Megyei Népújság, 1977. március (26. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-18 / 65. szám

1977. március 18. /tocnaN, , , (NÉPÚJSÁG 5 Az új nagy forgalmú autó­utak és hazánk egyetlen autópályája mellett termé­szetesnek tűnő dolog, hogy autóspihenőket is kialakíta­nak. Nagy jelentősége ezek­nek a pihenőknek ott van, ahol a pályatesten az autók — műszaki okok kivételével — nem állhatnak meg. A vezetésben elfáradt gép­kocsivezetőknek de utasaik­nak is szükségük van arra, hogy néhány száz kilométe­res autózás után megálljá­nak egy kicsit mozogni, eset­leg a magukkal hozott ele­mózsiát elfogyasztani. Az ál­talában erdőszélen, fás, bok­ros területeken létesített autóspihenők oázisként vár­ják az autósokat. Megyénkben néhány éve kezdődött az autóspihenők kialakítása nagyobb forgal­mú útjaink mellett. Az első ilyen — az 1974-ben épített — pihenőhely Hőgyész és Szakály között, a csicsói ka­nyarban van. A pihenőről a Kaposvölgy panorámáját látn". A kiépített tűzrakó- hely, az asztalok, padok, illemhely, mind az autósok kényelmét, kikapcsolódását, pihenését hivatottak szolgál­ni. Két éve, hogy elkészült, de vandál kezek máris meg­rongálták a gondos, lelki- ismeretes munkával készí­tett pihenőhelyet. Az aszta­lok egy része széttörve, a székek _majd mindegyikéről hiányzik az ülőlap. Feltéte­lezésem szerint ezek egy részét, valahol a hétvégi tel­kek, nyaralók udvarán meg lehetne találni. A Nagykónyi és Dombó­vár között, Kocsola után lé­tesített autóspihenőnél ha­sonló kép fogad. A tavaly több mint félmillió forintos költséggel készített pihenő állapota még elszomorítóbb, mint a Hőgyész mellettié. Á székek ülőkéi elhordva, ösz- szetörve, az autóspihenő fel­dúlva. A bejáratnál álló sze­kérkereket csak azért nem vitték el — mondta keserűen a KPM Tolna megyei Köz­úti Igazgatóságának egyik vezetője —, mert jó erősen odahegesztettük a támasztó­oszlophoz. Nemrég Tamásiba utazva láttuk, hogy az erdőszélen megkezdték egy új autóspi­henő kitűzési munkáit. Ott is pihenőt létesítenek és a távolabbi tervekben szerepel még a sötétvölgyi bejárónál, a hatos út tolnai elágazójá­nál és szintén a hatos úton Budapest irányában, Duna- kömlőd után autóspihenő ki­alakítása. Az autóspihenők feldúlásá- nak, tönkretételének ténye különösen elszomorító ak­kor, ha tudjuk, hogy azokat a KPM Tolna megyei Köz­úti Igazgatóságának dolgo­zói nem csak munkaidőben, hanem komoly értékű társa­dalmi munkában készítették. Dolgozók, akik szabad ide­jüket feláldozták azért, hogy mások szabad idejükben kul­turáltan autózhassanak, pi­henhessenek. A sötétvölgyi bejárónál létesítendő autós­pihenő elkészítésénél is hat­hatósan számítanak a szek­szárdiak társadalmi munká­jára éppúgy, ahogyan a dombóváriak besegítettek a gunarasi pihenő megvalósí­tásába. Félő, hogy azok a pihenő­helyek, amelyek még csak rajzasztalon, tervekben ké­szültek el, hasonló sorsra jutnak mint azok, amelyek már ma is az autósok ki- kapcsolódását lennének hi­vatottak szolgálni. Megóvá­suk közös ügyünk, csak tár­sadalmi összefogással való­sítható meg. Tamási János Asszonyok tanítója Letört asztal, ülőlaptól megfosztott tuskók a csicsói autóspihenőnél Fotó: Bakó Jenő Egyik kezén kezdi számol­gatni, hány helyen, hány asszonyt tanított meg eddig labdát varrni, Bátaszék, Solt, Felsőnyék, Alsónyék, Ozora, Tamási, Kajdacs... aztán ne­vetve legyint. — Tizennégy éve utazok, nem tudom felsorolni, hol fordultam már meg. Minden­hol egy hónap, mindenhol újra kell kezdeni. Én már álmomban is tudnék focilab­dát varrni, de televíziót néz­ve biztosan, már kipróbál­tam. Mondom, tizennégy éve végzem ezt a munkát, azóta dolgozom a Simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozónál. Előtte cipész voltam, de meg­untam. Változatosabb ez. A családom is beletörődött, az­tán vigasztalom is őket, ha morgolódnának: nyár végén nyugdíjba megyek, s leszünk együtt, még talán meg is un­nak! Kérem szépen, jó ta­pasztalataim vannak. A fa­lusi asszonyok nagyon szor­galmasak, nagyon igyekez­nek. Minél hamarabb tanul­ják meg a munkát, annál ko­rábban lesz gyors a kezük. És ettől függ, hogy mennyit keresnek majd. Már ránézés­re meg tudnám mondani, ki­nek hogy fog menni. Most itt volt két idős asszony, két napig próbálkoztak, akkor belátták, hogy nem úgy megy, mint kéne. Szólhattam volna, de nem akarok megsérteni senkit.. Az alapelvem: jó­kedv, vidámság, igyekezet. No és a munkafegyelem, mert az a legfontosabb! Jár a kezünk, közben tréfálko­zunk — s utóbbi nyomatéké­ül, el is neveti magát. Sajátos vándormesterség Szőke Jánosé. Kinek adja át, ha majd hamarosan nyug­díjba megy? Egy biztos, nem­csak szaktudás, hanem Já­nos bácsiéhoz hasonló élet­kedv is kell ehhez a munká­hoz... -g Fotó: kz Szőke János paksi atomlakótelep körül a sajtóban időnkéftt fel-fellob- banó viták bizonyítják. Be­szélünk mi Szekszárdról is épp eleget, ha pedig már be­szélünk — ami tény —, akkor nem sok oka látszik, hogy ne írjunk róla. Beszélgető tár­saink, akiket segítségül hív­tunk, szakemberek voltak. Gallai Ferenc, a városi ta­nács főmérnöke, Lőrinczy Gyula és Scultéty Zoltán, a tervező vállalat mérnökei indultak el a tervrajzokkal borított asztal mellől a múlt­ból, hogy a lehetőségek hatá­rain belül igyekezhessünk felvázolni a jövőt. Végül — külön — megkérdeztük a ne­ves kertművész és táj tervező, dr. Mőcsényi Mihály egyete­mi tanár véleményét is. Az itt következőkben a hosszúra nyúlt eszmecsere összegezé­sével találkozik az olvasó. Kiindulópontul elfogadhat­tuk azt, amivel helybéli és idelátogató többnyire egyet­ért, amiről Babits éppúgy megemlékezett, mint Illyés Gyula. E két név említése nem véletlen. A költők az élet emberi voltának hiva­tásos mérői, márpedig ezt az életet egyre inkább városok­ban éljük. Egyik alaptétel: Szekszárd sajátos szépségét a dombok lágyan hullámzó vo­nala adja meg. Dombjai nél­kül a megyeszékhely megle­hetősen sivár síkvidéki fé­szek lenne. A másik alapté­tel: a fejlődő város lakás­igényeit ki kell elégíteni, anyagi lehetőségeinkhez mér­ten, de mindenképpen úgy, hogy tájképi szépségét ne rontsuk, csak módosítsuk, hangsúlyozzuk a kor igényei szerint. Városépítésben nem lehet önzés, a városokban mi lakunk, de a még meg sem született ükunokáink is sze­retnének. A dombok vonalát csúnyán megtörni egyetlen helyen si­került, de ott aztán annál alaposabban. A leghangsú­lyosabb ponton, a Kálváriá­nál. Magyarázkodást senki nem kíván, magyarázni vi­szont azért szükséges, mert a tények nemcsak makacs dolgok, hanem arra is alkal­masak, hogy azokból okulni lehessen. Így történt: 1967-ben elkészült a Kál­vária rendezési terve. Szere­pelt rajta a Vincellér és a Kilátó utca is, ezenkívül pe­dig egyedülálló (szaknyelven: szoliter) házak, melyek között szép rálátás nyílt volna a je­lenleg meglévőnél jócskán bőségesebb zöld felületre. Mindez felkeltette a közér­deklődést, de anyagi okok is vannak a világon — előbb az olcsóbban kivitelezhető Mé- rey-lakótelepre került sor. Később a Pécsi Tervező Vál­lalat kapott megbízatást az általános rendezési terv el­készítésére. Nagyobb lakás­számot hozott, sűrűbb elhe­lyezésben, aminek közműve­sítése olcsóbb, de sokkal ke­vésbé emberi léptékű beru­házás a korábbi elképzelések­nél. 1971-ben két változatban is elkészült a Kálvária beépí-' tési terve. Ennek utólag is csak örülni lehet, hiszen két le­hetséges változatot mérlegel­ni mindig üdvösebb, mint egyetlen egyet elfogadni, vagy elvetni. Itt azonban mégsem lehetett minden rendjén, mert konkrét emlé­kek vannak arról, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen jelent meg az egyik cég geodétája, hogy házhelyeket, a másiké pedig, hogy utat tűzzön ki. Végeredményben a Kilátó ut­ca mintegy nyolc méterrel feljebb „csúszott”, ami a ki­látás szempontjából talán nem lenne baj. Csakhogy maholnap már éppen kilátni nem lehet innen, azt pedig fényképünk is tanúsítja, hogy a házak és a domb vonala nincs szinkronban egymás­sal. Ha az alább elterülő, ré­gibb építésű családi házak, villák kertjeinek hegyfelőli részéből annak idején felál­doznak valamelyest, ma talán ■örülnénk a naponta szemünk elé táruló képnek és nem a fogunkat szívnánk érte* de ez már édesmindegy. Sokkal tanulságosabb feltenni a kér­dést, hogy mi lesz a folyta­tás? Az épületeket eredetileg lapos tetővel tervezték. A most látható, cseppet sem ilyen szürke palatetők akkor sem lesznek szépek, ha majd 15 év múlva fákká serdülnek a feljebb telepített fenyőcse­meték. Az is elgondolkoztató, hogy a jellegzetesen szőlőter­mő tájra fenyvest telepíteni a legszerencsésebb volt-e? Leg­sikeresebb épületeknek a részben már készülő terasz­házak tűnnek. A baktai városrész — már ma nyugodtan nevezhetjük így — nem lesz a jelenleginél magasabb és követni fogja a dombok ívét. A Decs, Öcsény irányából Szekszárdra tekin­tő ugyan nem a megszokott képet látja évek múlva, de ne is láthassa, hiszen a vá­rosnak terjeszkednie kell. Ez a terjeszkedés Csatár irányá­ban történik, pontházakkal tűzdelve, és miért ne lehetne szép, vagy akár szebb a ko­rábbinál egy új városrész, ha igazodik a tájhoz? Természe­tesen ehhez jó ötletek kelle­nek, továbbá kemény kezű építési hatóság, mely gátat vet majd az egyéni tervezők fantáziája olykor cseppet sem ritka túlburjánzásainak is. Mindnyájan 3Ä jat, amelyben élünk. Talán kissé lírai befejezés, de mégis igaz, hogy nemcsak mi élünk a tájban, hanem a táj is mi- bennünk. Egyáltalán nem közömbös, hogy miként. ' ORDAS IVÁN Fotó: Komáromi Zoltán Itthon ilyesmitől nem kell tartani, de veszélyektől igen, és ezt nemcsak egy-egy fő­városi szálló, vagy akár a nyatosan nyomasztó tengere, Nagy-Párizsban lakó magyar- országnyi lélekszámú ember otthona. At »mh»r a civilizáció Clliuer kezdetei óta konok következetességgel szabdalja darabokra azt a tá­jat, amelyben él — és erre sajnos rá is kényszerül. Mai nagyközségeink lélekszámút alig-alig megütő középkori városok még simulhattak harmonikusan a tájba, vagy meglapulhattak egy lovagvár tövében. A léptékek azóta megváltoztak és ma már könyvtári irodalma van az emberi lakhelyet körülvevő táj problémáinak, világszerte kutatóintézetek és egyetemi tanszékek sora foglalkozik ezzel. Nyilvánvalóan mások az igények és más a mérce, Báta, Dunaföldvár, Szekszárd vagy Budapest esetében. Nem beszélve egy akkora metro­polisról, mint Párizs, mely­nek megpillantása az eresz­kedő repülőgép ablakából másfél évvel ezelőtt nemcsak rám, hanem tucatnyi szek­szárdi fiatalra is sokk­szerű hatást gyakorolot. A Szajna alig tűnt jelentősebb­nek, mint aszálykor a szek­szárdi Séd, a Vincennes-i er­dő nem vetekedhetett ará­nyaiban egy itthoni ciheres- sel. A látóhatár pereméig és érezhetően azon túl is, min­dent elöntött a házak iszo­Műkedvelők Bonyhádon A bonyhádi közgazdasági szakközépiskola II/A osz­tályának leánytanulói kez­deményezésére Tévich Er­zsébet és Faludi Béla taná­rok betanításával Moliére „Kényeskedők” c. vígjáté­kát már harmadik előadás­ban adták elő, legutóbb a zománcgyár kultúrtermé­ben, telt ház előtt. A zo­máncgyár KlSZ-fiataljai- nak és szocialista brigád­jainak tartott előadás cél­ja az iskolák és az üzemek dolgozói között kialakuló­ban lévő kulturális kapcso­lat erősítése. A II/A osztály nemcsak a műkedvelésben, hanem az iskolai tanulmányi ver­senyben is az első. Szép volt a kezdeményezés és az eredmény is. Dr. Kovács Zoltán tudósító

Next

/
Thumbnails
Contents