Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-15 / 38. szám
a Képújság 1977. február 15. Moziban Egy ötlet bukása és tündöklése Az ürügy egy kivégző- kard, amely Zrínyi Péter és Frangepán Kristóf életének vetett véget. A neveknek történelmi ízük van, de nem lehet csodálkozni rajta, hogy a vámügy és a rendőrség alkalmazottjai nem tartották jelentősnek e két egykori főúr vértanúhalálát. Oly- annyire nem, hogy Böjti Sándor, a kard megvásárlója is csúnya gyanúba keveredett általa... A történet a következő: Böjti Sándor — ki „felső középszintű vezető”, vállalati igazgatóhelyettes — és felesége nyugat-európai körútra indul. Bécsben élvezik a nagyváros forgatagát, amikor betévednek egy árverési csarnokba. Böjti meglátja a kivégzőkardot, és úgy érzi, nem engedheti meg, hogy egy brazil milliomos kandallódíszévé zülljék — meg kell szereznie a nemzeti ereklyét, hogy majd valamelyik múzeumunk őrizhesse. Eladva gépkocsiját, meg is veszi — hitvese nagy bánatára —, s diadalittasan indul haza. A határon — és a határtól befelé — azonban egyre több bajt zúdít nyakukba a kard, egy ember nem hétköznapi ötletének tárgyiasulása. Egzisztenciális biztonságuk is halomra dől, s Böjti hamarosan közel kerül hozzá, hogy tényleg megbolonduljon. Ám jön a váratlan fordulat, a kard megdicsőülése... Újságcikk- sorozat, tévéműsor, önálló múzeum lesz a kard — és Bojtiék — sorsa. S hogy Böjti mindennek nem örvendezik, azt a néző érti, csak a filmbeli tévé- riporter csodálja módfelett. A kard-ügy természetesen csak ürügy, behelyettesíthetnénk egy sor más tárggyal. Érdekes azonban a kérdés: meddig tart az egyén cselekvési szabadsága? A csupaszon elhangzó felvetés egyértelműen utal valami eszmei rokonságra: nem véletlenül rebesgetik, hogy Dömölky filmje egzisztencialista „ihletésű”. Pedig nem erről van szó: a játékos kedvű rendező olyan szituációt teremt, amiben megvizsgálhatja a társadalom reagálását egy nem hétköznapi tettre. Arra kiváncsi, hogy a konvencionális és a helyes, a szokatlan és téves tett hogyan vizsgálható, igazolódik-e — és hogyan — valamelyik létjoga. * Szatirikus hangvétel, szellemes tálalás — s mégis. Hiába mindez, ha a felhasznált filmes eszközök lendülete, ereje nem elég ahhoz, hogy igazán magával ragadja a közönséget. Az eredmény: ismét egy magyar film, aminek alig van közönsége. Virág F. É. Legenda és valóság Ismét megjelent egy könyv a Tények és Tanúk sorozatban, amely méltán nyerte meg az olvasók tetszését. Dolores Ibárruri Az egyetlen út című könyve legenda és valóság képzetét idézi fel bennünk, legendáét, mert a spanyol szabadságküzdelem legendás alakja írta, s valóságét, mert könyvének máig, sőt a jövőig ható tanulsága, útmutatása szembetűnő. A memoár műfajának aktualitásán túl ma, Franco halála után, újra központi gondolattá és törekvéssé vált a széles nemzeti összefogás. Ennek jegyében fogant ez a mű is, amely bátran hangoztatja: „Ez az eleven, közelmúlt, rendkívül tanulságos történelem megcáfolhatatlan tanulsággal szolgál: csakis azok az erők képezhetik Spanyolország politikai, gazdasági és kulturális újjászületésének alapját, amelyek az ország érdekeit képviselik és a társadalom fejlődési tendenciájának iránytűje szerint haladnak.” A személyes élmények mellett kitűnően használható forrás is ez a könyv a spanyol munkásmozgalom kezdeteitől az 1939-ig történtekig, arra az időszakra, amikor — mint a szerző is írja — „a spanyol népre hárult a súlyos feladat, hogy az egész világ munkásosztályának és demokratikus erőinek erkölcsi támogatása, együttérzése és szolidaritása mellett, szembeszálljon az agresszió és a háború erőivel Európában”. A méltán figyelemkeltő könyvet Fazekas Erzsébet fordította. itg Kortársak Kassák Lajosról Novemberben nyílt meg az óbudai volt gróf Zichy-kas- télyban- a Kassák Lajos-em- lékmúzeum és a hozzá kapcsolódó Kassák-archívum. Mindkét intézménynek a Petőfi Irodalmi Múzeum a gazdája, monográfusa. A Kassák-mú- zeum falain a mester nonfiguratív kompozícióinak — „képarchitektúrái”-nak — gazdag sorozata és Tihanyi Lajosnak Kassákról festett híres melképe, a tárlókban pedig Kassák könyvei, folyóiratai, kéziratai, s a Tanács- köztársaság kulturális munkájában, a szocialista munkásmozgalomban és a fel- szabadulás utáni irodalmiművészeti életben betöltött szerepének dokumentumai láthatók. Az emlékmúzeum felavatása alkalmából — Kortársak Kassák Lajosról címmel — tartalmas kötet jelent meg, elhunyt (Mácza János, Czóbel Béla, Lengyel József, Nádass József) és élő barátok, küzdőtársak, író- és festőkollégák (Gyergyai Albert, Komlós Aladár, Barcsay Jenő, Borsos Miklós, Zelk Zoltán stb.) visszaemlékezéseinek, — Kassákról, az emberről, a magyar szocialista irodalom egyik megteremtőjéről, a képzőművészről, a szerkesztőről, az irodalomszervezőről szóló portréinak, jellemzéseinek gyűjteménye. A kötet zöme azonban a további munkásmozgalom-, irodalom- és művészettörténeti kutatások bázisa lesz Az emlékezők között van olyan, aki Kassák Munkakörbeli tevékenységét világítja meg (Kepes Imre, Gönczi F. Sándor), Dobossy László Kassák költészetének gyökérzetét: érsekújvári ifjúságát vizsgálja, Szalat- nyay József a felszabadulást közvetlenül követő, ún. „koalíciós idők” Kassákját állítja elénk. Az emlékkönyv egyik munkatársa, Korniss Dezső festő így fejezi be — átalakítva Voltaire egyik aforizmáját — Kassákról szóló vallomását: „Ha nem lett volna Kassák Lajos, ki kellett volna találni...” Major Ottó pedig — Kornissnál talán kevésbé szellemes módon (de a lényegben Kornissal egyetértve...) — e szavakkal jelöli ki Kassák helyét a magyar — és az egyetemes — kultúra folyamatában: „Ez a törhetetlen lelkű, szikár kis emberke századunk művészetének egyik legnagyobb jelensége. Nyomorúságos munkássorsból kiemelkedve, nemcsak nemzeti költészetünknek, hanem az európai művészetnek is jelentős alakjává nőtt.” DÉVÉNYI IVÁN Tv-napló Fejtörő Aki megnézte a Soha jobb kor! című műveltségi fejtörőjáték legutóbbi adását, törheti a fejét: mire jó ez a játék? Egyébként is, kezd unalmassá válni az ilyen és olyan fejtörő, de mit szóljunk ahhoz, amit maguk a rendezők sem gondoltak végig? Mert itt ez történt, hisz menet közben kellett módosítani a szabályokat, s legutóbb éppen ezért csak „próbajáték” folyt, megmutatva, hogy ezután hogyan kell vetélkedni, illetve fejtörni. De mintha maga a játékvezető is eltévedt volna a szabályok erdejében, el-elakadt, újrakezdte, mi pedig magunkba roskadva tapasztaltuk, hogy mit sem értünk az egészből. De az sem világos, hogy a játék rendezői voltaképp milyen műveltségre gondoltak. A fogalom — egyre jobban érezzük — mind bonyolultabb, s a műveltséget nem lehet meghatározni néhány évszám vagy idézet alapján. De így végképp nem. A felelők leckéje ezúttal Cervantes volt, s bizony nagyon, de nagyon akadoztak a feleletek, s időnként a láthatatlanná tett (!) és síri hangon megszólaló zsűrinek találgatások alapján kellett ítéletet mondania. De ha valaki mindent el tud mondani Cervantes-ről (véletlenül sokat olvasott róla, mert nem kutatókról van szó), művelt ember? Nem tudom. S akinek hirtelenében nem jut róla eszébe semmi érdemleges, mert meg van illetőd- ve, vagy mert esetleg nagyon meleg van, feltétlenül tudatlan? Ezt sem tudom. Műveltség és műveletlenség kérdését így nem lehet eldönteni, de ezúttal nem is ez a fontos. A kérdés az, hogy mindazok, akik a három kiválasztottat nézik-hallgatják, be tudnak-e kapcsolódni a játékba, tehát közüggyé tud-e válni, hogy a kamera elé ültetett X vagy Y mit tud Cervantes-ről. Mert ha nem, a játék öncélúvá válik, érdektelen magánüggyé, amibe teljesen felesleges bekapcsolni a tv- nézők millióit. Itt pedig ez történt. Ettől függetlenül, aki végigvergődik a kérdések útvesztőin, kaphat jutalmul olaszországi utazást, csakhogy ehhez sincs semmi közünk. Cs. L. Rádió Irodalmi műsorok A közművelődés közügy, melyről törvény is szól. Érdekes figyelemmel kísérni, hogy ennek különböző részterületeiért mennyit tesz a rádió. Maradjunk a múlt hétnél és az irodalmi ismeretterjesztésnél. Elhangzott Dickens A Pickwick klubjának befejező része. Hegedűs Géza a Goriot apóról beszélt a szocialista brigádok akadémiáján. Ugyanő megpróbálkozott Vergilius ifjúságának rádiósításával is, igaz, mérsékelt sikerrel. Az iskolarádió irodalmi hangképeket adott századunkból. Sokadik évfolyama, sokadik számával jelentkezett a Kilátó című világirodalmi folyóirat. Christo Botevvel ismerkedhettünk meg. Csurka István egyik könyvét mutatta be Szakonyi Károly. Alig ért véget az egyik Dickens-mű, elkezdődött a másik, a Twist Olivér — folytatásos közlése. Jelentkezett a Gondolat, a másik kitűnő rádiós irodalmi „lap” és hallhattuk Marlowe tragédiájának rádióváltozatát. A krimikedvelők irodalmi értékkel hódolhattak szenvedélyüknek Dürrenmatt Az ígéret-ének jóvoltából. Tegnapelőtt pedig megemlékezés hangzott el Darvas Józsefről. Mindez a sokoldalú válogatás csak a Kossuth hullámhosszán, anélkül, hogy egyoldalú vagy túlzsúfolt lett volna. Nem volt okunk panaszra. 31. Holub Ciprián oly kicsire zsugorodott, mint a tűzbén égett ember, vakargatta a füle tövét. — Hallottam valami ilyen — motyogta —, igaz-e, nem-e, én azt nem tudok... Ja nye- vigyel, nyics... — Ezt egy kicsit hangosabban mondta, kerek beszédnek a nevetgélés- sel szemben, mefy körös-körül nyaldosta kis tűszúrásnyi lángocskákkal, égette az arcát. — No, jól van, Ciprián bácsi. — Melegség volt Buda tanító hangjában, a megértés melegsége. — Üldögéljen csak kicsit itt a tűznél. Aztán majd visszakísérjük... Éjfél után. Holub Ciprián szót fogadott, s hogy körülményesen a gyepre ereszkedett: mintha a föld is elnyelte volna. Az öreg igazgató azt kérdezte tőle: — Matej jobban van? — Holub Ciprián pislogott száz ráncának jó búvóbokrából. Csapdát sejtett. — Azt én nem tudhatok — mondta, mert az a legjobb, ha az ember nem tud semmit. — ö maga csak tudhassa — tette hozzá, amiben pedig benne volt, hogy az ilyen bélyeges házat legjobb, ha az ember elkerüli, abból baja nem származik. — Ott ragadták el a lovak? — Ottan mondanak, ha igaz... — A keresztútnál. — Ottanféleképp... Hogy megláttak volna valamit, s attól. Igaz-e, úgy-e, nem-e?... Beszélnek. Az öreg igazgató Buda tanító füléhez hajolt a tüskön. — Friss még a dolog, s a hatása alatt vannak. Buda tanító bólintott, miközben szalonnával kínálta az öreg Holubot. — Nem mondok: nem — vigyorgott a száz ránc. A kéz meg a kabátban botorkált. Előjött onnan egy üveg bor, viszonzásul. Az üveg körbejárt, s Holub Ciprián felmelegedett a tűznél, a szalonna meg a bor segedelmével a szívesség tüzénél is; s bátrabb szavakra is kapott. — Kettő megvolt — szólott, majszolgatván a szalonnát. — Odacsapja neki még harma- dikszor is. Egyszerre odafigyeltek. — Kinek? — kérdezte Buda tanító, remegett száján a visszafogott mosoly. — Kinek csap oda? — Kinek... Matej... kinek más? — S meghúzta az üveget Holub Ciprián, a bor pirosa mind az arcára futott. Utána meg a bajszát törölgette a keze fejével. — És ki csap oda, Ciprián? — vallatta az öreg igazgató is. Ha már kiugrik a nyúl a bokorból, ugorjon nagyot. — Hát ki ? ö. — Ki az az „ő”? — Ö — mondta Holub Ciprián, s hozzátette: — Mindenki aztat tudja. Az öreg igazgató is tudta. S azt is tucjta, hogy rettegnek szájukra venni a nevét, nehogy jóindulatát elveszítsék. De ő nem rettegett. — A Cserni Pán? Holub Ciprián szemében beszédes ijedelem villant. Látta ezt mindenki a tűz fényénél. S ha nem látta volna, azt már igen, hogy keresztet is vetett. Nem bántották az öreget, elégedettek voltak az eredménnyel. A boszorkányokról kezdtek beszélgetni. Hogy még ma is vannak a faluban boszorkányok. Akikről azt mondják. Hanka néni például, akinek száz macska nyávog a kiszáradt diófáján. Az ablaka pedig be van spalettázva. De több boszorkányt aztán nem mondtak, mert nem jó azokat se névről említeni, noha ez már csak illemként élt a fiúkban. Illetve egyet emlegetett az öreg igazgató, akit azonban a fiatalabbak nem ismerhettek, mert a háború után áttelepült Csehszlovákiába. — Ennek még több macskája volt, mint Hankának — mesélte. Körülvették az arra járót, és gyerekhangon nyávogtak. Egy sovány tehene volt mindössze, reggelente mégis kannaszám vitte a tejet a városba. Éjszaka röhögve megfejte a mások tehenét. Tudta, hogy nem merik megfogni. Emlékszel? — S Buda tanítóhoz fordult. Buda tanító is emlékezett. — Reggel mindig mondták, ha keveset adott a tehén: itt járt a boszorkány. A fiúk unták, s hancúrozni kezdtek a gyepen. Hornyák Marci a tűzcsapóval meg- böködte Kosznovszki Ferót, s bírókra keltek. Mire a többi is betársult. Nagyokat löktek egymáson, s nagyokat nevettek. Az öregek nézték őket, mosolyogtak. Aztán valaki azt mondta: elég már. S akkor egyet-egyet löktek még egymáson, s abbahagyták. Felhevülten, lihegve hevered- tek a helyükre, mint egy jó fürdő után. (Schubert Péter rajza.) Feró azt mondta: — Éjfél... — S vetett a rozséból a tűzre. * Zsabka kijött a házból. Kijött és azt mondták: — Mi lett ezzel a Zsabkával? Nem tudták megnevezni, de mindenki látta, hogy más lett, mint volt. Aztán, ha szóba került, azt mondták: — Megváltozott. Vagy ezt: — Megkomolyodott. Sőt jóindulattal: — Megemberesedett. — Mintha katonaságot járt volna, s nem betegágyat. Pedig továbbra is ott ült a kocsma előtt, az aranyifjúság körében, a kőpadkán, torz, zsíros bibircsekkel teli sárgaréz fejével, a börtönt még alig feledő rossz növésű hajzatával. Ott ült, s ha kihoztak sört, megitta, de rumot nem kért bele. Megrázkódott. — Nem kell. A fiúk összenéztek: beteg. S a kérdés az alig rebbenő szemöldökökben: vagy csak a lelke? Az is lehet, hogy csak a lelke. Nem bánta a hajukat, egy szót se szólt. Általában nagyon keveset beszélt. És nem akart semmit. És ez volt a legföltűnőbb változás. Megszokták, hogy ő a vezér, és most nem akar semmit. Mintha csak elkalandozna magában, és nem is törődne a dolgokkal. A virtus sem érdekelte. Ellibbent egy szemrevaló hajadon a kocsma előtt? Máskor felállt, megrázta magán a gátyót, s csak úgy foghegyről hetyke harci riadót fújt: „Spuri!” Azt, hogy „utána”, nem is mondta, csak ment, ökle a zsebét kinyomta. Vitézei pedig követték, némi távolságban, mint vezért a serege. — Most nem lesz „spuri”? — kérdezte Dombaj Gyurka, mikor a faros-begyes Bocsa Verőn tovalibbent, mintegy elvárva, hogy kövessék, mert ehhez volt szokva. Zsabka utánanézett a lánynak, lusta fejmozdítással. Annyi volt, hogy fölnézett, meg visszaengedte a fejét. (Folytatjuk) Jövő héten a Stress című spanyol filmről írunk
