Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-13 / 37. szám
A ■ftíÉPÚJSÁG 1977. február 13. magazin magazin magazin Úriás csőri madár A képen látható pelikánpárt a frankfurti állatkertben „kapta el” a fotós, mégpedig hatásos nézőpontból: az egyik madár éppen kinyitja csőrét. Ilyen különleges alakú, de mégis célszerű csőre egyetlen más madárnak sincs. Nem forrt össze mereven az alsó állkapocs két szára, hanem különleges izmok messze széthúzhatják alapjuknál egymást, és így széles torokbőrt feszítenek ki. Kényelmesen merítheti ki a madár zsákmányát a vízből az ily módon kitágított alsó csőrkávájával, amely hasonlít a lazachalászok jellegzetes merítőhálójához. A pelikán testhossza nyakával és sajátos csőrével együtt 1,20—1,80 m is lehet, s elérheti a 10—12 kg-os súlyt is. Tekintélyes testét 2,5—3 m fesztávolságú szárnyával emel; a levegőbe. Elképzelhető, hogy mennyi táplálékra van szüksége ennek a nagy testű madárnak, különösen, amikor fiókáit is táplálja. Zsákmányszerzését könnyíti meg csőre alakján kívül tágas nyelőcsöve, amelyen át még a nagy halat is le tudja nyelni. A pelikánok a nagyobb zsákmány megszerzése érdekében társasán halásznak. Hosszú láncban úsznak egymás mellett, s a kiszemelt halakat szárnyuk csapkodásaival terelik a part felé, vagy saját maguk alkotta kör középpontja felé. Azért igyekeznek a part felé terel, ni a halakat, mert bőrük alatt és csontjaikban sok levegő van: fajsúlyúk így könnyebb, amely megkönnyíti repülésüket, viszont nem tudnak a víz alá bukni. Telepeken élnek, amelyben sokszor több ezer pelikán zsúfolódik össze. A képen látható pelikánfaj Délnyugat- Ázsia és Afrika nagyobb vizein költ, de a Duna-deltá- ban is fészkel még legalább 5000 pár. Mivel az emberen kívül nincs más ellensége, 40 éves kort is elér. A madár mellén sárga, gyakran rozsdavörös folt látható. Régen az emberek véres lakoma nyomait látták ebben, és azt hitték, hogy a pelikán fiait saját testén ejtett sebének vérével eteti. Ezért lett a pelikán az „önfeláldozó ivadékgondozás” szimbóluma. A tavalyi, 29 napos szökőévi február után az idén az év második hónapja ismét 28 napos. A hónap során a Halak az uralkodó csillagkép. Februárt, amely a téli hónapok közül a harmadik, Télutónak nevezték valamikor. A nappal a hó végéig 1 óra 25 perccel nő, hossza a hó első napján 9 óra 33, az utolsón 10 óra 58 perc. Tízéves ciklusban mért februári hőmérsékleti átlag szélsőségei: a legmelegebb ciklus 4. évében +5,7; leghidegebb a 8. évben volt: —7,6! Hatvan . év átlaga: +0,7 C-fok. A csapadékátlag ugyanakkor 9 és 79 milliméter között ingadozik, az ötven év átlaga pedig 32 millimétert mutatott. A népi tapasztalat szerint ha Jégtörő Mátyás napján, Hány tüskéje lehet egy sündisznónak? Vállalkozó szellemű kutatók megszámolták és talán kevesen találnák ki: 16 ezer körül van a tüskék száma. A sündisznó egyike a legrégebben kialakult emlősállatoknak. A kutatók már 50 millió éves csontvázat is február 24-én jég van, Mátyás megtöri: Mikor Mátyás jégen lábal, mehetünk majd mezitlábbal — mondogatták falun. A télvégi népszokások közül legismertebb a busójárás: ősidők óta fennálló téltemető, tavaszváró ünnep, a farsangi mulatságok lezárása. A farsanghoz a párválasztás gondolatköre is kapcsolódik, ezért azokat az eladó- lányokat, akik pártában maradtak farsang végén szokás volt kicsúfolni. Szatmárban például a kongózás járta: a kérő nélkül maradt lányok ablaka alatt pléhdarabokat kongattak a fiúk és bekiáltottak: Akinek van nagy jánya, hajtsa ki a gulyára. A naptárba újabban felvett névnap: február 15.: Kolos. találtak, és a csontmaradványok azt bizonyítják, hogy az akikori példányok alig különböznek a maitól. Testének felépítése védelmet nyújt ellenségei ellen és segíti a táplálék megszerzésében. A jól megtermett sün- disznó eléri az egy kg-os súlyt is. Előszeretettel tartózkodik az ember közelségében. Szívesen üti fel tanyáját pajtákban, lomtárakban, farakásokban. A sündisznó egyértelműen hasznos állat Egereket, sok kártékony rovart és lárvát pusztít el a földön, vagy a föld felszíne alatt. Újabban — a modern technika korában — új veszedelem fenyegeti a sünöket. Ez a különleges veszély a növekvő gépkocsiforgalom. Az állat sötétben, éjjel, alkonyaikor és hajnalban jár zsákmány után, és az utakon nagyon sok sünt elpusztítanak a gépkocsik. Sünök az autópályán A Szovjetunióban több nagyüzem foglalkozik kristályüveg előállításával, egyik legjelentősebb közülük a le- ningrádi. Az itteni mesterek minden alkotása iparművészeti remekmű. A gyár csaknem 40 éve termel. Termékeit messze a Szovjetunió határain túl is ismerik. Értékes optikai tulajdonsággal rendelkező lencséit, csiszolt üvegeit a világ legjobb ilyen készítményei közé sorolják. Képünkön: Jelena Janovsz- kaja „Oroszország” című kompozícióját a Csehszlovákiában 1976-ban rendezett kiállításon nagydíjjal tüntették ki. 30. Úgy jött fel, hogy mint mondtuk, az erdő dolgait beszélték. De nem is az erdőét, hanem a szegény nép leleményét, aki most is meglopta az erdőt, hogy élni tudjon itt mostoha ölén. Szelíden meg kevésbé szelíden megcsapolta. Mert nemcsak gombászott, meg a mohát gyűjtötte össze, hogy még abból is pénzt csináljon, meg a makkból meg a gesztenyéből, s a bogyókból. Az öreg igazgató régi dolgokat is tudott, érdekeseket. Amikor még úr-béres világ volt, benn foglaltatott az urbáriumban, hogy a kiszáradt fát a jobbágy hazaviheti az erdőről. Úgy hívták ezt, hogy „faizási jog”. Hát a jobbágy aztán segített magán. Egyszerre száradni kezdtek a fák az erdő szélén, ahol közelebb estek a portákhoz. Azt csinálták, hogy „meggyűrűzték” a fákat. — Ez afféle dróthurok volt a törzs körül — mesélte az öreg igazgató. — Úgy elszáradt tőle a fa, mint a parancsolat. S ekkor mondta Feró, hogy van ám ma is hurok az erdőn, minap is beleakadt egybe. A fiúk nevettek. Mindenki tudta, hogy Zsabka vadászik hurokkal. Még Buda tanító is tudta, innen jutott eszébe, hogy nincs itt. — Csakugyan, mi van vele? — Beteg — mondták a fiúk. Buda tanító csodálkozott, s az öreg igazgató is. — Azt hinné az ember, hogy bottal se lehet agyonverni — szólott az öreg igazgató. Feró merőn nézte a szalonnáját. A tűz visszatükrözött a szemében, bevilágította a homlokát. — Nem jár sehova, csak otthon fekszik —■ mondta. A fiúk is mondták, hogy voltak nála, és a fél arcát sose mutatja, azon fekszik. Befordulva a falnak. És senkire rá se néz, csak úgy mond egy-egy szót. Nagyon megcsendesedett — mondta a hiííelenszőke Dombaj Gyurka kis hallgatás után, mialatt be-bevonták szalonnájukat a parázsról, kenyerükhöz dörzsölvén! — Énekeljünk — javasolta Hornyák Marci, mert kezdett a dolog unalmas lenni. Mindjárt rá is gyújtott: János bácsi pipája füstölög a világba... ...János bácsi csak egy van, az se baj, ha fogatlan... De igencsak magában énekelte, noha a fiúk itt is, ott is felkapták, beledúdoltak. Pontosan egyikük se tudta. Hornyák Marci sem, pedig eleget hallják úton- útfélen a táskarádióban. — No várjatok — szólt az öreg igazgató —, majd én mondok egyet. Köhintett kettőt, reszelt az öreg húrokon. Bizony reszketegen, nyekeregve szóltak már. Hogyha nékem, hogyha nékem száz forintom volna... Kis Pista, akinek a nagyapját még Ma- licskinak hívták, rozsét dobott a parázsra. Szép sárga láng csapott fel, hosszú nyelvek. S az arcok körös-körül fényesen lobogtak, világítottak. — „De mivel, hogy nincsen” — csatlakozott Buda tanító, s vele a fiúk, s egyszerre feléledt a társaság —, fából van a kilincsem, madzag a húzója!...” Ezt a sort megismételték, s nagyon jó hangulat támadt a tűz körül. — Hát azt tudjátok még? — szólt Buda tanító, és elmerengve tekintett a tűzön túli sötétbe. Nagyon halkan kezdte, a szívéből: — „Kiszuca, Kiszuca...” — „Sztugyená vogyicska...” — mondták rá a fiúk máris, egyszerre valamennyien. És ügyeltek, hogy szép lassan mondják, és hogy ne is legyen nagyon hangos, mert úgy az igazi. És a szemek csillogtak, végig, amíg énekeltek. S ahogy erősödött a dal, az erdő zengve átvette, visszhangozta, a földeken szétterítette. S a szarvasok és ólálkodó disznók visszatorpanva hallgatták. Kegy sza tyana pijem, Kegy sza tyana pijem, boli ma hlavicska, boli ma hlavicska, A fiúk kipirultak. S noha nem volt ott bor, úgy tűnt, mintha ittak volna. Egyikük órájára pillantott, s azt mondta: — Mindjárt éjfél. — Messze még a reggel — mondta Buda tanító. S hogy elhallgatott, közeli neszek hallatszottak. * Mindnyájan hallották, s a galagonyabokrok felé fordították a fejüket. Már a bokor zörgött, amelyiknek csaknem a hátukat támasztották, s amelyik egyik ágával belehajolt a vaskádba. S akkor előlépett egy öregember. Odajött a tűzhöz. A fiúk feloldódva, csalódottan nevettek. — Hát maga az, Ciprián bácsi? — Álmél- kodva látta Buda tanító az öreg Holub Cip- riánt (kinek úgyszintén egybeesett születés- és névnapja, mint sokaké, a hajdan volt pap hóbortjából,- ki megsokallta a Jánosokat, Pistákat és Marisákat.) — Eljöttem — mondta az öreg, inkább csak motyogta magának, befele a tűzbe, beljebb rugdosva egy gallyat, mely szélre esett és nem tudott lángra kapni. — Na de Ciprián bácsi — méltatlankodott Buda tanító, fő-fő feje ennek az egész tűz- őrségnek —, csak úgy irniksz-mirniksz otthagyjuk az őrhelyünket?! — Kicsikét csak jöttem el — motyogta Holub Ciprián mentségnek. A nyugalmazott igazgatónak a szája nem, csak a szeme somolygott. Kétfelöl az arcinak mereven szögezték le a szájat. (Schubert Péter rajza.) 7 — Véletlenül, csak úgy kérdem^ nem a keresztútnál kell magának helytállni, Ciprián? Holub Ciprián bólintott, inkább csak ide- oda mozgott a feje a tűz fölött. Maga sem érezte elegendőnek a dolgot, mert motyog- dált is utána valamit: — Ott én állom helyet, csak kicsike én eljöttem... Nem nagyon sokat, tekintetes igazgató úr. A nyugalmazott igazgató piros arccal nevetett, s tenyerével hessegette el magától a címzést. — Ciprián, maga aludt? Kicsike megváltozott ám világ! — S szájából a tört magyar beszéd, noha kedélyeskedésnek szánta, csúfolódásnak hatott. Csak az öreg Holubnak nem volt füle rá. Ebbe született, az efféle kedélyeskedő világba. Megszokta. A hirtelenszőke Dombaj Gyurka felkönyökölt a fűben, rávigyorgott az öreg Ho- lubra. — Maga is fél a boszorkányoktól ? Az öreg egy szót se szólt, a találat megzavarta. Valami fadarabot keresett, hogy pipája tüzét a parázstól életre keltse, de nem talált. A szemek pedig kérdőn várakoztak köröskörül. Várakoztak és mosolyogtak. S hogy hiába várakoztak, megint csak Dombaj Gyurka szólt: — No, mert itt van éjfél. Most paláverez- nek ott a boszorkányok az ördögökkel. Holub Ciprián vállat vont, nagy zavartan, a pipáját szortyolgatta. — Paláveréznek? — kérdezte, s ártatlanul rájuk nézett, akár a ma született bárány. — Hát micsinálnak? — Mit azt én tudom — mondta Holub Ciprián. — Ne vicceljen, Ciprián bácsi — szólott Buda tanító is, s az ő szemében is benne lapult a mókás kedv, — hát az a láng, amit maguk mindig látnak? Pontban éjfélkor... Az nem ott van-e a keresztútnál? — Ott mondanak... — S fülig pirult Holub Ciprián, világért se vállalta volna a dolgot. — Az a kék láng, ami ott fölcsap. Pontban mikor tizenkettőt üt. Megnyílik ott a föld. Suhaj Gyúró is látta, Králik Franyo is, Dombaj Josko, a régi öregek mind. Ondrej minden éjjel látta. Ne mondja már, hogy csak maga nem... (Folytatjuk)
