Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-08 / 32. szám
A KÉPÚJSÁG 1977. február 8. Moziban Az ígéret földje Wladyslaw S. Reymont a zseniknek abba a fajtájába tartozott, akik különösen érzékenyek a társadalmi problémák iránt. A filmrendező Andzrej Wajda úgyszintén. Reyimont nagy regénye, a Parasztok egy kitűnően sikerült televíziós sorozat jóvoltából néhány éve már a legszélesebb körök közkincsévé vált. Most ugyanez történt a Nobel-díjas regénynél, alighanem semmivel sem kisebb értékű „Az ígéret földjével” is, hála a lengyel filmgyártásnak és Wajdának, aki nem riadt meg a feladat nagyságától és .kétrészes művébe úgy sűrítette bele a regény minden mondanivalóját, hogy az eredeti ismerőjében se támadt semmilyen hiányérzet. A kapitalizálódás kezdetén lévő Lódzban vagyunk, ahol három nagyra törő fiatalember, tűzzel-vassal, eszközök válogatása nélkül érvényesülni akar. A Karolt alakító Dániel Olbrychski figurája a legszerencsésebb, ha pedig ellenszenvesség dolgába egyáltalán versenyre kelhetnek egymással, úgy Maks Baum (Andrzej Sewe- rin) viszi el a pálmát. Wajda teljesen egy „hullámhosszon” dolgozik Reymont-tal, eleinte szinte rokonszenvesnek mutatja hőseit, hogy aztán fokozatosan derüljön fény gátlástalanságukra, beleértve a szexuális gátlástalanságot is. A csúnya, de gazdag és így a gyár égése után „mentőangyalként” használható Mada Müller szerepében Bo- zena Dykiel remekel. A feltörekvő gyárosok családtörténetének még egy világirodalmi színvonalú ábrázolása ismert, Gorkij: Arta- monovokja. Az Artamonovok rokonszenves szépielkek a három ifjú lengyel karrierista mellett. Andrzej Wajda kétrészes filmje nem köny- nyű szórakozás, hanem filmszalagra vitt társadalmi dráma, de ebben a kategóriában kitűnő. O. I. Jövő héten A kard című, új magyar filmről írunk Kerámiaműzeum A AlecseK negyei ívuzull — Bakócán — élő Sáfrány Géza népi keramikus azon kevesek közé tartozik, akik már életükben múzeumot kaptak. A tanács egy. a falu főutcáján allo, tehene meszelt, oszlopos tornácú, védett népi műemlék épületet jelölt ki arra a célra, hogy otthont adjon az idős mester alkotásainak PAKS MONOGRÁFIÁJA Parádés kötettel gyarapodott a megyei helytörténeti irodalom könyvtára. Paks nagyközség Tanácsa 410 nagy alakú oldalon kiadta a település monográfiáját. „Paks alapításának 650., fel- szabadulásának 30. évfordulója alkalmából”; tehát némi késéssel, de ezért a nyomdai átfutási idők ismeretében aligha lehet hibáztatni a kiadót, vagy a szerzőket. A szerzők: dr. Németh Imre. Somogyi György és dr. Koch József. Dr. Németh Imre, akire egyúttal a szerkesztés munkája is hárult, a kötet oroszlánrészének írója. Monográfiát írni nagy, de cseppet sem biztos, hogy ugyanakkor hálás feladat is. Az idő folyásának nem lehet gátat vetni, szinte egészen bizonyos, hogy amikorra egy monográfia megjelenik, addigra a mindig kritikus, de egyáltalán nem mindig jóindulatú olvasó bőven kereshet az oldalakon olyasmit, amit nem talál. (Például a rendelőintézet létét, vagy a meglévőnél bővebbet az iparosodásról.) Ne kövessük a kákán csomót kereső szemléletet, annak örüljünk, amit a kötet elénk tár, hiszen az sejthetőleg több évtizedes gyűjtőmunka eredménye és elrendezésével, az összefoglaló kronológiával, pontos jegyzetanyaggal és nagyon gazdag irodalomjegyzékkel tudományos igényt elégít ki. Erre azért is jónak tűnik felhívni a figyelmet, mert ha valaki a jövőben a maholnap város Paks múltjának bármelyik részterületével kíván foglalkozni, óhatatlanul kézbe kell, hogy vegye ezt a kötetet. „Fő célunk az volt, hogy hézagpótló munkát adjunk a paksiak kezébe, hiszen községünk életéről ösz- szefüggő munka még nem jelent meg.” — írja bevezetőjében dr. Németh Imre. A célt elérték. A monográfia első része a település társadalmi és politikai történetével, a második természeti földrajzával, a harmadik településföldrajzával, a negyedik gazdaságföldrajzá. val foglalkozik. A 226 felvételből álló képanyag gazdag, technikai kivitele azonban nem válik a Zrínyi Nyomda dicsőségére. Ezeket negyvenöt ábra és számos jól áttekinthető statisztikai táblázat egészíti ki. „Egy monográfiát nem lehet befejezni, csak abbahagyni.” Németh Imre rokonszenves megállapítása a könyv kezdetének és befejezésének egyaránt mottója és nagyon jó lenne, ha óhajtása szerint lenne aki felfigyelne arra, hogy: „A felszabadulás óta eltelt 30 esztendő ilyen rövid távlatból is tág tere lehet már a búvárkodásnak, hiszen politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életünkben olyan jelentős változásokat hozott, melyeknek történelemformáló ereje kétségbevonhatatlan.” ORDAS IVÁN Tv-napló Érzelmek iskolája Az Érzelmek iskolája a világirodalom egyik legszebb regénye. Már két remekmű volt Flaubert mö. gött, a Mme Bovary és a Salammbo, amikor 1869-ben megjelent az Érzelmek iskolája, amely, mint fordítója és tudós magyarázója, Gyergyai Albert írja, „mindig más hangulatba ringatja az olvasót, mindig más-más mélyét mutatja az emberi vagy egyéni sorsnak”. A kritika azóta pontosan föltárta, milyen személyes emlékek motiválják Frédéric Moreau történetét, mennyi önéletrajzi elem került bele, ezekre most nincs helyünk kitérni, egyébként a legutóbbi magyar kiadás bőségesen foglalkozik ezekkel is. Mi teszi remekművé az Érzelmek iskoláját? A hibátlan korrajz, de nemcsak ez. Frédéric a „század gyermeke” — a múlt században szívesen használták ezt a kifejezést, de egy kicsit több is, mert egy életforma kiábrándultságának példája, s amikor a regény végén Deslauriers barátjával visszatekint az életre, a könnyen megkapható kis nőkre emlékezik legszívesebben, mert „talán ez ért a legtöbbet”. Flaubert kiábrándulása ez, aki olyan elszánt hittel kereste a tökéletest, mint előtte talán senki. Életének nagy legendái emberfeletti munkájáról szólnak, arról, hogy miként keresett néha napokon át egyetlen jelzőt, s ha egy héten hat oldalt meg tudott írni, nagy teljesítménynek tartotta. Együtt élt minden hősével, s nincs okunk kételkedni őszinteségében, amikor azt írja Taine-nek: „Amikor megírtam regényemben, hogyan mérgezte meg magát Emma Bovary, annyira éreztem számban az arzén ízét, annyira ettem magam is a méregből, hogy kétszer egymás után gyomorgörcsöt kaptam, iga. zi, hamisítatlan gyomorgörcsöt és kihánytam egész ebédemet.” Ha Bovatyné sorsa így hatott rá, nem kell magyarázni, mennyire egynek érezte magát Frédéric-kel, aki a világirodalom felejthetetlen regényhőseinek egyike, s csak Tolsztoj Pierre-je, Dosztojevszkij Miskin hercege, vagy a két Stendhal-hős mérhető hozzá. Egy kort testesít meg, amit sajnos a francia tv-válto- zatról nem mondhatunk eh Mert ez az átdolgozás élettelen képek során át próbál felidézni egy kort — és egy nagy regényt. Az eredmény: aki nem olvasta a könyvet, még csak nem is sejti, milyen szépségek fakulnak itt fáradt unalomba. Megfilmesíthetetlen lenne Flaubert? Aligha, inkább arról van szó, hogy az Érzelmek átültétől messze kerültek a Flaubert-i gondolattól, s a regényt egyszerűen alapötletnek tekintették, miközben elfelejtették, hogy ez az „ötlet” világirodalom, nem több és nem kevesebb. így bizony csak egyet tudunk ajánlani: az eredetit, amelyhez a tv-változat csak külső jegyeiben hasemlít. CSANYI L. Gyermek- és ifjúsági műsorok a rádióban Nemcsak a tisztálkodó hajlandóságú tv-maci közkedvelt a gyerekek körében, hanem a rádió sok nekik szánt műsora is. Egyszer érdemes lenne terjedelmesebb összehasonlító cikket szentelni a két tömegkommunikációs fórum műsorszerkesztési elveinek. Most csak annyit, hogy a rádió gyerek- és ifjúsági műsorainak szerkesztése alapos átgondoltságra vall. Az olyan hétről hétre jelentkező műsorok mellett, mint a „Harsan a kürtszó” komoly ismeretterjesztő szándékú adások is jelentkeznek. (Vergilius ifjúsága, japán dallamok, vagy a „Napraforgó" február 19-én esedékes természettudományos melléklete.) Zala Zsuzsa Dickens Twist Olivérjét alkalmazza rádióra (febr. 10., 16., 17.), de nem hiányzik a rádiójáték sem. Az ifjúsági adások megfelelő színvonalúak és tagozódásuk is érdekes. Az ismert Mindenki iskolája mellett figyelemre érdemesnek érezzük a február 10-én esedékes „Segíthetünk?” című érdek- védelmi adást és a Petőfin február 24-én hallható Híres alma materek-et. magyarázni 25. Aztán már Sandi el tudta nyugodtan, hogy áll a dolog. — Az az igazság, a hét bükkfánál ott voltam és csakugyan, de én ott az égvilágon egyebet nem találtam, mint követ meg zuzmót meg tüskebozótot. El is jöttem üres kézzel. Maris meg Teréza pedig még odáig se jöttek, faképnél hagytak. Ez így volt... Egyébként a bajok elérik az embert. Engem is, mást is, mindenkit. Nem kell ahhoz semmi. Aztán egy kicsit csend lett és Ondrej felnézett a poharából. Szemének tükrén lomha csökönyösség úszott. — Akkor meg kicsoda őt kiengedte? — Kicsoda lehetett? — vetette fel homályvert tekintetét Králik Franyo is. A harmadik kriglinél tartottak és visszacsúsztak oda, ahonnan indultak. Bele voltak ebbe bogozódva. Most törték a makacs fejüket: kicsoda hát? Egyikük, egy Pista nevezetű középkorú paraszt, szikkadt és görcsös, akár az erdei fák, ki ott volt mindig mindenütt, de nemigen vetette magát észre, mert nemigen szólt sose, most megkockáztatta: — Hát én mondanék egyet. — Bátortalanul buggyant ki belőle a szó. Most is félt, hátha rosszat mond. De a többiek csodálkoztak, hogy megszólalt és kíváncsian várták. Ettől Pista felbátorodott. — A Zsabkát láttak tennap az erdőn... Arrafelé... Magába láttak surranni. A szemek kidülledtek, a kezek megálltak az asztalon, a sörpskorsók közelében. — Ami azt illeti, itthon ki látta? — kérdezte Martin. Senki. Senki se látta. És senkiből se jött egy hang se. Sandiból se. összeomolva ült a többi közt: Zsabka elment hát a törökök kincséért, az ördög vigye el! Megelőzte. * Ki gondolta volna, hogy hiába vár a sok nép a téren? Hogy nem kerül rájuk a sor még jó soká? A vadkárra. És nem azért, mert kicsi az apparátus (két személyből állt, a hivatalsegéd a harmadik), hanem mert egy váratlan esemény mindent felborít. A tanácselnök még nem nyitotta ki a belső szoba ajtaját. A napi postát bontotta. De a hivatali idő mégiscsak elkezdődött, mert a hivatalsegéd kijött a lépcsőre, maga mögött félig nyitva hagyta az ajtót, és fontos arccal megkérdezte, mint akit ezért alkalmaznak: — Mi járatban, emberek? Megkérdezte, noha tudta. Miközben csontnyélű kiskésével kanyarintott a kenyérből meg szalonnából, mit baljában tartott, s teli pofazacskója ide-oda mozgott. Az emberek eleje egymás szavába vágva mondta. Mindegy volt, kinek, csak mondhassa, csak könnyítsen. A hivatalsegéd evett és közben a szemében értő fontosság forgott. — Na — mondta teli szájjal a lépcső tetejéről —, mindenkire sor kerül. Az emberek a vadkerítést szidták, mely akár a pókháló, ,.a nyúl is átszakíja”. Valaki azt beszélte, hogy a disznó annyira el- szemtelenedett. hogy megvárja, míg a szekér a farkára lép, akkor odább sétál. A hivatalsegéd éppen a szalonnáját nyi szálta. s úgy tetszett, mintha a beszéd madzagját is elnyisszantotta volna a csontnyelű ; kiskéssel, mert a szó hirtelen elakadt, egyikmásik éppenséggel feliben. Odébb, a téren különös mozgolódás keletkezett. Fojtott, s izgalommal teli. Olyasféle zaj, mint a zsúfolt templomban, ha elájul valaki, s közelében felborul az áhitat csendje. Mindenki oda fordult. S a szalonnában is megállt a csontnyelű kés. A téren egy gyereket vezettek át. A gyerek sápadt volt és remegett. Szája csupa kék volt a hidegrázós vacogástól. Két ember támogatta, a kőbányából valók. Sovány, szikkadt emberek, mint két. napon száradt, porlepett szíj darab; morcak és szót- lanok. Arcúk fekete a borostától. Míg a gyerek szőke és fehér. Utat vágtak maguknak a nép között. A két ember ugyan semmit se szólt, hiába is kérdezősködttek tőlük. Majd csak az egyik vetette oda a foga közül, mikor már nagyon szorongatták: — Megtámadták. Az erdőn. De többet nem mondott, mert a másik ránézett erősen. Mégis tudott a nép mindent. S már morajlott az egész tér. A férfiak morogtak, az asszonyok jajgattak. Mint a víz mikor borzongva gyűrűzik. — Megtámadta a katona!... Egy asszony a szélen megkérdezte: — Nem láttam, kinek a gyereke. — A Hanuskáéké. — Szóljanak az anyjának. — Gyárba van. — S az apja? — Építkezésen. — Hogy kerül ez oda? — Hát vízhordó, nem tudod? — Ja, értem. Nem volt nehéz érteni. A kőbánya ott volt az erdőn, fél óra járás a szurdoktól, melyet a nép elkerült és Pokol Tornácának nevezett. Ez mindent megmondott. Az emberek hangja felindultságtól reszketett. — Hát már a gyereket is megtámadja? A gyereket felvezették a lépcsőn. A hivatalsegéd minden hivatali tekintélyét latba vetette, hogy távol tartsa, s némileg visszaszorítsa a mögöttük felnyomulókat. — Hagyjuk szabadon az utat! — kiáltotta. — Megtudnak mindent úgyis. A külső szobában egy fiatalasszony ült az J (Schubert Péter rajza.) íróasztal mögött, a titkár. Ijedten ugrott fel a székről. Szólni is elfelejtett, csak a szemében repdesett a riadt kérdés. Keze viszont rögtön tudta, mit kell tenni, s már tolta is a széket a gyerek alá, kinek falfehér feje rángatózni kezdett, s némileg elalélt. Az asszony poharat ragadott, s a vízcsaphoz ugrott. A beszédesebb bányász aztán megszólalt: — Behoztuk — mondta. Majd hozzátette: — Megtámadták. Az asszony vízzel itatta a gyereket. Tarkóját, halántékát dörzsölte. S közben a gyanús zajra kijött a tanácselnök. — Mi történt? — nézett furcsán a szelíd kék szemével. Rögtön látta, hogy az öreg bányából valók, mely községi tulajdon, és tulajdonképpen már régen nem üzemel, s a bozót csak azért nem nőtte be egészen, mert néha mégis kimennek oda fejteni, amikor a tanácsnak szüksége van kőre valamely középítkezéshez. — Vízért küldtük a forráshoz — mondta a bányász. — Vártuk, mikor jön már. Aztán, hogy nem jött, utána mentünk. Hát ott feküdt, az élet ki volt szállva felőle. Ütésnek, szúrásnak nem láttuk nyomát. De a kanna, az szőrén-szálán eltűnt. A víz, az ott volt kifolyva a gyepen. Hát a kannát, azt elvitte az illető. — Nagyon őt megijeszthette — mondta a másik bányász komoran és jelentőséggel. Ez volt az egyetlen, amit mondott. — Megijesztett valaki? — kérdezte a tanácselnök a fiút.- De az csak nézett homályos, riadt szeiftmel. Kocogott a foga. — Mi is hiába kérdeztük — mondta a beszédesebbik bányász. — Elvesztette a szavát. A tanácselnök felvette a telefont, s hívta a rendőrkapitányságot. Nem állt az eset magában, s a rendőrség is kíváncsi volt rá. Fél órán belül két nyomozó érkezett a városból. A nép félretakarodott az autójuk elől. A nyomozók egy pillantást vetettek a gyerekre. — ö az? — Ö — felelt a tanácselnök. — Mint a múltkori eset. A múltkori eset egy idős paraszt volt. Azt is úgy szedték össze az erdőn, rémületbe fagyva. Egy szót se tudtak kihúzni belőle. De azon legalább karcolások voltak, mintha zsilettel szabdalták volna meg a képét. Ám az is lehet, a tövis karmolta össze, ahogy beleesett a bozótba. (Folytatjuk)
