Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
1977. február 6. Képújság s A fenti cím, amelyet------------------------a kedves ol vasó egy pillantással átfutott, mindenekelőtt furcsá. nak tűnhet: első része szinte mesére utal, az összeírás szó pedig komoly dolgot sejtet. S valóban, mert mindkettőben része van annak, aki az úgy- nevezete „Egyed-féle összeírás” csaknem 250 teleírt lapját olvasgatja. Ez a majd százötven éve készült mű — mert, bár községi jegyzők írták, nyugodtan nevezhetjük annak — ma a Tolna megyei Levéltár egyik legtöbbet keresett irata. Egy járás híján teljes képet kapunk megyénk egykori állapotáról, nemcsak gazdasági és településtörténeti, hanem néprajzi, kultúrtörténeti szempontból is. Egyed Antal plébános, a megye statisztikáját szándékozván megírni, huszonkét kérdésre várt feleletet, amelyek között elsőként a „helység megszállásának ideje” szerepelt. Erre természetesen az új telepítésű német falvak tudtak válaszolni legkönnyebben, de nem esett kétségbe a szekszárdiak jegy. zője sem, aki azt írta: „Mivelhogy ezen helységben a legöregebb emberek sem emlékeznek a helység megszál- [ Sásának idejére, annak ember emlékezet óta valónak kell lenni”. A továbbiakban a nemzetiségek megoszlásáról, növekedéséről, fogyásé, ról, viseletűkről kapunk érdekes képet. Ez utóbbit ismét az újonnan települtek látták érdemesnek a részletes lejírásra, főképp azért, mert I viseletűk különbsége szem- ] betűnő volt a magyarokéhoz I képest. Kisdorog, Kistormás, I Máza, Majos és Izmény ruhá- Jzatának leírását, még a ru- |hák anyagára is kiterjedő I részletességét egy mai nép. I rajzkutató sem tudná szeb- Iben és nagyobb odaadással I elkészíteni. Kistormáson em- llítik azt a szokást is — lamely egyébként még száza- Idunk első felében is meg- ]volt —, hogy gyermeküket „magyar szó” tanulása végett [magyar községekbe adták ki. Néhány kérdéssel odébb [már az iránt érdeklődik, [hogy „a Szántás vetésen kí- Ivül miből szerzik bé szükségeiket? talám kereskedés? Itsinálmányok? szőlő míve- llés? Marha tartás? Dohány Itermesztés? fuvarozás által?”, |s ebből szintén sok, a mai lember számára különösen ér- Idekes dolgot tudhatunk Imeg. így például azt, hogy laz összeírt helységek közül ■csupán háromban nem terteljesen komolyan venni, hiszen ekkortájt nem volt ez olcsó mulatság és legfeljebb a kalendárium, vagy a biblia lehetett ez a könyv. Más időtöltést ír le az izményi jegyző. Azon túl, hogy „kedves mulatságok a Németh Kerengő Tántz és gyakorta a Magyar friss Tántz is”, innen való a legszebb lakodalomleírás is, meleyt érdemes teljességében idézni: „Lakodalmaik vígak s népesek, s többnyire két három napig is tart. Szokások Asztal felett Musika Szóval rendiben az új pár egességéért Dusd inni. a melyért a Musikusok- nak fizetnek, ki annyit a menyit akar. Mig ez tart a Gyermekek ügyessen lehúzzák a Meny Asszony egygyik Czipőjét. mit a Vőfényeknek ki kell váltanni. Bizonyos a Szakátsné által válaztott ember egy nagy sárga rész ka- lányal. a melyre a mosogató ruhát köttni szokta, meg je- lennik, és a Szakátsné és mo- sogatoné egy garasd kérnek, avval a kifejezéssel, hogy a Szakátsné magát meg égette volna nagyon, s így orvosságra a pénz elkerülhetettlen szükséges. Vatsora után fel teszik a Meny Asszonynak a főkötőt, s véle minden Vendégnek felesége Leánya, vagy fia, egyet kettőt fordulnak a feö kötöt, tzifra Keszkenyöket. Szoknyát, Kötényt és Vánkost szoktak a Meny Asszonynak ajándékozni. Utoljára a Vő Legény egy fehér Konyha Kötényt kött a Meny Asszony eleibe, czifra virágos és pántlikás kalapját fel teszi, úgy tántzol a Meny Asszonnyal egy két fordulót s azután az Ajtón kifutnak, erre a Musikusok nagyon szomorú Nótát mu- sikálnak. a mely azt jelenti, hogy a Lakodalomnak vége van. De azután ismét foly a tántz egész reggelig.” Annak idején EAey.e<J----------------------- Antal n em tudta feldolgozni ezt a szép anyagot, s így nem valósult meg a „Tolna Vármegye Statistikájá”-nak álma sem, sőt még az összeírás megmaradását is csak annak a véletlennek köszönhetjük, hogy mikor Csapó Dániel alispán volt, hazavitte birtokára, s innen került elő aztán a családi levéltárból. Ma a helytörténet-kutatók számára nélkülözhetetlen ez a mű, s úgy vélem nemcsak számukra, hanem a szélesebb olvasóközönség számára is kedves és komoly olvasmányt jelenthetne, ha kiadnák. IFJ. TÖTTÖS GÁBOR Fotó: Bakó Jenő Országszerte is ritkaság egy olyan egyéniség, mint amilyenről Kakasdról évek óta hírt adunk. Sebestyén Ádámról van szó, aki első — mintegy hét évvel ezelőtti — cikkünk óta országosan ismert nevet szerzett magának, távoli szülőfaluja, a bukovinai Andrásfalva néprajzi em. lékeinek feldolgozásával. A néprajz — tudomány, melynek művelői általában egyetemi végzettségű szakemberek. Gyűjtésük eredményével tudományos intézetek foglalkoznak, a tárgyi emlékek múzeumokba kerülnek. Tör. ténetesen a megyénkbelibe is, melynek néprajzi gyűjteménye országosan ismert és elismert. Az viszont, hogy egy kétkezi munkát végzett parasztember jóformán legénykora óta nagy tudatossággal igyekezzen megőrizni egy immár végérvényesen veszendőbe ment életforma kultúrkincseit, nem mindennapi, mint ahogyan Sebestyén Ádám munkájának eredménye sem az. A megyei könyvtár szerencsés kézzel segítette munkáját már első kötete megjelentetésekor is. Ehhez most egy nagyon szép kiállítású következő is csatlakozik, a 240 népdal szövegét és kottáját tartalmazó, 25 ív terjedelmű: „Népdalcsokor — bukovinai andrásfalvi népdalok” című. A páratlan szorgalmú Sebestyén Ádám érdeme a gyűjtőmunka. A zenei szaklektorálást dr. Kiss Lajos kandidátus, a néprajzit dr. Andrásfalvy Bertalan kandidátus végezte. A megye helytörténeti irodalma az utóbbi években örvendetesen gazdagszik. A második világháború néptömegeket sodró hatása az oka annak, hogy napjainkra már a bukovinai székelység nagy részének „helytörténetét” is Tolna megyében lehet megírni. „E kis dalcsokor bizonyságot tesz arról, hogy az idegenbe szakadt székelység magyarnak maradt, és érzéseit ősi magyar nyelven fejezte ki népdalaiban”, — írja Sebestyén Ádám, akinek abban is igaza van, hogy „bár az új környezetben a harminc év leforgása alatt már sok dallam feledésbe ment, de még megvan a lehetősége annak, hogy az elfelejtett dalainkat felelevenítsük és fiainknak is átadjuk”. Az andrásfalviak múltját kutató szerző következő könyve is készen van, ez a régi gazdálkodási módszereket tárgyalja majd. ORDAS IVÁN Don Quijote Szatmári Juhos László szobra szekszárdi kiállításáról. Várdomb pecsétje az Egyed- féle összeíráson, rajta szőlővel, kacorral. mesztenek szőlőt, s ezek is főképp a dohánytermesztésre való szakosodás miatt hagytak fel vele. Gazdaság- történeti érdekesség az is, hogy az ekkor már nem éppen újdonság számba menő trágyázást mindössze négy helységben említik... Az összeírás alaposságra való törekvését mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy még „a lakossok kedves étke” iránt is érdeklődik. Sokan részletesen le is írják ezt a „túrós tsuszától” kezdve, a „töltött káposztáig”, de az Apar melletti Hant falu jegyzőjét dicséri, hogy le merte írni: „kedves ételek volna a húsétel, ha szegénységektől ki telne”, pedig talán nemcsak az egy Hant község volt ezzel így. • ■ Megtudjuk, hogy a legelterjedtebb népi „gyógyszer” a paprikás pálinka, melyet a fogfájástól a szélütésig mindenre használtak. Ezek után nem csoda, hogy gyakran olvashatjuk: „indulatjokra nézve szilajok”. igaz, az is sokszor ott áll emellett „páltzát felmutatván csendesülnek". Legérdekesebb a kérdések között mégis a 15., ahol Egyed Antal afelől tudakozódik „Miből áll a lakosok kedves mulattsága?”. Itt talál, juk a legsokszínűbb leírásokat, például a bonyhádiakét a pincézésről: „Az öregek Télen Zsódér (sonka) és Kolbásszal, Nyáron pedig Túró és Sajtal terhelt tarisznyájo- kat hátokra vetvén, pipára gyújtva lason lépéssel kőzel- getnek borral tőit pintzéjek- hez, mellyet is elérvén egy kerékbe telepedve, gazdaságaik felett való beszélgetések között a kantsókat egymásra setét esvélig vígan kőszőnge- tik.” A mucsfaiak a kocsmát szégyennek tartják, Sárpilisen pedig a szórakozások között szerepel a könyvolvasás is, amelyet azért nem kell Halász Miklós Elmaradt beszélgetések A tenyere nyirkos lett, homlokát kiverte a veríték, és a a sötétben félni kezdett. Talán a vacsora volt nehéz — gondolta, s ezzel próbálta nyugtatni magát. De nem ment. Jól ismerte ezt a torkot szorító érzést. Kétszer már úgy tört rá. mint a napsütéses nyári időre a zivatar, de önmaga elől nem tudott menekülni. Akkor a konyak sem segített, sőt Seduxen tábornok is csak fejbe verte, hogy úgy szédelgett az utcákon, mintha üldöznék. Aztán amilyen gyorsan jött a nyomasztó érzés, oly hirtelen szabadult meg tőle. De most megint itt van, és rémülete nagyobb lett, ahogy a félelem elzsibbasztotta testét. „Talán csak nem a szívem?” Ahogy a gondolat végigcikázott fejében, a veríték teljesen ellepte homlokát, izzadságban, fürdött. „Észrevétlenül kell megdögleni, de legalább gyorsan túl leszünk rajta.” A magára erőltetett cinizmus kissé megnyugtatta. Bámult ki az ablakon, nézte a szürke betonfalat, hallgatta felesége ütemes szuszogását. Valami kellemesre akart emlékezni, kereste a gyakran felidézett képeket, de rögeszmerendszeréből egyetlen emlék sem kattant be. A gondolatok azonban sebesen űzték egymást, és egy meghatározott pont felé kúsztak. Miért olyan üres minden? Emlékek sora ezt kérdezte. Vöröshagymával ették a bifszteket Saciéknál. Az édeskedves Saci milyen boldog volt, hogy mindenki neveteti. Jóízűt kacagtak, akkora zajt csaptak, hogy a felső szomszéd lekopogott. Vörös bort ittak és énekeltek, ö inkább elhúzódott a másik szobába, idegennek érzett mindent, nem volt kedve semmihez. Könyveket böngészett, unottan, és az órájára lesett. Idegesítette, hogy mindenkinek jó kedve van, idegesítette, hogy Saci utánajött, s még rosszabb kedvű lett megjegyzésétől: „Kimért vagy.” Eszébe juttatta, amikor egyik kollégája háta mögött úgy jellemezte: „Tartása van.” Utálta, akikre ezt mondták, de mostanában azokat kezdte utálni, akik ezt mondták. Felesége hazafelé duzzogott, magában dúdolt, dühösen, s úgy érezte, legszívesebben elfutna tőle. Egyszer szólt csak hozzá, ennyit mondott mindössze: „Lehetetlen tudsz lenni.” Saci soha többé nem hívta őket. Letörölte a homlokát, már annyira nem gyöngyözött, de végtagjai iszonyúan fájtak a félelemtől. Rettenetesnek tűnt a csend, azt várta, hogy mielőbb reggel legyen. De a gondolatok tovább kínozták. „Ne hidd, hogy markodban az élet, nem igaz, hogy felül lehet emelkedni.” Miért is mondta ezt régi jóbarátja, Feri? Vagy roszul emlékszik? öt éve látta utoljára. Nem sokat beszélgettek, inkább Feriből ömlött a szó. Igen, most már jól emlékszik. Feri mindig vidám volt, olyan igazi belevaló gyerek, és akkor a filozófiáját magyarázta. „Meg kell fürödni az életben, csak semmi méltóság, inkább alázat... Élni, apa, élni kell!... Lazíts, ne légy mindig olyan feszes, mert korán megdöglesz.” Emlékszik arra is, hogy kinevette, s akkor úgy tűnt, Feri csak nézi, nézi bambán, aztán szomorúan mondta: „Nagyon megváltoztál, miért tagadod le magad? ... Miért nem tudunk már beszélgetni?...” „Beszélgetni... Tényleg, most kéne beszélgetni. Ez a rohadt érzés egyből elmúlna. Valaki még Ferin kívül is mondta a beszélgetést. Ki is? ...” „Nem beszélgetek?... Tényleg nem beszélgetek.” Felhúzta a párnáját, felült, cigarettáját kereste. Megtalálta a csomagot az éjjeliszekrényen, és kéjjel zörgette a papírt. Nyugtatta a zizegés, majd rágyújtott. „Mindig csináltam valamit, csinálok is ... Rendet szerelnék az életemben, mindig is berendezkedni akartam ... Nincs időm másokra... Nem is közelednek... De az istenit, miért nem akarnak velem beszélni?” Még jobban felhúzta magát az ágyon, a lába nem fájt, a homloka sem gyöngyözött. Hallgatta az ütemes szuszogást, aztán hirtelen átnyúlt az ágyon, megrázta felesége vállát. Az a szemét sem nyitotta ki, fejét egy kissé megemelve, tagoltan kérdezte: — Mit akarsz? — Beszélgessünk — mondta a férfi örömmel. Felesége még magasabbra emelte a fejét, de hirtelen a párnára ejtette. — Megőrültél? — motyogta, és folytatta az ütemes szuszogást. Lejjebb csúszott az ágyon, ismét az ablakra nézett. A sötét oszlani kezdett. Lábait jólesően kinyújtotta, nem zsibbadt már. „Beszélgetni. Ez az, beszélgetni kell.” Rögeszmeszerűen ismételte magában, de ahogy a világosság megjelent az ablakban, kínlódására ráborult az álom.
