Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-05 / 30. szám
A fÍÉPÚJSÁG 1977. február 5. CSALÁD-OTTHON Megfázás vagy fertőzés? Hogyan öltözködjünk télen? „Azért köhög folyton az a gyerek, mert nem öltözteted elég melegen” — magyarázza egyik anyuka a másiknak. „Ugyan! A köhögésnek és a náthának semmi köze sincs a meghűléshez. Ma már bizonyított, hogy ezeket vírusok okozzák” — hangzik az ellenkező vélemény. Vajon mi az igazság? Megfázás... vagy fertőzés? Vagy valami más? _________________ A FELSŐ LÉGÚTI HURUT az ember leggyakoribb betegsége. Különösen a hűvös, nedves őszi hónapokban, valamint a tél végén, kora tavasszal bajlódunk sokat köhögéssel, náthával, torokfájással. Az is régi tapasztalat, hogy a huzatos helyen való tartózkodás, a kimelegedés utáni hirtelen hideghatás, az alapos megázás vagy a láb lehűlése gyakran előzi meg e betegségek kitörését. Ugyanakkor azonban feltűnő, hogy a légúti hurutot az egyik ember a másiktól megkaphatja, kisebb közösségekben — családban, iskolában, munkahelyeken — a kórkép halmozottan jelentkezik, sőt nagyon gyakran a lakosság jelentős részét érintve, járványszerűen terjed. Mindez fertőzéses eredetre utal. Az utóbbi két évtized kutatásai azután igazolták is, hogy az úgynevezett „hűlé- ses” betegségéket különböző típusú vírusok okozzák. Ezeket a baktériumoknál is kisebb kórokozókat csak a legmodernebb vizsgálómódszerekkel lehetett kimutatni. A beteg ember köhögéskor, tüsszentéskor, beszéd alkalmával apró, néha szabad szemmel nem is látható cseppeket ürít az orrából, a szájából. Minden egyes tüsszentéskor kb. 20 000 cseppecske repül ki az orrunkból és ezekhez Yengeteg vírus tapad. A betegség elsősorban a fertőzött levegő belégzése után terjed, de a kórokozóval szennyezett tárgyak is közvetítik. A légúti hurut tehát fertőzés következménye. Kérdés azonban tövábbra is, hogy egyáltalán van-e szerepe a megfázásnak? Feltétlenül van! A hideghatás ugyanis a nyálkahártyákon olyan érreakciót vált ki, amely csökkenti az ellenállást a kórokozóval szemben és így elősegíti annak megtelepedését. A meghűlés azonban csak akkor vezet náthához, torokgyulladáshoz, légcsőhuruthoz, ha az emberben ugyanakkor vírus lappang, vagy ha éppen ilyenkor fertőződik. Az őszi-téli járványokban szerepe van anank is, hogy a mi éghajlatunkon ez a „becsukott ablakok időszaka”. Ilyenkor általában a meleg szobákba zsúfolódunk, ahol az alig cserélődő levegőben megnő a kórokozók sűrűsége. Hűvös, nedves, ködös időben a települések — városok, községek — levegője is kevéssé szellő- ződi'k, s így több baktériumot, vírust hordoz. A légúti hurut tehát hűlés is és fertőzés is. Ennek megfelelően mind a kettő ellen védekeznünk kell. ha el akarjuk kerülni a betegséget. Hidegben legokosabb a réteges öltözködés. Ez lehetővé teszi azt, hogy ha bárhová megyünk, az adott hőmérséklethez mindig köny- nyen alkalmazkodjunk. A fiatalok hajlamosak rá, hogy kora tavasszal, késő ősszel is könnyedén, lengén öltözve szaladgáljanak. Az idősebbek ellenkezőleg, sokszor még a zárt, fűtött helyiségben is vastag pulóverben, nagykendőben ülnek. A gyerekeket is nemegyszer túlságosan bebugyoláljuk, így azután megizzadnak, s a szabad levegőre kerülve — fokozott aggodalmunk ellenére (vagy éppen amiatt?) — megfáznak. MEGFELELŐ óvatossággal csökkenthetjük a fertőződés veszélyét is. Köhögésnél, tüsszentésnél az orr és a száj elé tartott zsebkendő a vírusokat hordozó cseppek nagy részét visszatartja. A rend és a tisztaság, a gyakori szellőztetés, a kézmosás, egyszóval az alapvető higiénés rendszabályok megtartása szintén hozzátartozik a meghűlés elleni védekezéshez. A légúti huruttal bajlódó ember lehetőleg kerülje a közösséget! Az egészséges életmód, a téli sportlehetőségek kihasználása és a helyes, vitamindús táplálkozás a szervezet ellenállóképességének fokozása útján véd a fertőzéstől. Dr. PÉTERI MIKLÓS A hazaja a Malaj szigetvilág párás, meleg levegőjű, napfényben szegény trópusi őserdejének aljnövényzete és Kelet- India. Mintegy 50 faja ismert, amiből alig 5—6-ot termesztenek. A növények részben fás szárúak, részben alacsony cserje, szerűek, a levelük többnyire tarka. A virágzata úgynevezett torzsavirágzat amelynek a közepén helyezkedik el a termő és a porzó. A virágzati fellevele zöldesfehér. A termése piros árnyalatú. Az Aglaonéma modestum a legellenállóbb faj. A levágott szára hosszú ideig megmarad csapvízben is. A levele sötétzöld, 25 cm hosszú is lehet. Az A. costatum alacsony, sok levelű bokrot képez. A levelei a 30 cm-t is elérhetik, smaragdzöldek, szabálytalan fehér foltokkal. A növények azt szeretik, ha hosszú ideig egy helyen nőhet, nek. Mivel a növény sekélyen gyökeresedik, lapos cserépbe is ültethetjük. A talaja laza szerkezetű, humuszban gazdag legyen. A fő növekedési időszakban többet öntözzük, télen tartsuk szárazabban. A hőmérséklet 15—18 C fok alá ne szálljon. 3—4 évenként tavasszal ültessük át. Ilyenkor szaporíthatjuk is. Átültetéskor a töveket szétosztjuk és a gyökeres hajtásokat külön cserepekbe ültetjük. A hajtások felső 10—12 cm-es darabja vízbe állítva 4—6 hét alatt, 20—22 C fokon meggyökeresedik. A leggyorsabban a fő növekedési időszakban gyökeresedik. Az aglaonémák a lakások igénytelen, hálás díszei. A fánksütés titkai A farsang hagyományos süteménye a fánk. Nagy bosszúságolt jelent azonban, ha nem jól sikerül. Különösen fiatal háziasszonyoknak okoz problémát a fánksütés, íme a recept: 50 dkg lisztet, (a lisztet előzőleg kályha közelébe tegyük, hogy ne legyen hideg!) 4 tojássárgáját, 5 dkg olvasztott vajat, pici sót, 2 evőkanál rumot egy tálban összedolgozunk annyi cukrozott, 2 dkg élesztővel felfuttatott langyos tejjel, hogy gyönge, de azért nem folyós tészta legyen. Fél óráig meleg helyen, letakarva pihentetjük. Utána jól meglisztezett gyúródeszkára öntjük, tetejét is meglisztezük, hogy ne ragadjon a nyújtófához és kinyújtjuk. Fánkszaggatóval kiszaggatjuk. A fánkokat lisztezett abroszra helyezzük és köny- nyedén letakarjuk. Meleg helyen háromnegyed órát pihenni hagyjuk. A kiszaggatás után megmaradt darabokkal nem bajlódunk tovább, pihentetés után úgy sütjük majd ki, jó lesz teához vagy reggelihez. Ha letelik a háromnegyed óra, zsírt vagy olajat forró- sítunk. A fánkokat felső részével lefelé fordítjuk, miközben mutatóujjunkkal a közepét könnyedén benyomjuk, úgy dobjuk a zsírba. Csak annyit, amennyi kényelmesen elfér, mert a tészta megnő. Aztán a lábast befödjük. Ha már szép színt kap, villával megfordítjuk a másik félére, ezt a felét már födetlenül sütjük rózsaszínűre. Ha a zsírból kiszedjük a fánkokat, szitára rakjuk, hogy a felesleges zsír lecsöpögjön és még forrón vaníliás cukorral meghintjük. (A szita alá tegyünk egy tálcát vagy itatóspapírt). ízlés szerint pikáns vagy édes lekvárral tálaljuk, de kitűnő túrókrémmel is. Túrókrém: 1 4 kg túrót, két evőkanál tejfölt, 1 vaníliáscukrot, 5 dkg mazsolát, ízlés szerint (kb 10 dkg) cukrot és 1 tojássárgáját alaposan kikeverünk. 23. Az asszonyok összecsapták a kezüket. — Hát ez meghozta az orvost! Marisa sírdogált, fenn járt már sántikál- va, s nagy bottal, mint egy hajlott boszorkány. — Elköltötte rengeteg pénzt — öntötte el szívét á keserűség. — Mind elköltötted, részeg disznó?! — Mind! — ordított a megátalkodott Gyúró, ködökön át bámult Marisára. A kapuban ugyanis felriadt, mikor a kerék a kőküszöbön átbukkant. Gyúró pedig egyáltalán nem emlékezett, mennyi volt az a „mind”. Arra sem emlékezett, minek ment be reggel a kocsmába. De odaki az utcán az emberek tudták, amit tudtak. Bólogattak sűrűn, pipájuk fölött a füst tűnődve, lomhán bodorodott. Ritkán szóltak, s keveset. — Kétszer is odacsapott nekik — vélekedett Králik Franyo. — A vadkárpénz is odalett. — Dupla vagy semmi — mondta Ondrej. Pipáját kirázta, s éjjeli szolgálatra indult. * Éjjel odalett a termés. A vad, magával hurcolva a Szentlélek szőtte öreg dróthálót, amely véges-végig húzódott az erdő szélén, fergeteges tálkákban elözönlötte a határt, legázolt és felfalt mindent. Reggel a Fő tér tele volt emberrel. Csupa komor arc. Rettenetes gyanú sötétlett a szemekben. Noha senki se mondta ki, ott lappangott szűkös szavaik mögött, melyeket néha ejtettek, és amelyek csak kényszerű közlésekre szorítkoztak. Eddig nyugodtan, sőt némileg kedélyesen figyelték az eseményeket. Tudták, hogy az Ö jogos fenyítése, kinek a nevét is óvakodtak nyelvükre venni. Egyes jólértesültek még azt is tudták, hogy pusztán figyelmeztetésről van szó; első figyelmeztetéséről a vakmerőknek, kik a hét bükkfához merészkedtek, szívükben bűnös kapzsisággal. Világos jel volt. Hiszen senki mással nem történt semmi, csak azzal a hárommal, és gyors egymásutánban. Ma reggelre azonban a káröröm mosolya odafagyott az ajkakra. És többé semmi se volt világos. Hacsak nem gondoltak a legrosszabbra. Ki-ki magában rögtön erre gondolt, s mind kevésbé lehetett elhessegetni. Végül Králik Franyo ki is mondta mind- annyiok rettegett gyanúját. Igaz, ő is halkan mondta és csak néhányan álltak a közelében. — Csak az lehet — mondta Králik Franyo —, hogy ezek megkaparintottak kincset, kiengedtek ördögöt... Ondrej is ott állt, még mindig halálsápad- tan. Ahogy bejött a határból. Nem szóltak semmit arra, amit Králik Franyo mondott. Hallgattak. S az egész tér hallgatott és várakozott. Sötét csoportokban várakoztak, mint egy-egy varjúcsapat a téli ágakon. Oda-odanéztek, hogy nyit-e már a tanács. S a kocsmaajtó, mint a méhkaptár szája, ki- meg beeresztette az embereket. Králik Franyóék a közelében álldogáltak, hogy kézre essen. S mikor már hallgattak egy jó sort, Ondrej szólt, pipa nélkül, mert azt elhagyta bejövét. — Ti nem láttatok azt. Ott, hol van keresztét, jött fel kék láng, fehér kutya kiszaladta onnan, szaladta erdő. No, már látok, ez nem jó, lábom így reszkette... Alighogy eztet kigondoltam, kerekedte nagy szél, fák meg zúgtak. Hát látok, jönnek. Panna Maria, de jönnek ám, mint özön! Ezer meg ezer. Olyat ti nem láttátok, nem akarta erdő kifogyni. Kiátok rájuk, oda se. Nem félt az. Mért félt volna? Nem igazi disznó volt az, az biztos, jobb neki kitérni, elgyöttem... Az asszonyok nem viselkedtek olyan csendesen, mint a férfiak. Nem álldogáltak egyhelyben a Fő téren. Többen a munkából maradtak itthon. Felzörgették a tanácselnököt, ki pizsamában jött az ablakhoz. Sírva kérték, most azonnal küldje ki a kárbecslőket. Míg melegiben van. — Persze, hogy kiküldőm — mondta a tanácselnök, próbálta őket megnyugtatni. — Mert aztán később azt mondják, ki tudja hogy volt... — Jól van, jól. Csak ne kívánják, hogy így ingbe-glóriába. — Kék szeme szelíden mosolygott, szomorú megértéssel. Most mondja ezeknek, hogy nyolckor kezdődik a hivatal, és hogy a kár, sajna, nem szalad el? Inkább nem mondta. Szeretett volna szabadulni tőlük, hogy öltözhessen, és átmehessen időben az irodába. De az asszonyok csak mondták, sírták a bajukat, az alkalmat megragadták. — Mentem földre, hogy kapálok kicsinykét — hadarta Szerafina, kinek a pap azért adta e nevet a keresztségben, mert Szent Szerafina napján született. — Kapálok? Nézem, ugyan mit kapálok? Nincs semmi. Húsz kila krumpla, annyit összekapartam. Többit megevett, mind túrta széjjel, száz lépés háztól, annyi sincs... addig bejött. — Láttatok gabonát? Nincs. Volt, nincsen!... Mindent megette, letiport... Istenkém, istenkém, jaj, édes istenkém! — Olyat nem látta maga... Járta volna gyalu... Mint ez a padló. Olyan... — Meg csinálta bombatölcsér, olyan neki túrása. Az elnök nem győzte kapkodni a fejét. Egyszerre beszéltek. Amelyik meg nem beszélt, az sírt, hogy alig érthette amazok szavát. S mind e panaszáradatot lenge magyarban végigállni! Nem tudják, akik nem próbálták, milyen egy tanácselnök élete. — No jó — kísérelte meg a szabadulást —, majd mindent elmondanak. — Minek volt a sok gürc? — sikoltott fel Szerafina. — Egy éjszaka és egésznek fuccs! — Honnan füzetünk meg adót?! Nekem kell tűzetni nyolcszáz forint. Honnan? — Figyelj csak! Tavaly ötven mázsát vittem a piacra, most vehetem pénzért... — No, jó, no jó... mindent elmondanak sorban... Bejönnek az irodába és elmondják. — Kilökik szemet hetven forinttal, s hízik nekik ingyen disznó, szarvas... És nem tesz neki senki semmit! — Gyerekem éhes. Anyuka, adjál enni, mit mondok? Ereggy, gyerekem, gazdasághoz, kérjed! — Mondom; kimegy a bizottság és felvesszük a jegyzőkönyvet. — Csak azután úgy legyen, mint valóságban — mondta Szerafina. — Úgy lesz. Mi is ott leszünk — biztosította az elnök, türelmetlenül váltogatta meztelen talpát az ablaknál. — De most hadd öltözzem fel. -*■ És búcsúzóul sóhajtott. — Mennyi baj! Ekkor egy Verőn nevezetű, meszelőnyélforma asszony eres nyakát kinyújtva odakiáltott az elnöknek: — Tudjunk mink, ki hozta ránk! Az elnök visszafordult kíváncsian. A mende-mondák eljutottak a füléhez, de csak rébuszokban és közvetve, most hát első szájból hallhatja. — Ki, csakugyan? — kérdezte felcsillanó szemmel. De Verőn behúzta a nyakát és piros gyűlöletben forgó szemét is elbújtatta a pillái mögé nagy bátortalan. — Tudjunk mink... — dünnyögte és többet nem mondott. S az asszonyok mind hallgattak, nagyon is különös volt, ahogy elhallgattak, s ahogy maguk közé bújtatták Veront. „Ezek ugyan nem mondanak többet — gondolta az elnök. — Kár.” De végre meg is szabadulhatott tőlük, zavaruk jóvoltából. Az asszonynép öregebbje a papra verte rá az ablakot. — Pán farár! Pán farár! Nagy szerencsétlenség! Jött ki ördög. (Schubert Péter rajza.) (Folytatjuk)
