Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-01 / 26. szám

a Képújság 1977. február 1. Moziban Herkulesfürdő ürügyén A Bohóc a falon című film egy egész nemzedékkel jegyezte el Sándor Pál film­rendezőt. Azóta is ott látni őket — harmincon innen és éppen túl — a nézőtéren, ha Sándor Pál-filmet vetítenek. A „bohóc” friss hangját, őszinteségét, dinamizmusát keresik, s most, a Herkules- fürdői emlék vetítése után már leírhatjuk: hiába. Sándor Pál „új” korszaka a „boldog békeidő”, s ha nem is csak a szépre emlékezik, mindig nagyon szépen teszi... Gyönyörűen megkomponált képsorok, csalhatatlan érzék­kel kiválasztott színhelyek, emlékezetesen bolondos-fur­csa figurák és elmosódó mon­danivaló jellemzi ezeket a filmeket. Magvuk alapjában érdekes üzenet, amit az tesz mégis érdektelenné, hogy al­kotói képtelenek elhitetni, hogy a „mit” is érdekli őket — s nemcsak a „hogyan”. A Herkulesfürdői emlék­nek már a címe is árulkodik a „halványlila” hangulatról. A főhős meséje: Herkules- fürdőn a szanatóriumban volt ápolónő... Ez nem igaz, de sok minden nem az: szük­ségszerűen hazudik az ifjú hős, hiszen bujkáló vörös­katona, akinek nemcsak sa­ját magát kell átmentenie Ausztriába, hanem elvtársa­it is. Ennek érdekében kell elhitetnie magáról — férfi létére —, hogy nő, és ápoló­nőként élni, dolgozni egy női gyógyintézet zárt világában. Ez a bizarr helyzet foglal­koztatja elsősorban az alko­tót. A zavaros körülmények szépségesen körülkerített, nagyszerűen fényképezett, s kissé unalmas rajza tragikus végbe torkoll. A fiú és elv­társa nem jutnak át a hatá­ron, a melankolikus vidám zene felforgatja gyomrunkat, véres sebeik láttán. Sándor Pál az egyik leg­jobb magyar „filmcsináló”. (Kiváló társa ebben -Ragá­lyi Elemér, aki ismét nagy­szerűt alkotott.) Bizonyíték rá a Herkulesfürdő is. Ha a liláról visszatérne az erősebb, egyértelmű színekhez... VIRÁG F. É. Jövő héten az ígéret földje című lengyel filmről írunk. El kell ismerni, hogy Kittenberger Kálmán ésSzé. chényi Zsigmond, a néhai két nagy magyar vadász után nem könnyű vadász- történeteket írni. Mindket­ten évekig, de legalábbis hónapokig tartó vadászutak- ról adtak száiíiot. Kittenber­ger a természettudós felké­szültségével („Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában”, „A megváltozott Afrika”); Széchényi a mesterlövő sportember eleganciájával. Mindketten élvezetesen, ki­váló stílusban és mindketten szerényen is. A nagy elő­dökre emlékezve az olvasó kézbe veszi Z. Tornai Éva dr. és férje, Zoltán János dr. „Ketten az afrikai őserdő­ben” című, nagyon szép ki­állítású könyvét, elolvassa és megdöbben. A Natura (mi az?) által nem kevesebb, mint 30 ezer példányban kiadott könyv­ből az, aki még egyedül sem járt semmilyen őserdő­ben, közvetve és közvetlenül a következőkről értesülhet: Mi sem természetesebb an­nál, minthogy egy magyar orvos házaspár 16 napos sza­badságát Afrikában tölti. Meghívójuk egy bizonyos dr. Nagy Endre; akinek egykori csendőr ezredes mivoltáról, majd az 1950-es évek elején történt disszidálásáról a szerzők jótékonyan megfe­ledkeznek. Dr. Nagy a mi arányaink szerint félország- nyi vadászterület tulajdono. sa, állatkertet és bérvadá­szatokat tart és a könyv be­fejezése után az olvasónak az az érzése, hogy nélküle arrafelé nem is lenne vadász, élet. Golyóra érett agyarú elefántbikákra se számítha­tunk a jövőben, hacsak az állomány megőrzését jól fel­készült magyar vadászok kézbe nem veszik; akiknek elefánttenyésztési ismerete; (ezt Gyulajon vagy a Ge- mencben bárki megmond­hatja) ugyebár közismerten világszerte emlegetettek. Af­rikában a ^magyar vadászok mellett előfordulnak ugyan helybeliek is, akiket a szer­zőpár következetesen csak „a feketék” névvel illet és azt nem látszik észrevenni, hogy bőrszínük .ellenére né­hány önálló állam alkotásá­ra is képeseknek bizonyultak az utóbbi időben. Az áru­házi pénztárnál viszont oly­kor rosszul számolnak, ami persze Európában, vagy ép­pen határainkon belül vélet­lenül sem történik meg. Lehetne folytatni, de mi. nek? Senki nem vitatja, hogy Európa nagyon sok mindenre taníthatja még a máshol lakókat. Egykori gyarmattartó hatalmak könyvkiadása se enged meg azonban napjainkban magá­nak olyan kancsal világlá­tású, torz Európa-centrikus. ságú könyveket, mint ami­lyennel a Zoltán házaspár jóvoltából immár visszavon­hatatlanul büszkélkedhetünk. Azt, hogy fehérek közt mi­lyen egy európai, a Thomas Mannra vonatkozó klasszikus példa után — kissé szaba­don — már tudtuk. A Natu­ra révén immár azt is, hogy afrikaiak között milyen: — kettő. 16 napos tartózkodá­suk több, mint 13 íves könyve vall róla. Sajnos. Ordas Iván 19. így dőlt halomba most az emberöltőn át téglánként összehordott (vagy felhányt?) épület, amely Sandi fennen viselt öntudatá­ban „anyagelvűség” néven díszlett — míg a temetőtől hazáig jutott, egy szuszra, hátra se tekintve, lelkét csaknem kiadva. Pók- beszőtte igéket vett újra használatba, me­lyek húsz éve hevertek a sutban. A mi- atyánkot és üdvözlégyet mondta hazáig, de még a paplan alatt is, ahová kocogó fogak­kal azon nyomban bebújt. Itt már meg merte állapítani, hogy elég rozsdásan és idegesen forog nyelvén az imádság. Sőt Zsabka is eszébe jutott: vajon, hová lett? Nem emlékezett, hogy vele futott volna. S még mindig a paplan alatt, a régi könyv­ről kezdett ábrándozni, melyet Ján apósa nem akart ideadni. Ez az ábrándozás két- ■ ségtelen a magához térés jele volt. Aztán már a fejét is ki merte dugni. Ö, bár ne dugta volna ki! Iszonyatos dolgot látott. Felért egy tudat- hasadással — noha ez a verzió eszébe se i jutott. A szoba szemközti falán, hol tudomása szerint — már a mindennapos megtapasz­talásaiban is kételkedett — soha ablak nem volt, tehát az egybefüggő, töretlen, vályog­téglával vegyesen rakott negyvencentis kő­falon, melynek ezüstmintás festését a tu­lajdon kezével házilag végezte a tavaszi me- ; szelések idején, és amelyre mint ezermes­ter büszke volt, bevilágított a hold egy sze­letkéje, sőt a csillagokból is beragyogott egy füzérre való, mint a tegnapi búcsúsok fel­fűzött mézeskalács érmei. E hasonlat kézre jött, és ismét csak a paplan alatt jutott a kis ember eszébe, mi­dőn azt már a feje búbjáig újólag felrán­totta. Hajnalig vacogott Sandi a paplan alatt, hajnalig ki se tekintett. És sértve érezte . magát, amiért a túlyilági hatalmak nem­csak a helyszínen tiltakoztak, hanem üldö­zőbe is vették. Megígérte* nekik, esküvel fogadta, hogy nem pályázik Ján apósának könyvére, melyet magával eltemettetett. Soha, még csak gondolatban se foglalkozik ezentúl a megszerzésével. „Végképp lemon- ; dók róla” — ígérte. Mikor a kelő nap besütött a paplan résén, kidugta fejét. De most ijedt csak meg igazán. Tenyérnyi rés tátongott a szemközti falon, mennyezet­től a padlóig. De a mennyezeten is szét- ’ ; ágaztak a kezdődő repedések. A fal nyílásán ki lehetett látni a szabad- : ba, éppen egy sárgálló ökörfarkkóróra, mely [ harmattól csillogott. Ez az új rémület azonban napvilágnál ér- | j te a trafikost; így amint felkapta a nadrág- : ját, egyenesén a lakás árudának használt ! ■ zugába szaladt, s ócska készülékén a Föld- j rengésjelző Intézetet hívta. — Igen, észleltünk — mondták — jelen- j ‘ téktelen földlökéseket. Tv-napló Ne fogadjunkI Lehet-e segíteni a szombat esték krónikus ötlette­lenségén, amikor hovatovább Colombónak sem jut sem­mi az eszébe? A szombat estével kapcsolatos nézőigény ugyanis teljesen jogos, az emberek mögött egy hét mun­kája áll, mert mégiscsak tény, hogy a legtöbben dolgoz­tunk, s ilyenkor mindenkinek jólesnék egy kis kikap­csolódás. Ám a kikapcsolódás egyben bekapcsolódást is jelent, egy más gondolatkörbe, csak az a kérdés, van-e hova bekapcsolódnunk? Az új szombat esti műsor ki­hívó, vagy inkább provokatív címe így hangzik: Fogad­junk, hogy végignézi?! Csak az a feneség az egészben, ha a televízió veszt, nem történik semmi... S ha megnyeri a fogadást, akkor sem. Az új műsor — s ez a lényege — semmiben sem kü­lönbözik a többitől, a címét kivéve. Ami ott bevált, az itt is jó, amit untunk, azon egy hangzatos cím sem változtat. A legnagyobb baj, hogy bizonyos beidegződöttségek- től nem tudnak szabadulni kabarészerzőink, s azt hiszik, hogy a századelő humorával ma is lehet hatni. Minde­nekelőtt a Robog az úthenger című „bohózatra” vonatko­zik ez, amely Göre Gábort és Durbints sógort próbálja átplántálni mai körülményeink közé. Közben majd száz év múlt el, s ami a maga korában is a magyar falu idét­len karikatúrája volt, az ma sem válik igazzá és hatásos­sá azzal, hogy néhány valóban meglevő mai probléma is fölvillan benne, ezek ugyanis az irreális, sőt helyenként sértő környezetben elsikkadnak. A mai magyar falunak is van humora, ezt kellene megtalálni, de sötétben ta­pogat az, akinek legfeljebb halvány sejtelme van arról, hogy milyen a mai valóság. A Robog az úthenger egy­értelműen ezt bizonyítja. Az ötlettelenség másban is kísért. A gyermeteg keretjáték, a Mikes—Somogyi kettős példájával élve: nem éri meg az önköltséget. Mi volt jó? A kitűnő kígyóember, s ez arra figyelmeztet, hogy a szombat esték műsorát látványosabbá kellene tenni, amihez az igényesebb zene is hozzátartozik, nem beszélve a jobb énekesről, tánckarról. Utóbbiról egyébként az a véleményünk, hogy most már nem tréfálkozni kellene ezzel, hanem arra lenne szükség, hogy a táncosok meg­tanuljanak táncolni. Semmi kétség, nehéz helyzetben vannak a szombat esti műsorok szerkesztői, hisz milliók, akik elfáradtak a heti munkában — és azok is, akik nem fáradtak el — várják az önfeledt kikapcsolódást. Csak valami mást kel­lene, több ötlettel, látványosabban, s úgy, hogy a szóra­koztatás se tűnjék olyan ipari tömegtermelésnek, ahol a figyelmetlen meós sok hibás árut is átenged. Egyként ne fogadjunk, végignéztük. Néhány ízlés­telenségen csóváltuk a fejünket, gyakran unatkoztunk, s néha mosolyogtunk is. Ebből kellett volna több. CSÁNYI L. Rádió Ónody György kairói levele Magyar elbeszélők Régi panasz irodalmunk­ban, hogy líránk mögött el­maradt a magyar próza, s világirodalmi jelentőségű lí­rikusainkhoz képest másod, lagos értéket jelentenek el­beszélőink. Az tény, hogy a próza későn jelentkezett, tu­lajdonképpen a XIX. szá­zad fordulóján, mert ami előtte volt, rendszerint nem eredeti alkotás. A XIX. szá­zad viszont olyan fejlődést hozott, hogy feledtetni tud­ja korábbi elmaradottságát, s jó néhány olyan mester sorakozott fel, akik a világ- irodalmi összehasonlítást is kibírják. Mindenképp ezt bizonyítja a Magyar remek­írók sorozatának kétkötetes válogatása, amely csaknem két és fél ezer oldalon mu­tatja be a múlt századi ma­gyar prózát. Kármántól Tö­mörkényig ível a sor, s ez a nagy gonddal készített válo­gatás nemcsak az újrafelfe­dezés erejével és izgalmával hat, hanem azzal is, hogy fé­lig elfeledett írókat támaszt fel, s tesz az irodalmi tudat részévé. Nem Kármán Fan­nijáról van szó, ami iskolai tananyag, s ha kevesen is olvasták, legalább irodalom- történeti emlék, hanem olya­nokról, mint Nagy Ignác, Gaál József, Kuthy Lajos, nem is beszélve a század második felének realistáiról, mint Gozsdu Elek, Iványi Ödön, Papp Dániel, vagy Csiky Gergely, akinek Sisy­phus munkája című kisre­génye csak a legmagasabb mércével mérhető. Legfel­jebb Gozsdu miatt emelhe­tünk szót, akit az egyetlen novella nem képvisel kel­lően. Szalai Anna válogatása körültekintő, figyelme való­ban mindenre kiterjedt, s a múlt század magyar prózá­jának olyan teljes képét mu. tatja be, amit előtte senki nem tett meg. Külön elis­merés illeti a gondosan szerkesztett jegyzetekért, rö­vid életrajzokért. A Magyar remekírók so­rozata már eddig is szolgált meglepetéssel, hisz Csokonai vagy Kölcsey válogatása, Kemény Zsigmond két re­gényének kiadása igazi klas­szikusokat tett hozzáférhe­tővé, bizonyítva, hogy nap­jaink olvasójához is van szavuk. A magyar elbeszélő­ket bemutató két kötet to. vább megy ennél, amikor a feledésből ment ki olyan írókat, akik nélkül szegé­nyebbek lennénk. —án A világ legkülönbözőbb or­szágaiban zajló politikai ese­ményekről napról napra ér­tesülhetnek az újságolvasók, a rádió és televízió híreinek hallgatói. A puszta tényköz- lésnek azonban van egy ve­szélye. az, hogy előbb-utóbb unalmassá válik. Főleg a rá­dió naponta négyszer-ötször ismételt azonos híreire vo­natkozik ez. Vagy ha nem, úgy az események színhelyé- tő távol élő. hazánkfia nem tud a hírözönből az esemé­nyek tényleges jelentősége szerint válogatni, súlyozni. Ónody György kairói levele, melyet vasárnap délután hallhattunk a Kossuth-rádió- ban ezt az eligazodást segí­tette, mint a jó politikai pub­licisztika iskolapéldája. Az ismert egyiptomi tüntetések okairól a helyszínen járt riporter tapasztalatai alap­ján az eddigieknél elevenebb, színesebb képet kaptunk. Ha egy nagy ország sok millió lakosú fővárosában 80 em­ber halálát követelő tünteté­sek vannak, azok aligha vé­letlenül történnek. Az se ba­ráti élcelődés, ha az állam­elnök vidéki házát ismeret­len tettesek feldúlják, de nem visznek el semmit, csak darabokra hasogatják a be­rendezést. Ónody szellemesen és szemléletesen világított rá az összefüggésekre, a kizsák­mányolok előretörésére az egyiptomi nép létalapjait fenyegető tervezett és visz^ szavont áremelésekkor. OI. — Nem bagatellizálják el a dolgot? — ki­áltott a keserűség a kis emberből. — Az én házam kettévált. — Az nem lehetséges — mondták a drót másik végén —, legföljebb az epicentrum­(Schubert Péter rajza.) ban. Kívül a kultúrterületen, valahol a hegyek közt. — Ott vagyok, uram. — Hihetetlen pech... Ez volt minden, amit mondani tudtak. Kérték Sandít, hogy azonnal telefonáljon, mihelyt többet tud. „Még ezek vannak rám utalva” — hajtot­ta tenyerébe fejét a kis ember. Balsejtelem gyötörte, hogy egyedül van így, s arra gon­dolt, hogy a Biztosító biztosan kibújik, ha nem tudja igazolni a természeti csapást. Márpedig még az illetékes hely is bizony­talankodik. Kiment az udvarrá hogy körbenézze a kárt. Bizony megvolt a repedés, bele lehe­tett dugni az öklét, s a tető is csáléra állott, I szépecskén megbillent. Ezután nyomban balsejtelmével kezdett foglalkozni, s megállapította, hogy a falu . alszik, mint a tej, mintha mi sem történt volna. Kidőlt a tegnapi mulatságban — ma­gyarázta magának. — Lehetetlen másképp, hogy nem vett semmit sem észre. Hacsak nem ő az egyedüli kárvallott. E gondolatra a veríték is elöntötte. Mert akkor magya­rázhat, amit akar. No hiszen korai volt még az idő. És miért > ne lehetne, hogy átaludták a dolgot? De a L szomszédságból mégiscsak meg lehetett hal- : lani kicsit erősebb odafüleléssel az etetések [ neszét, a széna zörgését, kutak nyikorgását, j az állat elégedett buffogását. És meg lehetett hallani, jön valaki az udvaron. (Folytatjuk) Kancsal világlátás Miért jártak ketten az Őserdőben ?

Next

/
Thumbnails
Contents