Tolna Megyei Népújság, 1977. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-27 / 49. szám
1977. február 27. Képújság 5 John Steinbeck: Csotangolások Charleyval (Részlet) SZÁMOMRA ez a nap többet jelentett, mint a többi — össze sem lehet hasonlítani más napokkal: egyszerűen nincs összehasonlítási alap. Előző éjszaka keveset aludtam, így hát tudtam, hogy itt kell maradnom. Kimerült voltam, de néha a fáradtság I is élénkíti, ösztönzi az embert. Arra kényszerített, hogy töltsem meg üzemanyagtartályomat és rám parancsolt, hogy megállítsak és felvegyek egy négert, aki fáradt léptekkel bandukolt a betonút mellett húzódó fűcsíkon. Csak habozva fogadta el ajánlatomat, és csak azért tett eleget kérésemnek, mert nem tudott ellenállni. A mezőgazdasági munkások ütött-kopott ruhája volt rajta és egy ősrégi puplinkabát, melyet az idő és használat tükörsimára fényesített. Arca kávészínű volt és milliónyi apró ránc szántotta összevissza. Alsó szemhéja olyan vörös, mint egy vérebé. Bütykös, kiszáradt cseresznyeághoz hasonlatos kezét ölébe rejtette és úgy tűnt, mintha egész testével be akarna süllyedni az ülésbe és a lehető legkisebbre összezsugorodni. Nem nézett rám. Mintha semmire sem nézett volna. De aztán mégiscsak megszólalt: — Harap a kutya, kapitány úr? — Nem, nagyon barátságos. Hosszú szünet után megkérdeztem : — Hogy megy a sora? — Jól, nagyon jól, kapitány úr. — Mi a véleménye mindarról, ami itt mostanában történik? Nem válaszolt. — Az iskoláról beszélek és az ülősztrákjról. — Semmit sem tudok ezekről a dolgokról, kapitány úr. — Farmon dolgozik? — Gyapotszedő vagyok, uram. — Meg lehet belőle élni? — Egészen jól megy a sorom, kapitány úr. HALLGATAGON hajtottunk felfelé a folyó mentén. A trópusi fű meg a fák kiszáradtak és a kegyetlen északi fagy siralmasan megtépázta őket. Egy kis idő múlva megszólaltam. Sokkal inkább magamnak mondtam, mint neki. — Végül is, miért bízna maga bennem? A kérdés csapda, és a felelet az egyik lába benne. — Eszembe jutott egy jelenet — New Yorkban történt —. és éppen el akartam neki mesélni, de amikor észrevettem szemem sarkából, hogy egész messze húzódott tőlem és az ajtóhoz simult, letettem szándékomról. De az emlék nagyon élő volt. Egy kis manhattani téglaházban laktam, és mivel ak. koriban éppen fizetőképes voltam, felfogadtam egy négert. Az utca túlsó oldalán, a sarkon volt egy bár. Egy téli estén, járdánkat jég borította, éppen az ablaknál álltam és kifelé bámultam, mikor észrevettem, hogy a bárból egy részeg nő támolyog kifelé. Az asszony megcsúszott a jégen és elesett. Megpróbált feltápászkodni, de megint lehuppant a jégre, és ott maradt fekve, miközben részegen jajgatott. Éppen abban a pillanatban fordult be a sarkon a nálam dolgozó néger. Látta az asszonyt, és gyorsan átment a másik oldalra. A lehető legnagyobb ívben elkerülte. Amikor megérkezett, ezt mondtam: — Láttam, meglógott. Miért nem segített annak az asszonynak? — Nézze uram, a nő részeg volt, és meg néger vagyok. Ha hozzányúlok, megeshet, elkezd sikoltozni, hogy megerőszakoltam, tömeg vesz körül, és akkor ki fog nekem hinni? — Gyorsan átgondolta az egészet, ha ilyen hamar meg. lógott. — O nem, uram — mondta. — Régóta gyakorló néger vagyok én már. És itt, a kocsiban, bolond fejjel, megpróbáltam szétrombolni egy élet tapasztalatát. — Nem kérdezek magától többet — mondtam. De a néger nyugtalanul fészkelődött. — Tegyen le itt, legyen szíves, kapitány úr. Itt lakom a közelben. KIENGEDTEM a kocsiból és a visszapillantó tükörből láttam, hogy tovább vonszol, ta magát az útszélen. Nem lakott a közelben, de a gyaloglás biztonságosabb volt, mint a velem való utazás. Balassa Klára fordítása (75 éve, 1902. február 27-én született John Steinbeck.) D. Knack: Együtt a kollektívával Maier idegesen lépked a folyosón és folyton az óráját figyeli. Különös, már fél tíz, de' a laboratóriumban egy lélek sincs. Végül a lépcsőházban, kezében kulcsokkal feltűnik egy alak. Maiter rögtön elébe siet. — Jó napot! Engedelmével — Maier. Ön mellé neveztek ki a laborba... — Nagyon örülök. Dr. Walther vagyok. Engedje meg, hogy bemutassam a kollégáimnak. Kezdjük talán a mi kedvenc laboránsunkkal... Dr. Walther benyomja az ajtót, de az nem enged. — Ah, most jut eszembe: Lisbeth szólt nekem, hogy reggél később jön, mert befesteti a haját, hisz már egy hete vár erre az alkalomra. Gertrúd ment helyette konzultációra.. De talán tessék erre, ez dr. Dürrer kabinetje. Egy pillanat... Vajon mért nincs itt? Ja, most jövök rá! A szerelőre vár otthon, mért tudja összetört a Wartburgja. Vele szemben Kwarm kollega dolgozik, s ha nem tévedek ma hozzák meg neki a szenet, nem jön be. Kwarm szomszédját holnapután láthatjuk, vagy még később. Szegény már egy hete ül lesben otthon, hogy elkaphassa a tv-szere- lőt. — És ki ül ennél az asztalnál? — kérdezi Maier. — Ó, ez az asztal már két hónapja üres. Sajnos, Funk kolléga itthagyott minket. Tudja, neki nem imponált ez a nyugodt munkahely, a légkör. ö született intrikus. Most ez a hely a magáé lesz és én remélem, hogy hamar megtalálja az összhangot kollektívánkkal... Úgy érzem, első találkozásra elég részletesen ismertettem az előttünk álló munkafeladatokat, de mivel ma nálunk festik a lakást és hát az idő is rettenetesen fut — el kell mennem. Akart vallamit kérdezni kedves Maier kolléga? — Igen... Tudja, ma Mag- deburgból érkezik a nővérem és én... szóval... szeretnék találkozni vele... — Menjen csak kedves kolléga, menjen. Látom, nagyon elfoglalt ember. Az az érzésem, maga megtalálja az összhangot velünk, maga a mi kollektívánkba való! Baraté Rozália fordítása Kohán György festménye (1963) Károlyi Amy Devecseri Gábor: Csak annyi meleget Csak annyi meleget a munkának, amennyit az építkezés előtt a kátrányosfüstű kályha ad, ami mellett déli szünetben szépen elhevernek (míg fölülről is süt kicsit a nap). Csak annyi munkát az emberiségnek, amennyi örömöt a munka ad: s csak akinek úgy tetszik: végtelent; kinek a munka szenvedélye lett már, szép tündére, ki mindenek felett jár; mert életnek csak az nevezhető, amit a vágy, a tovább-éltető s amiről hírt a szenvedély jelent. (Hatvan éve, 1917. február 27-én született De- vecseri Gábor.) A közművelődési törvény egyik passzusa arra figyelmezteti a hivatásos népművelőket, a közművelődési intézményeket és a tanácsok művelődésügyi osztályait, hogy különös gonddal tegyenek meg mindent a munkásság művelődéséért. miképpen sem jelenthet brosúra jellegű, nem egyszer teljesen vulgarizált tudáskivonatot (tehát olyasmit, amit Amerikában digest-nek neveznek, s ami nem egyéb, mint az irodalom nagy alkotásainak silány és gépies kivonata.) Hallja még a szót.. i. Hallja még a szót az álmodó de már nem válaszol közé és a világ közé beton hatol Szomszéd szobából a szavak harkály módján odvat keresve kopogtatják az álom-falat II. Arcát a hóba ejti két fehér összeér nincsen határvonal mind a kettő fehér Vagy inkább a beteg fehér párnába dől forró fehérség árad sejtjeiből Hideg és forró mentén langyos határvonal vászon a lázat hűti damaszt-szirmaival Ez a különös gond kinek- kinek belső indíttatása, ötletessége és lelkiismeretessége szerint nagyon sokféleképpen értelmezhető. De e különös gond még akkor is csak szűk, részleges eredményt produkálhat, ha népművelő, vagy a népművelők csoportja kellő szakértelemmel, odaadással lát neki a munkának, ám megmarad a sokszor rosszul értelmezett „munkásművelődés” kifejezés bűvkörében. Mire gondolok? Arra, hogy ez a nagyon összevont, tömör kifejezés — amely vitában, újságcikkben, előadói beszédben kitűnően hasaználható — a gyakorlatban csakugyan „összevont” és „tömör”, vagy inkább „szűkkeblű”. E kifejezés ugyanis, helytelen értelmezés következtében takaróvá válik. Takaróvá, amely azt fedi, hogy az emberi kultúra egészéből csak a munkások számára létező és közvetítendő részről van szó. Márpedig, ha így értelmezzük a „munkásművelődés”-t, akkor egyrészt tagadjuk a kultúra demokratizmusát, másrészt tagadjuk azt, hogy társadalmunkban a munkásosztálynak meghatározó szerepe van a múlt és a jelen teljes kultúrájának elsajátításában és közvetítésében. A munkásművelődés nem jelenthet valamiféle rövidített tanfolyamot és semAz imént ezt írtam: „...meghatározó szerepe van a múlt és a jelen teljes kultúrájának elsajátításában és közvetítésében”. Álljunk meg egy pillanatra a közvetítés kifejezésnél. Ezek szerint a közvetítés nem csupán a hivatásos népművelők dolga? Nem, egyáltalán nem. Kétségtelen, hogy nagyon fontos a népművelők szerepe, a hivatásos népművelők léte szükséges, de nem elegendő feltétel. Bőséges szerep jut ebben a szakszervezeteknek a munkahelyeknek, az ifjúsági szervezeteknek, a családnak — s magának a munkásosztály minden egyes tagjának. Maguk a munkások kísérjék figyelemmel, hogy üzemük vezetői nem formális szerződéseket kötnek-e valamely kulturális intézménnyel, hogy nem felszínes ígéretek hangzanak-e el, hogy nem hamar kihunyó-e a kezdeti lelkesedés, hogy nem pusztán „jelentésbe kerülő”, „statisztikai adatot” jelentő szerződésekről, vállalásokról van-e szó. Maguk a munkások kérjenek, követeljenek lehetőséget a művelődéshez. S ahol a lehetőségek megvannak, ott éljenek is velük. Sajátítsák el a műveltséget, és közvetítsék a műveltséget ők maguk. Különös gonddal! KEMÉNY DEZSŐ Budapesten, a Veres Pálné utca 4—6. számú ház első emeletén Ady-emlékmúzeum nyílt abban a lakásban, ahol a költő feleségével, Csinszkával élt, 1917 őszétől 1919 januárjáig. Képünkön Ady szobája. (Koppány György felvétele). iarmincéves volt Zéró I Defekt, a régészet if- gjú, s máris nagy- I reményű professzora, amikor a Grószmutter- völgyi barlag szájánál egy ékírásos kőtáblát fordított ki a földből az ásó. Eltökélte, nem nyugszik, amíg meg nem fejti a kőbe vésett betűk titkát: évezredekkel ezelőtt élt ősünk üzenetét az utókornak, örült, hogy olyan munkára akadt, amibe beletemetkezhetett, legalább könnyebben kiheverte magánélete megrázkódtatását. Feleségét ugyanis éppen néhány nappal ezelőtt szöktette meg leghűségesebb tanítványa, Dániel... Tizenkilenc év telt el, mire Zéró Defekt az első tudományos dolgozatát publikálhatta a Grószmut- ter-völgyi leletről. Tudományos alapossággal bebizonyította, hogy a kődarab a pleisztocén-korból való, a szöveg 18 betűből és 1 írásjelből áll, s férfikéz rótta kőbe. Még abban az évben megjelent Kraft van Dosztig holland régész vitairata, amelyben halomra döntötte Zéró Defekt állításait, (nemes egyszerűséggel idióta kóklernek nevezte őt), s tudományos alapossággal bebizonyította, hogy miocén-kori a kő, 19 betű van rajta, s vitathatatlanul női kéztől származik az írás. Huszonkilenc évvel a Grószmutter-völgyi lelet feltárása után a sajtó felröppentette a tudományos szenzáció hírét: Zéró Defekt professzor a 18 betűből hármat már megfejtett, s kétséget kizáróan megállapította, hogy az utolsó írásjel egy felkiáltójel. Pár nap múlva Kraft van Dosztig sajtókonferencián jelentette be, hogy ő már öt betű titkát ismeri és eskü alatt állította, hogy az utolsó jel egy kettőspont. Hogy felkiáltójel volna, azt csak egy olyan rövidlátó kenguru állíthatja, mint Zéró Defekt, aki szabad- kőműves ' és liliomtipró, jüan-csempészésért körözik Hongkongban és évek óta nem fizet ebadót. A kutatómunka harminc- kilencedik évében Zéró Defekt újabb három betű titkát fejtette meg. Ellenlábasa, van Dosztig, rögtön közölte, hogy ő már kilenc betűt ismer. Egyúttal polgári pert indított Zéró Defekt ellen, azzal vádolva, hogy rendszeresen lopkodja az ő tudományos eredményeit, valamint a bennszülött lakosság tyúkjait. Miután megvesztegethető tanúkra is akadt, Zéró Defektet a bíróság hétévi várfogságra ítélte. Legkisebb leányunokája, aki az idős ember egyetlen támasza volt, épp az ítélet- hirdetés napján szökött meg a professzor leghűségesebb tanítványával, Nor- berttel. A negyvenkilencedik ~~év bővelkedett eseményekben. Kraft van Dosztig, „a tudomány önzetlen, nagy szívű munkása” (idézet a gyászjelentésből), váratlanul elhunyt. Zéró Defekt túljutott a tizedik betű megfejtésén. Ugyanakkor egy mérges cipóka-légy csípésétől megbénult a lába, s a betegség az agg professzort tolókocsihoz láncolta. Élete utolsó reménysugara, Csi- cseri, az örökbefogadott kis bennszülött lány, szintén ebben az évben szökött meg a professzor leghűségesebb tanítványával. Alf- réddal... B ontosan ötvenkilenc esztendővel a Grószmutter-völgyi lelet megtalálása után, sikerült az utolsó betűket is megfejteni. Zéró Defekt szerette volna elújságolni a nagy szenzációt, de nem volt körötte senki. Hetvenéves ápolónője épp aznap szökött meg a professzor leghűségesebb tanítványá- nyával a húszéves Viktorral... A megfejtett teljes mondat egyébként így szólt: BEJÁRAT A MÁSIK AJTÓN! RADVÁNY1 BARNA
