Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-12 / 9. szám

A “KÉPÚJSÁG 1977. január 12. ON KERDEZ Levélcímünk: 7101 Szekszárd, Postafiók: 71 Gyalog Jánosmajorig Debreceni Józsefné, alsó­hídvégi olvasónk azt kérdezi levelében, hogy lehetne-e az este 10.20-kor Szedresbe me­nő buszjáratot Jánosmajo­rig közlekedtetni, ugyanis azzal járnak haza a gyere­kek. A távolság Szedrestől Jánosmajorig 6 kilométer. A Volán 11. számú Válla­latától Pech József igazgató- helyettes és Hajnal Gyula osztályvezető a következőket válaszolja: — A szekszárdi munkahe­lyen dolgozó szedresi, medi­nai és jánosmajori dolgozók második műszak utáni ha­zaszállítását IK 66 típusú autóbusz végzi, az utazók 50 százaléka medinai, 50 szá­zaléka pedig szedresi, illetve jánosmajori lakos. A járat Jánosmajorig történő közle­kedtetése a medinai utasok Jánosmajorban történő ki­szállítását jelentené, majd a jánosmajori utasok le­szállása után az autóbusz­nak meg kell fordulni, hogy útját Medinára folytathassa. Az autóbuszok megfordulá­sára Jánosmajorban egy kes­keny, erősen lejtős sárrázó szolgál, ami a nappali órák­ban sem biztonságos. Éjsza­ka és utasokkal megrakott autóbusz megfordulására pe­dig semmiképpen nem al­kalmas. Az autóbuszok Já­nosmajorig történő kiközle­kedtetéséhez az autóbusz­fordulóhely kiépítése és megfelelő térvilágítás elhe­Telefonszámunk: 129-01, 123-61. lyezése szükséges, aminek igényét az illetékes tanács felé bejelentettük. Özvegyi nyugellátás A következő levélrészletet egy szerkesztőségünkhöz ér­kezett aláírás nélküli levél­ből közöljük: „Az első vi­lágháborúban eltűnt a fér­jem. Segélyt nem kaptam. Munkaképtelen vagyok. Ké­rem tudassák, hogy hol kap­hatnék ezzel kapcsolatban felvilágosítást.” Bán János, a Társadalom- biztosítási Igazgatóság osz­tályvezetője válaszol: — A 17/1975. MT sz. r. 332 §-a értelmében 1976. július 1. előtti elhalálozás esetében az 1975. évi II. T. rendelke­zései szerint özvegyi nyugel­látást akkor lehet megálla­pítani, ha a halál 1960. jú­lius 1-e után következett be. A levél szerint férje az I. világháborúban tűnt el, így törvény szerinti ellátás megállapítására lehetőség nincs. Azit tanácsoljuk az olvasónak, hogy rendszeres szociális segélyért a községi tanácshoz forduljon. Lesz-e ravatalozó Majoson ? Haász Frigyes majosi ol- vosónk tette fel szerkesztő­ségünknek a címbeli kér­dést és írja, hogy a ravata­lozó községükben már egy éve elkészült, de nem adják át. Hallomása szerint az új ravatalozó épületét lebont­ják és helyette Bonyhádon építenek egy másikat, vala­mint Majossal közös temetőt is terveznek Bonyhádon. Soczó Lajos, a bonyhádi Nagyközségi közös Tanács elnöke a következőtöket vá­laszolja: — A majosi ravatalozó épületének műszaki átadása 1976. júliusában történt meg. Augusztus 5-én személyesen megkerestük a Tolna megyei Temetkezési Vállalat igazga­tóját, a ravatalozó berende­zésével és üzemeltetésére való átvételével kapcsolato­san. A vállalat igazgatója ígéretet tett arra, hogy gon­dolkodnak a berendezés megrendeléséről, felszerelé­séről, majd üzemeltetéséről. Egyúttal közölte, hogy a be­rendezés leszállítása be­szerzési nehézségek miatt elég hosszadalmas de 1977. január elsejére várható az üzemeltetés megindítása. 1976 novemberében közöl­ték, hogy a kis létszámú ha­lálozások miatt nem áll módjukban a ravatalozó helységet felszerelni, vala­mint annak üzemeltetését biztosítani. Huzavona után végül is ígéretet kaptunk, hogy ez év januárjában fel­szerelik a ravatalozót. Egyúttal szeretnénk tájé­koztatást adni hogy a bony­hádi új köztemető kialakítá­sának tervezése folyamatban van, a kiviteli tervek le­szállítása rövid időn belül megtörténik. Az új bonyhádi köztemető kialakítása azon­ban nem jár a majosi te­mető megszüntetésével, il­letve a ravatalozó épületé­nek lebontásával. Táppénz- szülési szabadság Schmidt Páiné paksi olva­sónk 1976. március 23-án szülte gyermekét, előtte táppénzes állományban volt. Amikor szülése után elvitte vállalatához táppénzes pa­pírját, ott nem fogadták el, mondván: a szülés előtti egy hónapra — ha a dolgozó táppénzen volt —, szülési szabadság jár. „Szeretném megtudni, jogosult vagyok-e a táppénz kifizetésére?” Takács Ernő, a Társada­lombiztosítási Igazgatóság osztályvezetője válaszából idézünk. — Az érvényben lévő jog­szabály értelmében, ha a szülőanya a szülést megelő­zően táppénzben részesül, a szülés napját megelőző 28 napon belüli időt a terhessé­gi-gyermekágyi segély (szü­lési szabadság) időtartamába be kell számítani, s erre az időre a táppénz és az át­lagkereset közötti különbö­zeiét kell kiutalni. Az ön esetében a kiutalást a kifi­zetőhely el is végezte. Munkajogi ren­delkezéseket mó­dosít és egészít ki a munkaügyi mi­niszter 19/1976. (XII. 28.) Mü. M. számú rendelete. „A dolgozó által szerződésszegés miatt visszafizetendő összegnek a dolgozó részére való megté­rítését vagy a dolgozó he­lyett történő megfizetését más vállalat nem vállalhat­ja” — mondja ki az új jog­szabály, melynek további rendelkezései érintik a mun­kaidő-beosztásra, éjszakai munkára, a munkaközi szü­net kiadására és díjazására vonatkozó korábbi szabályo­kat, a negyven, illetőleg öt­ven éves munkaviszonnyal járó jubileumi jutalommal kapcsolatban pedig akként rendelkezik, hogy ez csak a korábbi jubileumi jutalom kézhezvételétől számított öt év elteltével fizethető ki, mely korlátozás alól azon­ban a vállalat a dolgozó ja­vára kivételt tehet, a korlá­tozástól eltekinthet. A válla­latoknak a jövőben külön beszámolót kell készíteniük a vállalati szociális terv elő­ző évi teljesítéséről, és ezt a beszámolót a kollektív szer­ződésre vonatkozó beszámo­lóval együtt külön napirendi pontként kell megvitatni. A pénzügyminiszter 50/ 1976. (XII 28.) PM számú rendelete a gépjárműadóról szóló korábbi jogszabályt módosítja, s kiemelendőnek tartjuk, hogy a gépjármű­adót az adókötelezettség időtartamára az köteles meg­fizetni, akinek a nevére a hatósági engedély szól. Ha a hatósági engedélyt új üzemben tartó nevére átír­ják, „a régi üzemben tartó adófizetési kötelezettsége az átírás hónapjának végéig terjed; a régi üzemben tartó a tárgyévi adóból az eltelt hónapokra időarányosan eső részt köteles megfizet­ni”, az új üzemben tartó pe­dig az állandó lakóhelye szerint illetékes adóhatóság­hoz fizeti be a gépjármű­adót. Az adó fizetése tekin­tetében előforduló ismétlődő mulasztás esetén az adóha­tóság a gépjármű hatósági engedélyének bevonását kez­deményezheti, a rendőrható­ság pedig az engedély bevo­nására vonatkozó indítvány alapján azt be is vonja. A fenti két jogszabály a Ma­gyar Közlöny 1976. évi 101. számában olvasható. A Könnyűipari Értesítő 1976. évi 27. számában je­lent meg a könnyűipari mi­niszter 3/1976. Kip. M. szá­mú utasítása a Könnyű­ipari Rendészeti Szervezeti és Működési Szabályzatról, mely foglalkozik az üzem­rendészet szervezeti felépí­tésével, a rendészeti szervek vezetőinek és tagjainak jog­állásával, jogaival és kötel­meivel, s itt kihangsúlyoz-, zuk, hogy „az üzemrendé­szeti szerv különböző mun­kaköreiben csak büntetlen előéletű és megfelelő szak- képesítéssel rendelkező sze­mélyt lehet alkalmazni”. Az állategészségügyi tevé­kenység további erősítése tárgyában a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Értesítő 1976. évi 34. számában meg­jelent közleményből csupán az alábbiakat idéz­zük : „ .. a csoportérdek és a népgazdasági érdek esetle­ges ütközésénél az állator­vosnak az utóbbi védelmé­ben, saját üzemével szem­ben, esetleg annak kárára kell intézkednie.” Dr. Deák Konrád, a TIT szekszárdi szervezetének elnöke Ml VÁLASZOLUNK 2. Az árok zegzugos lett és hirtelen a ren­geteg sötét falába ütközött. Vastag gyöke­rek markolták az árok omladékos partját, s odafönt erős fák magasodtak a napig. Megálltak a homokkőnél, melyet a zuha­nó vizek legömbölyítettek. Termetes kő volt, jókora rönkre emlékeztetett. A bele­vésett keresztnek mély árnyéka volt. Megálltak, majd megnyitván ruhájukat, kendőjüket, hogy hűs levegőhöz jussanak, letelepedtek a gyökerekre várakozni. Odaértek a helyhez, ahol meggyilkolták egykor Göndör Lidit. Ültek a gyökereken és vártak. Hogy köny- nyebb legyen, közömbös dolgokról beszél­gettek. Otthoni dolgokról. Megbeszélték Panka új kendőjét, mely fiatal lányoknak még csak illik; legalább a templomban ne mutatkozna benne. Ott tartottak, hogy a tojás ára két forintra ment, érdemes le­vinni a piacra, mikor egyszerre abbahagy­ták. Mintha azt keresnék, most hol is foly­tassák, mielőtt elöntené őket az erdő csendje. De az erdő valahogy most nem volt csen­des. Teréza kendermagas blúzát begombolta, puha barna haját, mely alig volt töröttebb, mint lánykorában, sietős ujjakkal kendője alá tömködte. Marisa is készülődött, összerántotta ma­gát. Akkor hallani lehetett a kavicszörgést. Középkorú, élénk kis ember lépett ki a bozótból. — Megvagytok libucikáim? — kiáltott vidáman a kis ember. Óriási túrabakancs volt apró lábán, s bő zacskójú kockás térd­nadrágjában csaknem elveszett. Oldalán ugyancsak alakjához képest túlméretezett térképtáska, kezében viszont méretarányos tábori ásó. Az asszonyok szótlanok voltak és szögle­tesek. Felálltak a gyökerekről és csak áll­tak, vártak. A kis ember visszahőkölt parányit. — Titeket mi lelt? Tán sokáig jöttem? Pedig futottam, mint egy stafétabot. De gondoljátok meg, hogy van nekem egy tra­fikom is, nem hagyhatok ott csapot-papot. Ma még nem, majd holnap. Bemondom az unalmast, keressenek másik bolondot, én befejeztem a nyomort. Sándi bácsi új életet kezd, nagy életet, libucikáim. Lógatom a lábam. Ti is lógathatjátok, ne féljetek! A két asszony módjával húzogatta a szá­ját. Mintha nevetnének, de nem nevettek. — Valami bajotok van? — firtatta Sandi bácsi. Szúrós tekintete kutatta az asszonyok lelke mélyét. így álltak szemközt. Ha ugyan szemköz­tinek lehet mondani, ahol csak az egyik fél állja. — Na, mennyit szoktatok kapni az erdé­szetnél? — kezdte másfelől a kis ember. Ki-ki a másikát akarta előreengedni. Vé­gül Teréza szólt: — Mondtuk, ötvenet. — ötvenet. És utólag — tette hozzá a kis ember. — Hát én hatvanat adok és előre fizetek. A két asszony megmozdult. De csak any- nyira, mint amikor parányi élénk szellő átlebben a patak medrén, vagy — ha már ily katonás jelenséggel állunk szemben — a vigyázzállás pihenjbe lazul. Tétova, engedékeny ujjakkal segítették a tízeseket és húszasokat a szoknyakorc mé­lyére, miután kirázattak a térképtáskából. — Jézus, segíts!... — sóhajtott Marisa ál­domás helyett. Teréza is hasonlóképpen sóhajtott. „Ne hagyj el!” — mondta magában; azt lehetett hinni, kocog kicsit a foga. — Segít és fele a tiétek — harsogott vi­dáman, magabízón a kis ember. Vette a tábori ásót. — Mutassátok csak az utat! A két asszony keresztet vetett a homokkő előtt, a trafikos kalapot emelt, vadász­kalapja volt. Felkapaszkodtak a gyökereken, s nekivágtak a sötét erdőnek. Ott, ahol a legsűrűbb. Magába nyelte őket a fekete fal. Eleinte széles szekérnyomon haladtak, melyet azonban csak sejteni lehetett, mert vastag harasztszőnyeg takarta. Ám a kerék­vágásban még mindig puha volt a föld, pe­dig már három hete tartott a szárazság. Mint ódon csarnok, melyben örökös a templomhomály, szürke ónfénnyel deren­gett az erdő; alig-alig mosolyintotta el ma­gát benne a zöld vagy a kék, egy-egy virág vagy fűszál, vagy fattyúlevélke. Fenn a magasban terült el a sűrű zöld égbolt, e végtelen kupola, melyet hatalmas gyertyán- és bükkoszlopok tartottak, és amely a fény­nek némi tört cserepeit hullajtottá a lábuk elé, a szekérútra. A kis ember szaporán szedegette a lábát az asszonyok mögött. Ismerte ezeket az asszonyokat, mint ahogy mindenkit ismert a faluban és furcsának találta viselke­désüket. Furcsának a hallgatásukat, furcsának a loholásukat. Mint akiket űznek. Vagy mint akik gyorsan túl akarnak esni valamely kellemetlen dolgon. Behunyni a szemet és gyorsan túlesni. Ez is eszébe jutott, ilyen képtelenség. Arra is gondolt, hogy talán a szokatlan helyzet zavarja őket: egy idegen férfival az erdőn, s titokban. A maga sze­mével látta ezt a helyzetet, nem a máséval, így nem is mosolyodott el rajta. Különben is lefoglalta a töprengés. Végül is érthetetlen. Fele az övék lesz, még busás napszámot is fizet, jobbat, mint az erdészet; mi kell még, hogy megjöjjön a kedvük? Vagy nem hisznek a vállalko­zásban?... Vagy nem is akarják, hogy si­kerüljön? Megállt futtában, mert meglepte töpren­gésében e fordulat. Nyelve lógott, s bosszús pillantást vetett az asszonyokra, kik máris messzire távo­lodván, ennyi pihenőt se hagytak. — Ugyan mért lóg az orrotok? — kiáltott rájuk. Az asszonyok visszafordultak és csodál­koztak, egy kicsit mosolyogtak is. „Lehet, hogy átejtettek és humbug az egész? — fordult meg a kis ember fejében, melyet azonban mindjárt meg is rázott. — Nem, az nem lehet. Marisa és Teréza ko­moly asszonyok.” — Ide figyeljetek, várjatok már, ne kell­jen folyton kiabálni! Az asszonyok lassítottak. — Mért is voltatok ti akkor az erdőn? — No, hogy mondjam... — habozott Ma­risa. — Seprűvel voltunk — mondta Teréza. — Szóval lovagolni voltatok! — harso­gott a kis emberből az elpusztíthatatlan jó­kedv, hogy az erdő is visszazengte. De az asszonyok nem vették tréfának. Mentege­tőztek : — Nem, nem lovagolni... — No persze — mondta a kis ember el­nézően —, tudom én, ez akkor volt, a nagy vadászat idején. Cserkészutat sepertetek, meg lombtalanítottatok. De ez már elég ré­gen volt, halljátok-e! — Mért régen ? Tavaly — mondta Teréza. — Tavalyelőtt volt az, te — igazította ki Marisa. — Vagy még azelőtt. És azóta nem lát­tátok? — Azóta nem. — Akkor most hogy fogjuk megtalálni? — Hét bükkfa van ott. Jó óra hosszat mentek, a mély erdőben. A terep mind nyugtalanabb lett. Meredé­lyeket kellett megmászni, mélységek felett, az oldalba vágott úton ereszkedni. Akkor az asszonyok megálltak, s fejüket összedugva tanakodtak. Gyalogösvény ága­zott el a szekérnyomtól, sejthetően inkább, mint láthatóan, kövek közé veszve, tüskés bokrok közt elakadva, hol harasztszőnyeg alatt, hol csalánfalkák martalékául vetve. (Schubert Péter rajza.) A kis ember kétkedve nézte a nyomot. — Mikor tapodta ezt emberláb? A török óta alig. — Pedig akkor pucoltuk ki ezt, simára — mondta Teréza. A kis ember, a tábori ásóval a kezében, a térképtáskával az oldalán, nézte, vizsgálta az asszonyokat. — Azt mondtátok, mások is jártak itt. — No igen. — Hogy azóta. — No persze. Marisa is állította, hogy úgy van. — A Zsabka Janos is azóta járt — mond­ta. — Tudja maga, a Josko fia. A legény­pajtásaival... — Terezára nézett, ő is tanú­síthatja. — És látták is? — kérdezte a kis ember rövid hallgatás után. — No persze, ha jártak! — Akkor kinyitották, és le is mentek. Az asszonyok összenéztek. — Azt nem, azt nem nyitották ki! — ráz­ták a fejüket. — A lakatot leverték. — Azt nem, azt nem verték le... — De próbálták. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents