Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-11 / 8. szám
U ^PÚJSÁG 1977. január 11. 1 MOZIBAN A hivatásos forradalmár Francia fiatalokból álló forradalmi csoport igyekszik meggyőzni a világot arról, hogy a Spanyolországban eltöltött vakáció tulajdonképpen a spanyol nép fasiszta elnyomását segíti, mert a Franco-rendszer egyik legjelentősebb gazdasági alapja a turizmus. Sok millió ember Spanyolország nevének hallatára kellemes szünidei emlékeire asszociál. Szép emlékek fűzik az országhoz. így van ez ma is, amikor Franco neve a történelem cseppet sem szimpatikus ha- lottai között tartatik számon, és így volt ez több mint tíz éve — amikor a fasiszta diktátor még uralta az országot, — amikor Alain Resnais A háborúnak vége című filmje készült. A film főszereplője a Franciaországban élő spanyol hivatásos forradalmár: Diego. A háborúnak a film cselekménye időpontjában már régen vége. A spanyol polgárháború dicső napjai már történelemmé váltak. Lejárt a világra szóló hőstettek kora. Diego, a sokat tapasztalt hivatásos forradalmár munkája sem látványos akció, hanem a mindennapok szerény, megfontoltan végzett hősies cselekvéssorozata, amelynek végén a távoli jövőben sejlik a cél — a szabad Spanyolország. A sejthetően gazdag polgári családból származó Diego egy kezdő, képesítés nélküli eladólány béréért végzi mindennapos életveszéllyel járó munkáját. Valahol a heves vérű terroristák és a legendák korszakában a harcokban is részt vett főnökei között helyezkedik el. Nem hisz az általános sztrájk eszméjében, mégis, amikor a fiatalok azt támadják, megvédi pártja elképzelését, amit előzőleg ő is bírált a forradalmi bizottságon belül. Tipikusan mai esetről is lehetne szó. Olyan helyzetbe került, amibe csak párttag kerülhet. Védenie kell egy' olyan vonalat, amellyel maga sem ért teljesen egyet, de védenie kell, mert az erkölcsi felelősség- érzete és forradalmi fegyelme erre kényszeríti. Ennél a résznél már Diego általános emberi eszményképpé, mai valóságunk forradalmárává válik. A forradalmi harcot azelőtt fegyverrel a kézben végző vezetőinek nézeit már kritikával szemléli, látja azok hiányosságait, ugyanakkor tisztában van a saját kora megkövetelte forradal- miság céljával, aminek eléréséért minden áldozatra kész. Fél évet tölt illegalitásban Spanyolországban, majd „hazatér” hazáján kívül megpihenni Franciaországba, ahova már sokkal több minden köti, ahol felesége, Marianne is él. Feleségével szeretik egymást. Kapcsolatuk — Diego életformája miatt — mégis problematikus. Marianne ideális élettárs: intelligenciája, érzékenysége nem csak arra teszi képessé, hogy megértse férjét, hanem, hogy segítsen is neki. Áldozatokat hozva vállalja az állandóan ingázó, hivatásos forradalmár feleségének szerepét. A szereposztás egyik telitalálata volt Marianne alakját Ingrid Thulinra osztani. A svéd színésznőt a gyakori mozinézők több Bergmann, filmben láthatták. Emlékezetes szerepet formált a Csend-ben, a Nép végében, a Rítusban, a Suttogások és sikolyokban és még sorolhatnánk tovább világszerte játszott filmjeit. Alain Resnais költőien szép filmjében a ragaszkodó feleség alakját egyes részekben főszereplővé lépteti elő. Kemény, határozott arcán az érzelmek oly széles skálájával gazdálkodik, amelyet csak Ásta Nielsen mimikájával lehet össze, hasonlítani. A háborúnak vége tíz évet késett bemutatása ellenére sem cseng ismeretlenül Alain Resnais neve a magyar mozinézők előtt. Szerelmem Hirosima című filmje nálunk is nagy sikert aratott. A szakemberek vele kapcsolatban mindig a montázstechnika tökélyéről, a zárt, határozott kompozícióról beszélnek. Ezt A háborúnak vége is igazolta. A film egy határátlépéssel kezdődik és egy másiknál fejeződik be. Vagy gondoljunk a háromszor visszatérő víz látványára. Az egészen belül pedig az apró részletességgel kidolgozott, művészein szép jelenetekre. Arra, amikor Diegó újra találkozik hat hónapja nem látott feleségével. Szerelmi jelenetük már nem is film, hanem költészet. A mozdulatok balettszerű rítusa, a szoba fény-árnyék játéka gyönyörködtető kristályszem az egész részeként. Resnais egyik nyilatkozatában határozottan kijelentette, hogy ő nem elkötelezett művész. A háborúnak vége című filmjében a spanyol emigráns forradalmárok kapcsán felvetett egy tucat kérdést a forradalmiság- ról, az antifasizmusról. A filmben egyetlen egyszer sem mondják ki a kommunista szót. Hősei mégis szimpatikus kommunisták, vagy forró vérű antifasiszták. A felvetett kérdésekre nem ad választ. Talán egy film kevés is lenne erre. De A háborúnak vége mégis tipikusan elkötelezett alkotás. TAMÁSI JANOS Színházi esték Scapin furfangjai A Scapin 1671-ben keletkezett, a nagy művek után, a Tudós nők és a Képzelt beteg előtt, tehát Moliere utolsó éveiben. A remekművek közelsége alig jellemzi, hiányzik belőle a nagy vígjátékok fölényes biztonsága, jellemeinek gazdagsága, változatossága. Lazán egymás mellé állított epizódok sora, ahol minden Scapin, a furfangos szolga körül történik. Szerelem, hűség, uzsora, emberi gyengeség, sőt hitványság csak azért van, hogy Scapin bebizonyíthassa furfangos voltát, s ebből már az is következik, hogy a darab sikere vagy bukása egyetlen szereplőn múlik. A pécsi színház előadásában a siker egyértelmű: Vallai Péter pillanatnyi kifulladás nélkül bírja a szédítő iramot, s jókedve a nézőtéren is megteszi a hatását. Ehhez Paál István kitűnő rendezése is segítette, aki valóban komédialégkört tudott teremteni, s szerencsés ötlettel a színpadot megnyújtotta, sőt a játékba a nézőket is bevonta. Vallai Péter, illetve Scapin mellett másnak alig van helye a színpadon, Kovács Dé- nest így is meg kell említenünk, aki minden bizonnyal ideális Moliere-színész lenne olyan darabban, ahol több szerep jut neki. Rádió: Műsorarányok Vasárnap — elméletben — 52 órát és 20 percet lehetett eltölteni 5 három hazai fő rádióadás hallgatásával. A könnyűzene és dal a Kossuth Rádió vasárnapi adásának 22,5, a Petőfinek 37,2, a III. műsornak 10,5 százalékát tette ki. A ' klasszikus zene ugyanilyen sorrendben 40,7, 11,9 és 57,5 százalékos aránynyal szerepelt. Ha viszont a három adást együttesen vizsgáljuk, feltűnően csekélynek tűnik az eleve „rádiószerű” műsorok, a hírek-információk és riportok részesedése az összműsoridőben: 8,1, illetve 3,8 százalékkal. A 3138 perces műsoridő vasárnap így oszlott meg: Könnyűzene és dal: 757 perc; opera, klasszikus zene és dal: 1117 perc; hírek, információk: 256 perc; széppróza: 185 perc; líra: 29 perc; gyerekműsor: 43 perc; riport: 120 perc; egyéb: 631 perc. Következő heti filmjegyzetünket az Óz, a csodák csodája című, nagy sikerű, színes amerikai mesefilm felújításáról írjuk. Tv-napló Valószínűleg remekművel van dolgunk. Dömölky János rátalált arra a témára, amit csak a televízió eszközeivel lehet elmondani, és csak így, ezzel a szenvedéllyel és — te. gyük hozzá —, tehetetlen részvéttel, amikor azt is tudomásul kell vennie, hogy „a tévések elmentek, de legalább két napig tiszta volt a WC”. Drámaisága és igazsága mégsem ebben van. Mert könnyű lenne most az élet irracionális elemeire hivatkozni, s még könnyebb lett volna megszépíteni a valóságot azzal, hogy a történet Annájának végül igazságot szolgáltat, legalább a rendező. Dömölky azonban a tanú felelősségtudatával az igazat és csak az igazat vallja, s az olcsó részvét helyett azt kéri számon a nézőtől, amit Hegel így fogalmazott meg: rokonszenv a szenvedő erkölcsi jogosultsága, tehát ama igenlő és szubsztanciális mozzanat iránt, amely benne él. A filmen ez az erkölcsi jogosultság vonul végig, s ennek tudható be, hogy már az első percekben hasonlíthatatlan légkört tud teremteni, amit csak fokoz, s amikor a film végén az igazi Anna is megszólal, mintegy végső nyomatékot adva a valóságnak, valóban úgy érezzük, egy ember sorsának lettünk része, seivé. Még azt tenném hozzá: felelősségteljes részeseivé, ugyanis ez a film nem éri be azzal, hogy elmond valamit, a közlésen túl — nagy szavak nélkül —, a közös erkölcsi felelősséget tudatosítja. Maga a történet egyszerű, valóban mindennapi. Egy üzemben mellőznek egy gyerekével magányosan élő asz- szonyt, aki végül kilép munkahelyéről. A mellőzés motívuma alig észrevehető: félmondatnyi megjegyzés csupán, ami épp cáfolhatatlan igazságával vonja magára főnöke neheztelését. Nem lépnek fel ellene nyíltan, nincs is miért, de igyekezete, szorgalma, becsületessége fölött mindenki át. lép. S amikor már az igazgató előtt van elmaradt fizetés- emelésének ügye, a kisszerűség támad ellene, hisz ő nyerte meg a vállalati vetélkedőt, s ki tudja, nem volt-e ebben csalás. Dömölky kitűnő érzékkel hangsúlyozza ezt a nevetséges „ügyet”, néhány mondattal jellemekre világít rá, s érezzük, mert éreznünk kell, hogy a sima modor, a látszólag hibátlan érvelés mögött mélységes ember; hitványság lapul meg, amellyel szemben az igazgató is tehetetlen. Jól tudjuk, a hitványság, a vélt vagy valódi pozíció féltése gyakran sok mindenre képes, s ha egy ember ellen összefognak, makulátlansága sem jelent biztonságot, a szó igazi értelmében tönkre lehet tenni. Ahogy a film és a valóság Annáját, akinek csendes lázadásából csak arra telik, hogy munkahelyet változtasson, s megpróbálja újra kezdeni. Ilyen lenne az élet, a mi életünk? — kérdezhetnénk a film után. Ilyen is, figyelmeztet Dömölky János, s azzal, hogy szépítés nélkül feltárja a valóságot, önvizsgálatra kényszerít, ami alól nem tudjuk kivonni magunkat. Ezzel mutat előre, így szolgálja holnapjainkat, holnaputánjain- kat, s ezért kezdtük beszámolónkat azzal, hogy valószínűleg remekművel van dolgunk. CSÁNYILÁSZLÓ A sei-fi népszerű. A Stanislaw Lem „Solaris” című sci-fi regénye nyomán készült film, mellyel szombatról vasárnapra virradóan a tévé 1 óra és 55 percig boldogította a nézőket, tudományos ugyan mérsékelten volt, de fantasztikus annál inkább. Legyünk pontosak — ha ilyen lehetőségek állnak előttünk, még a Verne-imádóknak is elmegy a kedvük a jövőtől éppúgy, mint az űrutazástól. Az, hogy a Solaris-bolygó óceánja tulajdonképpen a világmindenség kérdésein töprengő agy, még valamennyire megemészthető. De amikor ez az agy odavetődő (vagy ott sem lévő?) tudósok tíz éve meghalt feleségeit nem is egyszeresen feltámasztja, miközben az űrállomáson gyertyák égnek és ógörög bölcselők mellszobrai tűnődnek azon, hogy miként is kerültek oda — a néző a fejéhez kap és érteni igyekszik. Ideje éppen lenne hozzá, mert 1 óra 55 perc a tévében nem csekély idő, de a film megértéséhez se neki, se a főszereplő Kris Kelvin pszicho-biológusnak (mj az?) nem nyújt lehetőséget a — „Rubjov” óta méltán nagy hírű — rendező; Andrej Tarkovszkij. Az a gyanúnk, ha a jövőben valaki azt hallja saját magáról, hogy „Érthető, mint a Solaris!” —• nyugodtan megsértődhet. (ordas) 1. Két asszony osont felfelé a kihalt hegyi falucska mellékutcájában. Világos nappal volt, reggel nyolc óra. A kövek fehéren és gömbölyűn ragyogtak a talpuk alatt, a fekete cipők alatt, a kék szoknyájuk alatt, mely olyan volt, mint az ég kékje itt az erdők fölött az éles fényű reggeli órán. Ha megindultak a hegyi vizek, a görbe utca vízfolyássá alakult, s midőn újra száraz lett, a kövek mindig gömbölyűbbek és fehérebbek lettek és mind hasonlatosabbak az emberi koponyához. A két asszony sietősen iparkodott felfelé a köveken, akárcsak a dolguk után mennének. De annyira igyekeztek, annyira gondosan igazgatták kőről kőre lépteiket, hogy ordított róluk az ellenkezője. Szerencsére egy lélek se volt az utcában, aki láthatta volna őket, még a házakból se nézett ki senki, mert az emberek már nem tartózkodtak otthon, különben egy pillanat alatt szétfutott volna a hír, hogy Marisa és Teréza a trafik tájékán gyanús dologban sántikálnak. Valóban megálltak a trafik előtt, mely belül volt egy udvarban és Teréza suttogva biztatta Marisát. Majd be is mentek az üvegajtóhoz, melyre egy deszkalap volt szögezve. De itt csak röviden időztek, máris továbbmentek. Teréza ment elöl, mintha ő lenne az el- szántabb. Máskor Marisa került az élre. Egymásba öntötték a lelket. Az út kivezetett a faluból, fel a dombra, ahol egy vadkörtefa alatt cifra művű kereszt állott, friss ezüstben. A kőalapzatról is letakarították a mohát. Közeledett a búcsú, Péter-Pál ünnepe. Magában állt a vadkörtefa és a kereszt a kopasz dombon. Csak arrébb kezdődtek a bokrok, a templom mögött. De még át kellett vágni a temetőn is. A két asszony elsietett a kereszt mellett. Lopva pillantottak rá, szemük résén át, nagyon is úgy, mint akik semerre se mernek nézni és mint akiket mindenfelől néznek. Szótlanok voltak, de beszédes az arcuk: a bokrok védelmében szerettek volna már lenni. A keresztre pillantván pír lobbant arcukon, s midőn a templom előtt húztak el, a kényszerű keresztvetés, úgy tetszett: bűntudatot csal ki leeresztett szemhéjuk alól. Pedig Teréza azt hajtogatta magában, hogy semmi bűnös nincs abban a dologban, amiben járnak. De a kereszt jele másodszor ismétlődött. Mintha sötéten mutatna a közelgő harmadikra, aminek jelentősége volt gondolataikban. Most homályos szorongás lebbent meg körülötte, mint mikor hirtelen fuvallat támad, s nem tudjuk: honnan, mi okból. A halottak kertjén úgy estek át, mint futók a célszalagon. Az út itt már elkeskenyedett, gyalogösvényként kanyargóit a sírhantok között. A temetőt hiába borította a díszes sírkövek erdeje, ez inkább a domb kopárságát hangsúlyozta, mintsem fedezéket nyújtott. Az utolsó sírnál elérték a bokrokat, a falut körülzáró, sőt itt-ott már a házak közé lopakodó erdő előőrseit. Épp csak kifújták magukat; kendőjüket meglazítván, kipirult arcukat kissé meglegyezték vele. — Indíts! — mondta Teréza. A bokrok védelmében haladtak tovább. Ámbár lelkűk mélyén tudták, hogy ez a védelem is öncsalás. A nadrágszíjparcellák a bokrokig lenyúltak, s hemzsegett a határ a munkálkodóktól. — És ha valaki ránk köszön? — aggódott Marisa. — Láthatják, hová megyünk. A Dolinába. Ebben megnyugodtak, ezt fogják mondani. A Dolinába sok asszony jár, napszámba az erdészethez. De szerencsére senki se köszönt rájuk. Távolabb mutatkoztak csak asszonyok, akik kapáik után hajladoztak színesen. így nem sikerült elárulniok magukat, hiszen tudja azt mindenki, ily öreg délelőtt napszámosmunka aligha veszi kezdetét. Különben ürügyük sántán is csak pár száz lépésre lett volna jó, mert midőn letértek a patakmederbe, ürügy nélkül maradtak. A patakmeder az öreg erdőbe vitt, ahol legsötétebb és legmélyebb volt a rengeteg, és ahová csak gombázni járnak, de nem ily szárazságban. A málna sem érett még, hogy arra hivatkozhatnának. Sűrű bozótjai közt lépkedtek, az árok mélyén, a meder fehér kavicsain, vízgyalulta termetesebb köveket kerülgetve. A kavics zengve ropogott talpuk alatt, -s ürügy hiányában visszasettenkedett a szorongás szívükbe. Kiszolgáltatottnak érezték magukat, holott itt már aligha volt esélyük, hogy fia lélekkel találkozzanak. Persze vasárnap más. Akkor itt futballoznak a fiatalok a közeli réten és kirándulók verik fel az erdő csendjét. De most hétköznap volt és bogárzümmö- géses csend. Ök se szóltak egymáshoz. Lehajtották fejüket és egyet gondoltak. Eszükbe jutott, hogy e patakmeder a „nemjóbanjárás” útja. A harmadik, az erdei kereszt juttatta eszükbe, ahová igyekeztek és ahol várakoz- niok kellett. Máskor is jártak erre, sokszor jártak mál- názni, gombázni, de akkor nem jutott eszükbe, hiszen régen volt az a dolog. Most eszükbe jutott és összekoccant a Két asszony a bozótban. (Schubert Péter rajza.) foguk, összekoccant, mert nem volt tiszta a lelkiismeretük. — Forduljunk vissza — mondta Marisa. — Nem tehetjük — szólt Teréza, — szavunkat adtuk. — Úgy csikarta ki. Addig beszélt. Teréza nem felelt, ment előre a köveken. így Marisa is elhallgatott. Csak a kavics konok muzsikája zengett a talpuk alatt. (Folytatjuk) Solaris Miért?
