Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
1977. január 30. KÉPÚJSÁG 5 Yaszilij Suksin: K andaurova anyó álmot látott. Azt álmondta, hogy imádkozik, buzgón imádkozik — az üres saroknak: nincs ott az ikon a falon. Hát, ahogy ott imádkozik, eszébe jut: „Ugyan, hová lett az én Istenem?” Felriadt > álmából, reggelig nem is aludt el, az álmon töprengett. Borzasztó egy álom! Vajon mit jelenthet? A lányával történt volna valami? Kisebbik lánya a városban lakik, jó helye van, eladó. Derék lány, az egész rokonságának küldözgeti a csomagot, importblúzokat, sálakat, sőt, még mosógépeket is. Persze, nem csak úgy, isten nevibe — a pénzt, azt elküldik neki, de... Próbálná csak meg az ember, hogy megkérjen valakit, szerezzen neki pénzért ezt vagy azt — egynek sincs rá ideje, mind el van az foglalva. Ez a lány szakított rá időt. Szóval, derék lány ez a Kátya, csak a férjével nincsenek valami jól. Az ördög tudja, miért ilyen furcsa: ha hazamegy, naphosszat képes hallgatni... Sovány, csupacsont ember... Mindig töpreng valamin, egyre az újságokat bújja. Se beszélgetni, se tréfálkozni nem lehet vele. Szótlan ember. A felesége panaszkodott is már rá az anyjának. Az öregasszony reggel felöltözött, s elment lljicsihához. Iljicsiha szokta megfejteni az álmokat. — Hát osztán van-é ikonod, lelkem? — kezdte rá a jámbor Iljiesiha. — Van, mán hogyne vóna. Igaz, benn van a sifonban. — Jaj, lelkem, ez nagy bűn! Elzárni az ikont. Vedd elő és akaszd a méltó helyére. Hogy is tehettél ilyet?... — Várom haza a gyerekeket. Kátyáékat... ígérték, hogy jönni fognak. A- vöm, tudod, pártember, gondoltam, ne nézzen rá görbe szemmel. — Pukkaggyon meg! Nincsen máma olyan törvény... — Az igaz, törvény az nincs rá, de... így is olyan sehogyse élnek, hát még ha én... — Ne haragítsd meg a jóistent, Kuzmovna, jót mondok neked! Kinek mi köze j van hozzá, hogy van-e ikon a házadba! — Hát idehallgass, ha senki emberfia be nem tenné hozzám a lábát, ahhoz sincs senkinek semmi köze! — fakadt ki dühösen Kuzmovna. — De nem mindenki él úgy, mint te. Rám azért van, aki ajtót nyisson! — Van, aki ajtót nyisson rá! Van hát — egy évbe eccer! Hát azért kell az ikont a szek- rénbe dugni. Nincs az ilyennek se istene, se lelke! — Te, ne rikácsolj itt. Ki tehet rulla, hogy nem szültél gyereket. Szülni kellett vóna, akkor most nem acsarkodnál! — Te mán csak szültél eleget, de ugyan mi értelme vót! — Mi az, hogy „mi értelme”? Ezt ugyan jól megmond- tad! Hát vedd tudomásul, hogy vót értelme! Igyekeztem felnevelni, taníttatni őket. De a te életednek mi értelme vót? — Na, neked aztán sok örömed van a pulyáidban: szülted őket rakásra, most meg siránkozol: „Ványka nem ír, Kolja, az az átkozott nem küld pénzt...” Minek hát szülni? Jobb, ha nem szül az ember, úgy legalább nem haragítja magára az Istent később. összeveszett a két vénasz- szony. És rossz falusi szokás szerint belekeverték az egész rokonságot, mindkét oldalról. Enélkül az ilyesmi már nem megy. ndaurova anyó rosszkedvűen ment haza. Kátyka miatt nyugtalankodott. Nincsenek jól, megérzi ő azt. Este leült, hogy levelet írjon a lányának. „Jónapot, kedves jányom. Kátya, neked is, vöm, Nyiko- láj Vasziljevics, meg a gyerekeiteknek, Koljának és Szveticskának, az én drága kis onokáimnak. Ugyan, mikor jöttök mán, mindég az utat lesem: na, mondpm, most fognak jönni, mingyán látni őket. De csak nem látlak benneteket. Kátya, kislányom, olyan rosszat álmodtam az éccaka. Akkor elgondolkoztam: hátha veletek lett valami. Te, Katyerina, nem sokat tudsz az életről. Ha meg az ember okítgatni próbál benneteket, felhúzzátok az orrotokat. Pedig mér kell megsértődni? Inkább azt kén mondani: köszönjük mama, hogy jótanácsot adtál nekünk. Súgd meg uradnak, legyen egy kicsit beszédesebb, meg nyájasabb. Iszen... így mongyad neki: Kolja, az isten szerelmére, mér vagy ilyen mogorva? Ülj mán le, beszélgessél velem, mesélj valamit. Mert, mongyad neki, különben nem hálok veled!” Az öregasszony elmélázva nézett ki az ablakon. Esteledett. Valahol harmonika szólt. Eszébe jutott fiatal kora, mogorva ura... Kandaurov Iván dolgos, becsületes, de roppant mogorva ember volt. Egész házaséletük alatt kétszer, vagy háromszor, ha becézget- te a feleségét. Nem bántotta, de nem is fordított rá túl sok figyelmet. Az öregasszony sajnálni kezdte magát, az életét... „Ha én akkor ráhallgatok az anyámra, ebbe az életbe nem mentem vóna hozzá apádho. Addig se ismertem én a kedveskedést. Mert akkoriba olyan világ vót: nemigen ismertünk mi olyasmit, hogy kedveskedés, csak a dolog, mindég csak a sok dolog. Ha meg hébe-hóba kapott az ember egy-két jó szót az urától?... Mert fontos a munka, fontos, de az ember sincs fából. Ha egy kicsit kedveskednek neki, háromszorannyit dogozik. Még az állat is szereti, ha becézgetik, — hát még az ember. Mongyad az uradnak, ha te olyan mogorva vagy, a fiad is olyan lesz, mert látja tőled. Ezek a pulyák mind az apjokat figyelik: ahogy az, úgy ők is, — mindenáron hasonlítani akarnak rá. Mongyad neki, szenteljen egy kis időt a családjának is. Minek kell annyit gondolkodni? Jó, jó, gondolkodtál eleget, nagy ember lett belőled, de ez a mogorvaság nem illik neked. Ha meg nem hajt a jószóra, minek erőttetni. Nem vagyok én — mongyad neki — se félszemű, se púpos, hogy ott üljek melletted. Most rögtön felőtözök, oszt elmegyek táncolni. Még szeretőt is ta- nálok magamnak. Mongyad, de így mongyad neki. Ha meg akarna verni — eriggy a rendőrségre, ott majd elintézik. Az nem számít, hogy ő is a rendőrségen dogozik, attul még elintézik. Máma mán nem lehet hencegni a névvel, mint valamikor. Régebben vót ilyen... Tyfu! Még írni se jó róla! Mongyad neki: te most gyorsan fel fogol vidulni, szomorú bunkó. Ha jövök a munkábul. te két uccát fogsz jönni elibém. Más lesz nálunk a szokás ezután! Leszel te még beszédes! Ha meg nem fogsz változtatni azon a kőszikla jellemeden, ott az ajtó, takaroggy! Eriggy. amerre látsz, olvasd az újságot. És hallgass, amennyi beléd fér. Aggy neki egy hónapot: ha nem javul meg. köss útilaput a talpára. Vágd ki. hogy a lába se érje a fődet.” A z öregasszony hirtelen elképzelte az ő méla vejét. amint éppen ezt a levelet olvassa... Elnevette magát és kibámult az ablakon. A harmonika még mindig szólt, de milyen »szépen szólt. Most egy halkan éneklő női hangot kísért. Istenem, gondolta az öregasszony, de jó is ezen a fődön, de jó. Te meg folyton az újságokat bújod. egyre töprengsz. Mit akarsz kiagyalni? Nem fogsz te kiagyalni semmit, jobb lenne, ha megtanulnál hermó- nikázni. „Olvasd, vöm, olvassad csak — neked is megmondom én: búvalbélelt vagy egész életbe — eccer csak azt veszed észre: meg kell halni. Hallgass rám, én mán megettem a kenyerem javát: nem jó így. Én itt hetet- havat összehordtam rólad, engedj meg nekem, ha véletlenül megbántottalak, de mégis, okulj belőle. Isz nehéz így élni! Kátya nekem édes jányom, a szívem fáj érte, én is szeretném, ha lenne egy kis öröme ebbe az életbe. Mit gunnyasztol fölyton, mint egy túzok? Nem keresel rosszul, a lakásotok jó, épkézláb gyerekeitek vannak... Ugyan, min kell állandóan gondolkozni? Élj és örülj, örvendeztess meg másokat is, vidítsd fel őket. Várlak benneteket, nem szünlek meg várni, de ha megint olyan búvalbélelten jössz haza, én bizony úgy fülbeváglak a szűrőkanállal, hogy asse tu- dad majd, hogy fiú vagy é, vagy jány. Ez persze csak tréfa vót, de azt komolyan mondom, hogy szedd össze magad. Gyertek minél hamarább, jó itt nálunk, jobb, mint akármék üdülőbe. Ne neheztelj rám, hisz én is folyton töröm a fejem. De nekem van is min törni, nem úgy, mint neked. Élj és örülj, egyéb meg majd lesz, ahogy lesz. Szóval, gyertek. Kátya, ha gyöttök, vegyél nekem egy függönyre való kartont, itt nem lehet venni. Kéket vegyél. Mire felébredtek, fel is teszem. Ez a szín jó lesz a szépszobába. Petya írja, hogy ezen a nyáron nem tud jönni. De Jegor lehet hogy lejön. Az egészsége nem valami jó. Kolja, kedves kisonokám, mongyad apukának meg anyukának, hogy gyöjjenek. Itt jó kis bicigliket árulnak. Fogsz majd biciglizni. Meg hálászni is eljársz majd. Az elébb láttam, hogy gyöttem, hogy a gyerekek egy-egy szütyő halat cipeltek. Gyertek, kedveseim. Nem sok van nekem mán hátra, hagy örüljek hát nektek egy kicsit. Egyedül igen rossz. Nem akar mennj az idő. Gyertek. Csókollak mindőtöket. Ólja nagymama.” Az öregasszony félretette a levelet és megint kibámult az ablakon. De odakinn már semmit se látni. Csak a világot az ablakokban... A kert felől langyos, lágy illat szálldosott, még a pornak is langyos, lágy illata volt. Hát itt, ezeken az utcákon élte le az életét. Hogy régen volt? Ó, istenem. Semmit nem érteni. Régen volt az, amikor még fiatal volt. Ott nem messze még mindig megvan az a sikátor, ahol Ványka Kandaurov azt mondta neki, hogy menjen hozzá... Ha még egyszer megismétlődhetne! Bánja az ördög, hogy mogorva volt, nem tehetett róla, olyan volt az élete. Dolgos volt, nem izgága kocsmatöltelék, szó. val, jó ember volt. Kraszov, az talpraesettebb volt, de egy kicsit részeges is. De nem, isten ments... Senki más nem kéne neki. Csak még egyszer élőiről lehetne kezdeni... A z öregasszony észre sem vette, hogy sír. Akkor vette csak észre, amikor egy könnycsepp megcsiklandozta az arcát. Megtörölte a szemét kendője sarkával, felállt, ment, hogy megágyazzon, aludni kell, holnap is nap lesz. Lehet, hogy tényleg eljönnek, minél hamarább. — Vén bolond — mondta magamagának. — Még egyszer szeretne élni! Hát láttak mán ilyet? Antal Miklós fordítása Kmetty János festménye a budapesti Műcsarnokban rendezett kiállításáról Csanády János: A csend vándora Lehetnék én is vándora a messzi vidékeknek, a földre-zengő kékség alatt, kiváncsi, ki szemét mereszti, ha felbukkan egy fehér tanya, pékség; az országutak szélén gyalogolva elzúgó gépkocsik mellett mehetnék messzi, ifjúságom kóbor ösvényein, a galagonyabokrok alatt déli pihenőre rogyva, ha az egek vaskereke nem csikorogna fülembe: itt maradj, hol végtelen kőfalak közt tonnaszám zúg el minden másodpercben a vas, és gépek énekelnek, motorok robbannak percenként háromezret, nekiütközve az ellenálló házeresznek — hol vannak a régi, falusi háztetők, hol minden csepp esőszem külön koppant, hol vannak házunk zsindelyei, hol vannak ők, hogy védjenek, mikor rám omlik roppant lavina, robbanva a kipufogókban! Elomló hajam szálai siratják a vasbunkókkal agyonvert csendet. Napfelkelte filiililiiilliliiiiili: Willi Bredel: horgászhely Az egyik szép napon valamelyik barátom jó horgászhely iránt érdeklődött tőlem. Jól ismerem a környékünket, megmagyaráztam az utat: — Ott az átellenben lévő ház mellől egy kis ösvény vezet a rétig. A rétnél táblát találsz: MAGÁNTERÜLET felírással. Ha átvágtál a réten és eljutsz egészen a BELÉPNI TILOS tábláig, akkor még valamelyest előre kell menned egy szántóföld mentén, egészen az IDEGENEKNEK HASZNÁLNI TILOS táblával jelölt hídig. Innen rögtön jobbra látsz egy HORGÁSZNI TILOS táblát. Ez a legjobb horgászhely, itt kitűnően harapnak a halak. Ford. O. I. „Meg kéne kérdezni, mesz- sze van-e?”, gondoltam a villamoson és önkéntelenül ránéztem útitársamra. Fején bolyhos, csodálatos pézsmasapka fityegett, amilyet szerintem csak a sportolók és a kereskedelem dolgozói hordanak. — Mondja kérem, — szólítottam meg, — messze van ide az áruház? A pézsmasapka megfordult. A prémmel keretezett arc szelíd, becsületes ember benyomását keltette. — Mit szeretne az áruházból? — Import csizmát! — Miért, miért? — Azt szeretnék! — Hiábavaló fáradozás! Inkább a központban keresett volna... Biztosíthatom; ebben az áruházban házípa- pucs is csak lámpással található és maga még csizmát akar... — Már nem fordulok visz- sza. A beszéd félbeszakadt. — Na, megjöttünk. íme az áruház, — dobta felém hidegen a pézsmás ismerősöm a szavakat, majd kárörven- dően felvihogott. — Jó vadászszerencsét! — Az ördög csak segít! — válaszoltam vidáman és megindultam a célom felé. Jobboldalt észrevettem egy ajtót, ezzel a felirattal. „Idegeneknek tilos a belépés!” — Szemen Szemenevics itt található? — Itt. És én beléptem. , Az asztalnál ült, háttal nekem. Fején csodálatos pézsmasapka, amilyet általában csak a sportolók és a kereskedelemben dolgozók hordanak. A sapka megfordult. A prémmel keretezett arc szelíd, becsületes ember benyomását keltette, ö volt, a vil- ' lamosban látott útitársam. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, majd átnyújtottam neki egy kis cédulácskát. — Csizma, ugyebár? És import? — Azt szeretnék! — Egy pillanat! — A sapka vidáman felugrott és elviharzott a raktárba, hozni a csizmát. (Baraté Rozália fordítása). n LEVEL Perez János szobra
