Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-29 / 24. szám

A KÉPÚJSÁG

A Rajkózenekar neve ma már fogalom, bárhová mennek, mindenütt nagy sikert aratnak. Az együttes tagjai a legtehetségesebb népzenész- fiatalok közül kerülnek ki, tízéves kortól. A Rajkó hazánkban egyedülálló művészeti-pedagógiai intézményként gondoskodik zenészei kollégiumi elhelyezéséről, iskolai és zenei nevelésükről.

Műsorukon magyar népzenei művek, a cigányfolklór és a magyar népi műdalkincs hagyományos darabjai szerepelnek, s természetesen kísérik a táncosokat, szólóénekeseket. Eddigi fellépéseiknek száma már jócskán meghaladja a tízezret, bejárták — a szó szoros értelmében — a fél világot. Filmet, hanglemezt nemcsak itthon, hanem Franciaországban, az NDK-ban, az NSZK-ban is készítettek róluk.

A Rajkózenekar, tízszeres VIT-díjas, a „Szocialista kultúráért” kitüntetés tulajdonosa. Mindezt elöljáróban mondjuk a képekhez, amelyek az együttes és szólistáik Tolna megyei turnéjának egyik állomásán, Szekszárdon készültek. A Rajkó megyénk hét művelődési házának színpadán lép fel az előadássorozat alkalmával, a hónap végéig.

Komáromi Zoltán felvételei

17.

Valami kis remény mégis ott hunyorgott tudata legmélyén: a közeli hangok idenyúló szalmaszála megcsillantotta a menedéket.

— Gyere táncolni — lépett Anyicskához a vigyorgó Zsabka és megragadta karját.

Lonci behunyta szemét. Szeszgőzös lehelet csapott arcába. A ragyaverte pimasz ábrá- zat oly közel jött hozzá, mint egy kinagyított kráteres holdtáj, amely elfoglalja az egész látómezőt. És a lehunyt pillák mögött nem tudott csak egyre gondolni, görcsösen és szüntelen. A katonára.

— Tetszel nekem — röhögött Zsabka. Magához rántotta a lányt, és esett neki a szájának.

Anyicska megfeszítette magát, s ahogy a legény elengedte karját, hogy derekát kapja el, a pillanatnak e töredékében kicsúszott az undok ölelésből. Minthogy hajlékony volt és nádszálvékony. S most látszott, hogy erős is.

Valamint gyors és ügyes. Zsabka képén pofon csattant.

— Nesze!

Loncinak annyi ideje sem volt, hogy felocsúdjon. Éppen csak kinyitotta szemét a csattanásra, s erre a sziszegő „nesze” hangra. Anyicska már húzta is magával. Át az eleven torlaszon.

Ez az eleven torlasz most különös képet mutatott. Zsabka a szemét törölgette, mert ott csípte meg az erélyes pofon. Hitetlenül törölgette. Míg társai szájukat nyitva felejtették. A meglepetéstől felejtették nyitva, de a lányok megláthatták a benne feledkezett kárörömet is vezérük póruljárása felett.

A lámpák alatt voltak már, midőn támadóik magukhoz tértek. S itt a kanyarból már a tér nyílt. Mintegy kődobásnyira. S a tér tele volt emberrel. Mint megannyi sötét

káposztafej, hullámzott a nép a lampion- füzérek alatt, melyek mintha kedvet kaptak volna az emberektől, himbálózásnak indultak a kifeszített drótokon.

A zenészek sátorponyva alatt húzták, s a szellő már nemcsak a vigalom zenebonáját seperte ide, de a zöld gallyak fonnyadt illatát is, az izzadságszaggal együtt mely a heje-huja fölött párállott.

Zsabkáék már csak a téren érték be a lányokat. De itt már nem léptek hozzájuk. Sört hoztak maguknak, és leültek a kocsmaajtó előtt, a híd kőpárkányára, a többi közé.

A busz már ott dohogott. Lonci fellépett a lépcsőre, míg Anyicska lent álldogált, háttal a kocsmaajtónak.

Ellenben Lonci éppen oda látott. S a lampionokra meg a táncolókra, meg a vonójukat szaggató, verítékes zenészekre. S azt mondta:

— Itt táncolt Göndör Lidi.

Anyicska is arrafelé nézett kissé, s nem szólt semmit. A bolyból lányok kiáltottak ide kipirultan, táncosuk karjaiból:

— Anyicska, gyere!

Anyicska fejét rázta, és visszafordult Loncihoz, még mindig nem indult a busz.

Lonci Zsabkát is látta. A hídról sötéten fixírozta őket.

És Lonci aggodalmasan azt kérdezte:

— Most hogy mégy haza?

— Majd valahogy — mondta Anyicska, és kissé vállat rántott. Kissé bizonytalanul. És szája sarkában mosoly reszketett. — Miattam ne izgulj. — Odalesett ő is a híd felé, és nem tudta még, hogyan jut haza.

S akkor látta Sandi bácsit kijönni a kocsmából. Egyenesen Zsabkához ment és látszott, hogy a melléig ér neki, pedig Zsabka se volt nagyon magas. Néhány szót váltottak és együtt mentek vissza a kocsmába.

Anyicska gyorsan megcsókolta Loncit.

— No szia! — összerántotta vállán a kardigánt, s már szaladt is, mint aki fázik.

Lonci kihajolt a lépcsőről, hogy integessen neki, de a tér túlsó oldala, amerre Anyicska elsietett, sötétbe burkolózott. Ekkor felsóhajtott és elfoglalt egy helyet a buszban. Még mindig nem indultak.

1977. január 29

A kocsma elég üres volt. Inkább kint vigadtak a felgallyazott, lampionokkal teleaggatott téren. Csak a megrögzött kocsmalakók ténferegtek. vagy üldögéltek idebe. a maiakart asztalok mellett, a magas és kékre festett, nedvességtől pergő vakolaté, rideg falak között, egy szál meztelen villanykörte alatt, melynek fukar világánál a fali hirdetések apróbb betűi egybefolytak.

Azok tartózkodtak idebe, akiknek kocsmabűz az ózonuk, s odaki fuldokolva kapkodnának levegő után.

Ha Anyicska benéz ide, hazavihette volna az apját. Az ajtó közelében ült Jánnal. merthogy máris indul hazafele, épp csak ezt a sört megisszák, mármint ezt az egy korsót,

(Schubert Péter rajza.)

amire bejöttek. Az asztalon nem volt már hely az üres korsóktól. Ján áthajolt rajtuk és bizalmasan sugdosott Matej fülébe:

— Csak neked mondom, cimborám, hulladék fából pontosan olyan jó lesz, és potom pénzért megúszod. Egy liter borért vagy kettőért akárki hoz neked a fűrészüzemből. No, csak mondom, értjük egymást...

Matej már pislogott, álmosan és mereven S e nehezen forgó, merev tekintet makacsul csüggött a sarokasztalon. Noha messze volt a sarokasztal, a hodály ellenkező végében, hol a homály is mélyült, a közbeeső asztalok maiakart lapjain könnyen átsöpört, mert azok üresek, simák és csúszósak voltak, akár a frissen sepert jég.

— Ez sántikál megint valami dolog — mondta Matej, mintha két nyelv volna a szájában, két egymásba akadó.

— Keresi a kincset — felelt Ján, alacsonyan szálló, hessentő mozdulatot tett a söröskorsók felett, s aranyfoga is kivillant hozzá, melyet a sok asztalosmunkával szerzett, és amely meglehetősen a sor végén volt, úgyhogy nevetnie kellett ahhoz, hogy kivillanhasson.

A sarokasztalon két krigli dupla féldecivel paprikázott sör állt, fölöttük a trafikos farkasszemet nézett Zsabkával, s csak néha engedett magának egy-egy oldalpillantást, mely mindössze Ján kerek fejének befogadására volt elegendő.

— Hm... — mondta Zsabka, és sötét tekintetét beleeresztette a sörbe. — Mulatságos. Már azt hittem, megin a Vaskaput firtatja.

A trafikos legyintett.

— Azt már el is felejtettem.

— Jobb is — mondta Zsabka, s elhallgatott. Emezt a dolgot emésztgette.

A kis ember türelmesen várakozott rá. Megvárta, míg befejezi a hallgatást, és lehúzza sörét.

— No? — kérdezte ekkor, és intett, hogy hozzanak új sört. De csak az egyik ujját emelte fel hozzá, ami azt jelentette, hogy szimpla féldeci elegendő lesz bele.

(Folytatjuk)

RHIKOEK