Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-05 / 3. szám
1977. január 5. ■fÍÉPÜJSAG 3 „Esztétikus’* mondjuk olykor, jelzőként valamely tárgyra, látványra, kissé előkelősködve. Ezúttal azonban egy foglalkozás elnevezéseként hallom a szót, mégpedig egy tv-riportban, amely Ferihegy repülőteréről juttatott el a nézőkhöz megannyi képet, információt. De hát miféle szakmát illetnek ily módon Ferihegyen? Nem holmi újkeletűt: olyasmit, aminek már régen megvan a becsületes magyar neve, például a kárpitost, aki újjávarázsolja a repülőgépek elhasználódott üléseit, és így tovább. Nem kívánom még csak megkérdőjelezni is az újmódi elnevezés szükségességét, okát sejtem. Bizonyára nem veszik tőlem rossznéven a magyar légikikötő „esztétikusai”, ha egy tán kevéssé esztétikus, de mindannyiunknak oly fontos foglalatosság űzőihez jut el tőlük a gondolatsorom: a tehenészekhez. Mert mit is mondott úgy öt évvel ezelőtt egy országos szarvasmarhatenyésztési tanácskozáson az előadó miniszterhelyettes? Hogy célszerűnek látja, ha a „tehenész” elnevezést fölcseréljük valami újjal, valami mással... majdhogynem azt mondta: kevésbé degradáló- val. Mi tagadás, még a „paraszt” szónak is van efféle íze, legalább is némelyek ajakén. Mint Illyés Gyula írta egyhelyütt, már úgy négy évtizede: „A magyar paraszt szó az ószláv prosztból ered, jelentése hajdan ez volt: egyszerű, minden mellékíz nélkül. A városlakók később megízesítették és sértésként használják, még polgárokra is. Rejtelmes a szavak sorsa.” Mint tudjuk, parasztok háza táján lelhetők meg az életerőnket, egészségünket óvónövelő tej forrásai, a tehenek is. Sajnos, mind kevesebb ama „házkörüli”, vagy háztáji tehén, — amely apadást nehezen, vagy drágábban tudja csak pótolni a szakosított, több száz, vagy éppen több ezres férőhelyű telepek garmadája is. Nem tudok arról, hogy történt-e bárhol kísérlet a „tehenész” elnevezés fölcserélésére, de nem hinném, hogy ebben keresendő a dolog nyitja. S még csak az anyagi ösztönzőkben sem, mert ugyan mit lát az ember akár az állami gazdaságok, akár a termelőszövetkezetek tehenészeteiben? Többnyire azt, hogy jóllehet a korán kelés, vasárnapi munka éppúgy megvan, miként régente, azért az állattenyésztésben ügyködők keresik a legtöbb pénzt. S mégis, mégis, tsz- elnökök gyakori panasza: ha fiatal jön a tsz-be, legkevésbé az állattenyésztésbe igyekszik... A nemzedékváltás, az elöregedés, vele megannyi urbanizációs jelenség: csupa jelképes fejfa, hiszen az új házat építő tsz-tag sem emel már istállót amögé, s megelégszik a közösben végzett munkával, annak jövedelmével. Mondhatnók, így van ez rendjén, hiszen ezt — a több időt a pihenésre, az olvasásra, kulturálódásra — akartuk. Ha az egyén tehát meg tudja is értetni velünk, milyen indokai vannak elhatározásának, országos nézőpontból vizsgálódván már korántsem ilyen egyszerű história ez. Népgazdaságunk teherbíróképessége, magyarán pénze, még nem elégséges ahhoz, hogy nélkülözhessük a háztáji teheneket. Ezt ismeri el, sőt hangsúlyozza — közvetve — a szarvasmarha-tenyésztés érdekében született minapi kormányhatározat is, amikor növeli a háztáji tehéntartók jövedelmét. Például aki eddig egy tehenet tartott, az 1500 forintot kapott, most háromezret; a két tehén után kapott háromezer forint most ötezerre gyarapszik, míg akinek nem volt tehene, s most vállalkozik erre, szerződés ellenében négy évre előre veheti föl a tetemes summát, és így tovább. Ettől az intézkedéstől is — de nemcsak ettől —, remélhető, hogy legalábbis megáll a csökkenés irányzata, amely szerint 1973 szeptemberében még 345 ezer, 1975 azonos időpontjában 306 ezer, 1976-éban 279 ezer tehén és előhasi üsző volt a háztáji portákon. Kívánatos, hogy áz országos után helyi kezdeményezésekkel is támogassák a háztáji tehéntartást. Ennek számtalan lehetősége van, amire szép példákat találhatunk. Ki hinné, hogy a várpalotai iparvidéken 562 udvarban 503 tehenet, 844 szarvasmarhát tartanak? Itt a Jószerencsét Termelőszövetkezet és a helyi munkásszövetkezet hangolja egybe 'a kisgazdaságok állattartását, s ily módon az alábányászott területek néhány hektáros legelőit is hasznosítják. Tudok — Borsod megyéből indult a kezdeményezés —, „kihelyezett” tehenekről, vagyis olyanokról, amelyeket a közösből ideiglenesen adtak át tartásra a háztájiba. Az erkölcsi ellsmZt radjon el, mint ahogy országosan is történt mozgás ilyen irányba. Mire gondolok? Arra, hogy a MÉM, értékelve a tejtermelési versenyt, nem feledkezett meg a kistermelőkről sem. Nevelős Sándor nyíregyházi, Seifert Ernő balmazújvárosi, özv. Koroncz Lajosné balatonfenyvesi, Papp Ferenc királyegyházi, Takács István fertőújlaki, Győrfi Ernő páhi, Zanati István nagykapornaki lakos kiemelkedő produktuma is ott van a legjobb tsz-ek és állami gazdaságok listája mellett. Maradjon ott még sokáig, kedvcsinálással is építgetve az utánpótlás útjait. KERESZTÉNYI NÁNDOR A kohó- és gépipar terveiről Gácsi Miklós államtitkár nyilatkozata A kohászat és a gépgyártás 1976. évi eredményeiről és 1977. évi terveiről nyilatkozott az MTI munkatársának Gácsi Miklós kohó- és gépipari államtitkár. Ami az 1976. évi munkát illeti, a kohászati vállalatok termelése négy százalékkal haladta meg az előző évi szintet, s ez megfelel a nép- gazdasági tervben előírt növekedési ütemnek, a nyers- vastermelés a tervezett szinten, az acél. és a hengerelt- áru-termelés az előirányzottnál valamivel gyorsabban fejlődött. A gépipar termelésének növekedési üteme 6 százalékos, lényegében ez is megfelel a népgazdasági terv előírásainak. A gépipar átlagánál ebben az évben is gyorsabban növekedett a híradás- és vákuumtechnikai ipar és a műszeripar, s az előző évekénél dinamikusabb volt a fejlődés a villamos gépek és berendezések gyártásában. A népgazdaság egyensúlyi helyzetének javítása érdekében mind a kohászatnak, mind a gépiparnak nagy feladatokat kellett megoldania. Mindkét ágazat (az előzetes adatok szerint) teljesítette szocialista exportkötelezettségeit. A kohászat tőkés kiviteli tervét mintegy 12 százalékkal túlteljesítette, a gépipar azonban az előirányzottnál kevesebb terméket szállított tőkés piacokra. Ennek az is oka volt, hogy a vállalati tervek a népgazdasági céloknál alacsonyabb export-előirányzatot tartalmaztak. A vállalatok egy része nem szorgalmazta eléggé a vevőszolgálat és az alkatrészellátás fejlesztését, az ármunka javítását, az intenzívebb piacfeltárást. 1977-re a népgazdasági terv 4 százalékos kohászati termelésnövekedéssel számol. A gépipari termelésnek az ipari termelés átlagánál nagyobb ütemben, mintegy 10 százalékkal kell nőnie. Figyelembe véve erőforrásainkat és a szelektív fejlesztés ütemének gyorsítását, a tervet reálisnak kell tekinteni, amely fegyelmezett és kemény munkával teljesíthető. Néhány vállalat azonban előzetes tervében alacsonyabb termelésnövekedéssel számol. A tervellenőrzések során ezeket a terveket külön is megvizsgáljuk, s szükség esetén módosításukat kérjük. Közismert, hogy 1976-ban visszakerült a tárcához a mezőgazdasági - gépgyártás. Ennek ötéves és távlati fejlesztési programját 1977. közepéig dolgozzuk ki. Ezen belül elkészül a háztáji és kisegítő gazdaságok céljait szolgáló kisgépek gyártásának fejlesztési programja is. Mindkét ágazat legfontosabb idei feladata az export- képesség erőteljes növelése. A kohászat szocialista kivitele csaknem egyharmaddal meghaladja majd a tavalyit. Különösen a Dunai Vasmű lemeztermékeinek exportját fokozzuk nagymértékben, különböző félkész termékek ellenében. A gépipar szocialista exportja a terv szerint 17—18 százalékkal bővül. Miután a legtöbb szocialista partnerünkkel már befejeződtek az 1977. évi árucsere-tárgyalások, most a vállalatokon a sor, hogy megkössék magánjogi szerződéseiket. A népgazdasági előirányzatnak megfelelően jelentősen fokozni kell a tőkés exportot is. A gépipar tőkés kivitelét például 23—24 százalékkal kell növelni, de a kohászat feladata is meghaladja az 1976. évit. Továbbra is igen fontos feladat a belföldi ellátás javítása. A kisipar sorsa Tamásiban nem lesz több szíjgyártó TAMÁSI nagyközségben nincs iparengedélyes ácsmester, kötő-hurkoló, késesköszörűs, játékkészítő, fehérneművarró, lakatos, asztalos, kádár. Harminchét szakma közül az utóbbi idő. ben tizenötben csökkent az iparengedéllyel dolgozók száma, harmincegy fővel. Igen feltűnő a kőművesipar tizenegy fős létszám- csökkenése — annak ellenére, hogy nyolc iparjogosítványt kiadtak. Tizenkilenc ugyanis megszűnt. A tanács vb-titkára, dr. Tóth György dossziét terít ■elém; együttműködési szerződés a KlOSZ-szal. 1974 májusában kelt, taglalja a legfontosabb tennivalókat. Most készül korszerűsített és bővített változata, valóságos ütemterv a tamási kisipar megmentésére. — Tamásiban szépen fejlődik a szövetkezeti szolgáltatás, de a növekvő igényeket kisiparosok nélkül nem tudjuk kielégíteni — mondja. — Hároméves adókedvezményt adunk az új kezdőknek. Kölcsönt kaphatnak, Tamásiban és Páriban két év alatt több mint 111 ezer forint hitelt kapott 10 kisiparos. Mindez nem elég vonzó ahhoz, hogy az ipar- engedély nélkül működők — a kontárok, akik becsléseink szerint vagy ötvenen lehetnek — kiváltsák az ipart. Nemsokára talán többen lesznek, mint a kisiparosok... Kántor István, a nagyközségi tanács főelőadója mutatja az utat. Nyugodtan lépkedhet elöl, a kisiparosok háza táján a kutyák is ismerik. Nem valami ellenőr, zőt fogadnak benne, inkább a gyerekkori pajtást, nyomban leporolják mindany- nyiunknak a széket... Először Huth Márton szíjgyártóéknál. Huth mester 1937-től szíjgyártó, harminc éve lett mester. — Én ebben nőttem fel. Nagyapám szíjgyártó volt, négy fia lett, mind szíjgyártó. Az lettem én is, és szíjgyártót neveltem a fiamból, Zoltánból is. Csakhogy ő, amint megkapta a bizonyítványt, máris ment. Gépkocsivezető. Azt mondja, változatosabb. Nem akar naphosszat itt szöszmötölni. Ök már így látják, hát letettem róla, hogy utánam valaki majd dolgozik ebben az öreg műhelyben... Azt hiszem, ez a legigazibb oka, hogy egyre kevesebb a kisiparos : ez az életforma már nem felel meg a fiatal nemzedéknek. Tessék csak sorra járni a szaktársakat: alig van egy-két negyven alatti, pedig vagy hetvenen vagyunk — mondja. Nehéz ujjai fürgén futkosnak a zablán, amit javítgat. Főleg termelőszövetkezeteknek dolgozik, de karácsonyra tavaly dísztükröt, idén száncsengőt készített feleségének. Igazi mestermunkák: vékony bőrszálakból fonva, gondosan megmunkálva. Az egész évi lószerszámkészítés és -javítás után íme a bizonyíték, mi mindenre képes a szíjgyártó! — Kevés a ló, nem is kell szíjgyártó — búcsúztat, de a tréfa nem őszinte... Frank Gyula is 1937-ben szabadult, férfiszabó-mes- ter. Mondogatta fiainak, legalább egyikük vegye át a műhelyt — hiába. Egyik vasesztergályos, a másik pincér. Nem beszéltek össze Huth Mártonnal — ugyanazt mondja. Hogy a kisipar nem a ma; fiatalok életmódjához illő. — Azon a televíziós fórumon, ahol Budapestről volt szó, az egyik elnökhelyettes elmondta: van olyan kisiparos a fővárosban, aki évente kétmillió forint után másfél milliót adózik. És még mindig marad ötszázezer forintja! Én csak ámultam. Persze az emberek ilyenkor azt gondolják: bizony, a kisiparos, ahhoz aztán dől a pénz. Hozzánk, a t A tanácstitkár többséghez egyáltalán nem dől! Sokat kell addig bököd- ni, amíg meg lesz az én keresetem. Inkább pár százassal kevesebb, de nem va- koskodunk egy vacak, szűk műhelyben — mondják a fiatalok. Én szeretem a szakmámat, nem is tudnék mást csinálni. Sajnálom, hogy ilyen szomorú a sorsa — mondja a vasaló felett. — Hogy miért? Mikor felszabadultam, negyven szabó volt Tamásiban. Az akkori Tamásiban! Most négyen vagyunk. Hát gondolja tovább...! Kántor István nem akarja kommentálni két iparos Győri János Huth mester Kántor István főelőadó barátja szavait. Annyit foglalkozik a kisiparral, hogy már szinte magát is közéjük számítja, bár végzettségére nézve, mezőgazdász. Végül mégis megszólal: — A kisiparral járó kötöttségeket nem találják vonzónak, akik a gyárban dolgoznak, a fiatalok — mert őket is hívjuk, várjuk mellékfoglalkozásúnak. Akinek kedve van a szolgálta, tásra, talál munkát engedély nélkül is, könnyen, gyorsan, kikerülve a felelősségvállalást, a hiba esetén való számonkérést is... — mondja gondterhelten. Pedig hát az állását nem kell féltenie akkor sem, ha a mostani kisiparosok zöme Tamásiban néhány év múlva — nyugdíjba megy. A következő állomás, ahova már nem kísér el Kántor István — talán mert nem illene —, a visszalépett kisiparos, Győri János, volt szobafestő, mázoló és tapétázó. Négy és fél évig volt kisiparos, harmincegy éves, és most a KÖZGÉP-nél dolgozik, másik szakmáját, az autófényezést hasznosítva. — Miért hagytam abba? Elsősorban azért, mert tanulni kezdtem. De nem is érdemes kisiparosnak lenni! Akinek engedélye van, azt nem győzik ellenőrizni, bün- tetgetni, egrecéroztatni. Ehe. ti a méreg, hogy az ipar- engedély nélküliek közben vígan dolgoznak, senkitől sem zavartatva. A vállalatnál négy és fél ezret keresek, Pécsre járok technikumba, van két kisgyerekünk: nem „fért be” már a kisipar. Másfél évig munka mellett próbáltam folytatni, de állandóan időzavarban voltam. Most is KIOSZ- pártolótag vagyok, változatlanul vezetőségi tag is. Mert a kisipart fontosnak, szükségesnek tartom, de már csak az foglalkoztat, hogyan lehetne vonzóbb mások számára... A tanács, a KIOSZ próbálkozik, várják az új ipartörvényt... Az MSZMP Központi Bizottsága titkársága 1976. szeptemberi ülésén foglalkozott a kisipárossság tevékenységével : „A kisiparosság szolgáltató tevékenységét társadalmunk nem nélkülözheti, azt tovább kell támogatni”. Virág F. É. Képek: Komáromi Frank mester ^§P|ÍM
