Tolna Megyei Népújság, 1977. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-18 / 14. szám
A KÉPÚJSÁG 1977. január 18. Maxiban EGY RÉGI MESEFILM 1939-ben. azaz harmincnyolc éve készült Hollywoodban az Óz, a csodák csodája. Első gyermeknézői ma már nagy. szülők... Az eltelt évtizedek a film hírét, népszerűségét nem koptatták meg, legfeljebb a valaha káprázatos díszletek és színek váltak fakulttá. A fantasztikus költséggel berendezett plasztik-mesevilág a mai gyerekeknek már nem indítja el a fantáziáját, hiszen az eltelt harmincvalahány év alatt a műanyagok hétköznapivá váltak. Más tekintetben viszont nagyon is „termékeny” az Óz: nem elsősorban mondanivalóját ülteti el a gyerek-nézőközönségben, hanem a félelmetes víziókat. A rémséges banya és riasztó várának papírmasé borzalmai a borzongástól az iszonyatig, különböző fokozatát keltik fel a gyermekfélelemnek. Adható-e a kicsiknek ilyen élmény? Sokszor vitáznak rajta, az egyik tábor óvja a gyermeki tudatot a feldolgozhatatlan és irreális élményektől, a másik azt mondja, hogy a mese színességét vesz- szük el, ha „kiirtjuk” a boszorkányokat. A végső érvet maguk a gyerekek mondják ki — nemcsak szavaikkal, hanem arcuk rezzenéseivel is — a vetítés alatt. A jóérzésű szülő lemond a régi emlék felelevenítéséről, ha látja gyerekén a félelmet, s megsejti az elkövetkezendő boszorkányos éjszakákat. A vetítés alatt, amikor ott ültem a nézőtéren, egyetlen gyereket sem vittek haza, ellenben egyik-másik anya valósággal birkózott négy-ötéves kétségbeesett gyerekével, hogy a moziban tartsa. A gyereksikolyok hangosabbak voltak a boszorkány vijjogásánál — és a magányos felnőttek nosztalgiáik helyett napi idegességüket erősítették meg. Az érzéketlen anyukák szórakoztak csupán jól — no és talán azok a gyerekek, akik megfelelő korúak az Óz-hoz, s a meséről tudják, hogy mese. Mert a mesefilmeknek is van „korhatáruk”, csakhogy ezt nem a filmforgalmazók határozzák meg, a szülőknek kéne. Mi épül be a gyerek gondolatvilágába, mi gazdagítja képzeletét, mire érett, mire képtelen ? Szomorú az a felmérés, amiből kiderül, a kilencéves gyerekek kedvenc filmjei politikai krimik, vagy Piadone, a zsaru-féle vígjátékok. Igaz, a gyerekfilmválaszték olyan csekély, hogy a szülő, ha következetes, évszámra sem vihet- né moziba gyerekét... Virág F. Éva A megye moziainak műsorában új film az Ez a mi otthonunk című szovjet alkotás Végy egy éles kést, helyezd magad kényelembe és pe csodálkozz azon, ha múlik az idő. Nem szoktak így könyv- ismertetést kezdeni, mégis ez lehetne talán a receptje az Európa Könyvkiadó modern külföldi költőket bemutató sorozatának, amelynek két új kötetét (Erich Arendt: Empedoklészkikötő és Ivan Dracs: Ballada a kibernetikus székes- egyházról) szeretnénk bemutatni. Az éles kés mindössze a sorozat köteteinek már hagyományként összeragadt lapjainak felvágáshoz kell, a kényelem pedig azért, hogy semmi se zavarja az olvasót e két kitűnő válogatás élvezetében. Mert valóban nagyszerű, igazán modern hangvételű és szemléletmódú költők versei ezek. Bár a kapcsolatteremtés kettejük között merésznek tűnhet, mégis helytállónak véljük. Arendt, akit a spanyol polgárháború éppúgy magához vonz, mint Hellász vagy a festészet, a klasz- szikus ókorból merítve, Rimbaud és Mallarmé útján járva alkot újat. Dracs pedig az ukrán népköltészet formai-szemléleti elemeit tölti meg merész tartalommal. Arendt erénye a képgazdagság és jellemzőkészség: „Csatornából jöttek még királyaid is” — mondja Rembrandtról. Épp így meglep bennünket Dracs változatos, groteszk hangja: „Az üveggyapot párnára / Szent Miklós ledől / és serény programozásba fog / ...s meghányja-veti ő a gondot / Norbert Wiennerrel s a többi / létszakértővel” — írja címadó versében. A két kötet fordítása kitűnő. «tg írja Rádió Vasárnap délután a Kos- suth-rádió hullámhosszán „Utódainkhoz” címmel sikeres műsort hallgathattak az érdeklődők Bertolt Brecht műveiből Az NDK és a Magyar Rádió közös összeállítása olyasmit mutatott meg Brecht művészetéből, ami a kelleténél talán kevésbé ismert. Nem a Kurázsi-mama, vagy Arturo Ui megállítása képezte a műsor gerincét és Bicska Maxi is csak részben. A 18 műsorszám között olyanok szerepeltek, mint az „Át. fürkészik az irodalmat”, „A dialektika dicsérete”, a „Legenda a Tao-te-king születéséről”, a lírai szépségű „Emlékezés A. Máriára”, „Egy ol. vasómunkás kérdései” és „Az illegális munka dicsérete”, melynek egyik mondatát akár a műsor mottójául is lehetett volna használni: „A napi aprómunka hasznos és nehéz.” Brecht az aprómunkától se idegenkedett és azt olyan színvonalon végezte, ami maradandó értékű. Színházi esték Stuart Mária A történelem stuart Máriáját sötét bűnök ter----------------------------- helték, politikai vaksága pedig o lyan illúziókat táplált, amelyekből egyértelmű volt bukása. Csak a történelem félreértésének lehet betudni, hogy felruházta magát az angol királynői címmel, s vélt jogai érvényesítését a pápától és a spanyol királytól remélte, közben pedig szeretőjével, Bothwellel megölette férjét, majd — újabb politikai baklövés — felesége lett. Skótjai fellázadtak ellene, Bothwell sorsára hagyta szerelmét, aki — végzetes illúzió — Angliában Erzsébettől remélt menedéket. Erzsébet elfogatta, s hosszú habozás után, miközben számos kísérlet történt kiszabadítására és trónigénye kielégítésére, kivégeztette. Függetlenül egyéni sorsától, Stuart Mária, a szín- -----—--------------- pad szabályai értelmében, nem tragikus hős, passzív résztvevője az eseményeknek, aki tehetetlenül várja sorsa beteljesülését. Schiller valójában nem is erről az oldalról közeledik a történelemhez, inkább arra keresi a választ, hogy államrezonból szabad-e gyilkolni? Válasza romantikus nem, s ezért kell Máriának megdicsőülnie, bár halálával Erzsébet is kénytelen szembenézni tettével. Itt van a drámai mag, amit Schiller azzal tesz elhihetővé, hogy az áldozat mellé áll. A kecskeméti színház előadásában Ruszt József rendező elsősorban arra törekedett, hogy a két szembenálló nő köré fonja a drámát, külsőségekben is: Mária sugárzó szépség, s mellette a szögletes, merev Erzsébet saját hatalma kiszolgáltatottja. Talán túlságosan is. Ennek tudható be, hogy időként úgy éreztük, mintha két egymásra féltékenykedő nő perpatvarának lennénk tanúi, holott Erzsébet kezében egy világbirodalom sorsa van, döntéseit — Schiller ismételten motiválja — az ország jövője iránt érzett felelősség határozza meg. Ez a nagyon lényeges elem csak pillanatokra ----------------—í------- villant fel, egészében tulajdonképpen elsikkadt, s minden Mária megdicsőülését szolgálja. Pedig ez Schillernél — kortársi feljegyzések bőségesen vallanak erről — csak az államrezon kényszerűségével és könyörtelenségével szemben érvényes, s vitatható, amit a rendező jegyzete mond, hogy Schiller „még a történelmet is meghamisította”. A Don Carlos esetében igen, de itt nem. Schiller — maga beszélt erről, a Bieder- mann-féle gyűjteményben sok nyoma van — csak az eseményeket csoportosította önkényesen. A darab elején Mária beismeri bűnösségét, semmit sem tagadva el, s a „megtért” nő áll előttünk, aki a feloldozást várja. R uszt József rendezése nem győzött meg, inkább azt mondhatnánk, hogy a lehetséges megoldások egyike. Egyébként az előadás meglehetősen egyenetlen. Két nagyon tehetséges színésznő, Szakács Eszter és Sára Bernadette, ha helyenként túljátszva is, atmoszférát tud teremteni, s vannak igazán feledhetetlen perceik. Mellettük viszont egészen gyenge teljesítményekkel is találkozunk, amelyek időnként valósággal visszavetik a darabot. CSÄNYILÁSZLÓ 7. Helyi vonat zakatolt velük keveset, s újra leszálltak. A sínek túloldalán a sárga falat éles fények világították meg. A távoli hegyek felől hűvös szél fújt. Anyicska összehúzta magán a kardigánt. A kiskapun még együtt mentek be, sorban blokkoltak, de a tágas udvaron, hol a lámpák félgömbjei minden fényt a földre vertek, a bálahegyekre — elváltak egymástól, ki erre, ki arra tért. A szövődébe, meg a cérnázóba mentek a legtöbben. Anyicska a fonodában dolgozott. De az öltözőből nem egyenest ment be, hanem hátulról. Csak úgy meggondolta magát. „Szeretem itt a színeket” — mondta. S kíváncsian tekergette a fejét, míg áthaladt a bűzös festődén, az örökös hurcolko- dásra emlékeztető előkészítőn, a bálák közt. Mivel hiába tekergette a fejét, váratlanul érte a hang. Megrezzent tőle, de nem nagyon, a szív kis kalimpálása erejéig. Pedig tudhatta volna, hogy közelben van. A lányok és asszonyok csiklandós vihogása jelezte. — Méltóztassanak a tépett kötöttet a farkasolóba bekészíteni — hallatszott, kel- lem és finomság muzsikált a hangjában. Anyicska fejét világért se tekergette tovább, léptei szaporák lettek. — Annuska! Szép jó estét! — iramodott utána a hang. Anyicska röptiből visszadobta. A szép, nevető fogairól szelesen visszadobta: — Jó estét! Már a kártológépek közt járt. A fonodában. A legszebb színek közt, melyek a bun- dázón, vagy a fátyolozón születtek, és amelyek a gépek csattogásai között is hallgatag- meghazudtolón mosolyogtak Anyicskára. Pillanatra leálltak a gépek. Váltás. Lonci már ott volt a hetesnél. Kendőjét igazította éppen, meghúzta még a tarkóján. — Annus, szia! — kiáltott, megcsókolta Anyicskát. — Tedd le gyorsan a cuccod és spuri a valcokért! Anyicska egy felfordított ládára tette a holmiját, Lonci táskája mellé. Igyekezett a valcért. — De szép lilával dolgozunk — mondta, amikor a hengert karja közé vette. Lonci is vitt egy hengert. Fekete haja és sárga kendője volt Loncinak. S a fonál a hengeren lila. Anyicska látta a feketét, a sárgát és a lilát, nagyon vidám lett, fürge ujjakkal végezte a bekötést, a lelke is csuda könnyű volt, elfelejtett mindent, ami otthon volt. Az első ásítás kényszere is elmúlt. — Mióta is vagy nálunk? — kérdezte Lonci. — Két hónapja — mondta Anyicska. — Elmehetsz már vizsgázni. Odajött a segédmester is, hogy segítsen a hüvelyezésben. — Hüvelyezzünk egy kicsit — mondta és vigyorgott. — Köszönöm, van segítségem — csattant Lonci nyelve, kétféleképp is lehetett érteni. De hogy a segédmesternek kétségei ne legyenek, Anyicskát kezdte dicsérni, hogy soha ilyen jobbkeze nem volt. — Elpirulok — mondta Anyicska —, ha mindig dicsérsz. — Bánom is én — felelte Lonci, keze járt, egy-egy takácscsomót hagyott maga után, míg szeme fel-felragyogott Anyicskára. — Ez az igazság. Ügyes vagy, dolgos vagy, édesem. Egy kicsit még tahó vagy persze, de mit várjon az ember? Mindezt nevetve mondta Lonci, az igazmondó szerepében. Anyicska kedvesen mosolygott hozzá. Á négyszázhúsz fonál, ahogy a kocsi elindult és kinyúlva megpergett az orsók és cilinderek között, olyan volt, mint egy lila árnyék. Ráhúzódott Anyicska arcára. Múltkor Lonci végignézett rajta és azt mondta: „Olyan vagy, mint a régi tót cselédlányok. Vegyél magadra egy normális darabot, egy kardigánt.” Anyicska most emlékezett erre. Az is eszébe jutott, hogy aztán Lonci odajött hozzá és megcsókolta. „Nehogy félreérts, csacsikám, nem úgy értettem.” „Biztosan látszott az arcomon, hogy rosz- szul esik” — gondolta Anyicska, a kocsi után lépegetve, kötözgette a szakadt szálakat. Ha összeadnák, tizennégy kilométer is kijönne, amit nyolc óra alatt lábujjhegyen jár a kocsival, oda-vissza. Most másfél órát járt csak, éppen megteltek a csévék. Hirtelen vaksötét lett és süket csend. — Lámpát! — kiáltotta valaki. A művezető kitapogatta az akkumulátoros lámpát, a segédmester a csók szabadsága mellett agitált és késlekedett a lámpák bekapcsolásával. Végül mégiscsak kigyulladt a fény a csarnok két távoli szegletében. A gépek derengve feketéllettek és hosszú árnyékuk a falig ért. Kis idő múlva pedig már többet is lehetett látni, mert a villanykörték is adtak sápadt világot, mihelyt a gyár aggregátora begerjedt. Ekkor Anyicskáék már hozzá is foghattak, mert éppen ott tartottak, hogy leszedhették a teli csévéket, utána meg hüvelyezni — volt mit tenniök, míg mások, akiknek éppen mozgó gépen volt dolguk, tétlenségre kárhoztatva beszélgettek. Odajöttek a heteshez és nézték Anyics- káékat. — Ügyes segítséged van — mondták Loncinak. Anyicska hármasával kapkodta a csévéket, ujjait az orsók közé akasztva. így villázta lefele. Lonci most is megcsókolta Anyicskát. — Az én tanítványom! Egy társnője elvitatta érdemét. — Kaptál volna egv olyan vándormadarat, mint én a múltkor. Ha még láttál kétbalkezest ! Mikor kiderült, hogy Anyicska a hegyekből jött, mindent értettek. Onnan jön a legjobb munkaerő. — Nincsenek még kirafinálva — mondta egy piros képű, gömbölyded asszony, ki hiába járkált a gép mellett tíznehány kilométert; amit leadott, visszatáplálkozta. Most is táplálkozott, két orcája pufókra tömve, úgy beszélt. — Jól bírják a járkálást — mondta, s elmesélte a többieknek, hogy ezek a hegyi tótok, mikor autóbuszt kaptak, sokáig nem ültek fel rá, hanem mellette gyalogoltak, sajnálták rá a pénzt. Nevettek ezen, a piros képű asszonynak ide-oda ringott a teli pofazacskója. Anyicska pedig elpirult, de nem láthatták, mert lehajtotta az arcát és még gyorsabban végezte az abcugolást. Amazok pedig tovább beszélgettek. Anyicska falujáról, mert érdekes volt nekik: hogyan élnek ott az emberek, és milyen szokásaik vannak. Valaki még azt is tudta, hogy a csecsemők nyakára karikagyűrűt kötnek sárgáság ellen. És hogy pálinkába mártott zsemlét etetnek reggelire az iskolás gyerekekkel. Másvalaki hallotta, hogy fél mázsa kukoricát is felvisz egy asz- szony a hátán a hegyre. Lejönnek gombával és cserélnek. — Annyit bírnak, mint egy állat — mondta a segédmester —, és úgy is élnek. — Tudott asszonyokról, akik ágyat vittek fel a hegybe a hátukon. Megvették a városban és fölvitték. Az ágyról eszébe jutottak a közöttük dívó szerelmi szokások is. A nők vihogtak, mert ismerték a segédmestert. „Helyben vagyunk már” — mondták. (Schubert Péter rajza.) (Folytatjuk)
