Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-12 / 294. szám

3976. december 12.

KÉPÚJSÁG 5

Leány, szőrmés felöltőben

Mary Gilmore:

A forrás menti fűz

Festmény Tiziano után, a Szépművészeti Múzeum gyüjtemé

nyében.--------------------------------------------------------------m.

_______

A forrás menti fűzfa, Semmi más csak fűz.

De láttam : tombol bőszen, Akár a víz, a tűz.

S láttam .tavasszal is: Buján remegett,

Szép-nő-haja volt, Szélbe-szeiretett.

S láttam tél időben ((Ember a vízparton !)

A szélbe sírt, kiáltva — Szürke véniaisszony.

Kaáb György fordítása

■ : :• Tlzenkét kötet bert ;'• ; ;

KÉZBE KÍNÁLKOZÓ, elegáns, piros kötésű könyv kerül ^rövidesen a könyvesboltok kirakatába. A tudományos kuta^ tők, a szakírók napjaink egyik legérdekesebb (témájának gazdag anyagával: A második világháború története. Bár több mint harminc esztendő választ el bennünket attól az évtől, amelyben véget ért a második világháború, annak története, eredményei és következményei változatlanul foglalkoztatják a közvéleményt. Nem túlzás azt mondani, hogy a háború hatása nem csökkentő befolyással hír ma is a nemzetközi helyzetre, társadalmi folyamatokra. Érthető tehát az érdeklődés.

Nemes elhatározása a Zrínyi Katonai Kiadónak, hogy tizenkét kötetben magyar nyelven is megjelenteti ezt az eredetileg a Szovjetunióban készült és jelenleg is még folyamatosan kiadás alatt álló, nagy, átfogó munkát.

AZ ELSÓ KÖTET magyar nyelvű első példányai a szakemberek körében osztatlan sikert arattak, hiszen a megközelítőleg ötven ív terjedelmű könyv képékkel, térképiekkel, vázlatokkal1 rendkívül' gazdagon illusztrált. Már az első kötetben is 'több dokumentum lát napvilágot, amelyeket a legújabb kutatások erediményeinék nyomán, most tárnak először a széles közönség elé.

Az olvasmányos nyelvezetű, az igazsághoz mindenben következetesen ragaszkodó, tanulmány értékű írások kritikailag elemzik számos, korábban megjelent mű tartalmát, így mód nyílik arra is, hogy lelepleződjenek a történélemhamisí- tók és aktív segítséget nyújtsanak az imperializmus ideológiája elleni harcban.

Az első kötet áttekinti a háború előtörténetét, keletkezését, sokoldalúan vizsgálja e 'folyamatok sajátosságait, jellem- zőiit.

Bemutatja a fasizmust, mely az első világháború vége és 1935 ősze között az imperializmus, és miilütarizmus csapásmérő erejévé, az új világháború első tűzfészkévé nőtte ki magát. Ugyanakkor feltárul az olvasó előtt a Szovjetunióban épülő szocializmus, benne a fegyveres erők fejlődése és az a megfeszített harc, amelyet a világ 'békeszerétő népeinek tel jes egyetértésével és lehetőség szerinti támogatásával a Szovjetunió a háború veszélyének elhárításáért folytatott.

AZ OLVASÓ egy ültő helyében szeretné végigolvasni a könyvet, de ez fizikailag lehetetlen. Mégis, az első elolvasás .után önkéntelenül1 újra és újra belelapoz, ismételten beleolvas és türelmetlenül várja a második kötetet, aimély 1939. augusztusáig .tárgyalja a történelmi eseményéket.

A kiadó 1981-re ígéri a 12. kötet megjelenését. Nagyon várjuk, 'bár tudjuk, hogy még így is bravúros teljesítmény lesz.

fl Rákóczi-szabadságharc és a Dunántúl

Dunántúlnak II.

• : Rákóczi Ferenc

JIHl terveiben komoly stratégiai szerepe volt. Erről a terü- rulettől akarta megvalósítani a Bécs-ellenes katonai akciókat. Itt vezetett az út az Adria felé is, ahol később a francia hadakkal az egyesülést tervezte. A komoly, kulcsfontosságú helyzet ellenére a kuruc csapatoknak csak átmenetileg sikerült ezt a területet megtartaniuk. Károly Sándor három alkalommal vallott kudarcot a Dunántúlon. Először 1704. tavaszán, amikor ő maga is nagy nehezen vergődött át a Duna—Tisza közére. Ekkor egyedül Simontornya maradt kuruc kézen. 1704. őszén. Károlyi második átjö- vetelekor Simontornya is elesett. 1705. tavaszán ismét vereséget szenvedett a mezei hadak főgenerálisa. Bottyán János diadalmas hadjárata sem volt hosszú. 1705. decemberétől kuruc sikersorozat következett ugyan be, de jelentős erődítések maradtak császári kézen. A kurucok a rác határőröktől nem tudták megóvni a magyar lakosságot. 1709. augusztusában Simontornya, az utolsó kuruc erődítés is elesett. Balogh Ádám még egy_ kísérletet tett 1710-ben, a’ terület visszafoglalására, de ez nem sikerült.

Több oka volt annak, hogy a Dunántúlt a kurucok csak átmenetileg tudták birtokolni. A török kiűzésekor folytatott harcok során a lakosság nagy része elpusztult vagy elmenekült. A telepítés és az újjáépítés ugyan megindult, de nem haladt a kellő mértékben. Tolna megyében például az 1703-as ösz- szeírás szerint 45 község volt, ahol alig pár száz ember élt. A Dunántúl déli részének lakossága vegyes nemzetiségű volt. A Habsburgok nemzetiségi politikája következtében az itt élő magyar és rác lakosság fegyveres harcban állt egymással. A Dunántúl új földbirtokosai közül igen sokan idegen származású tisztek voltak, akik szolgálataikért kaptak itt tulajdont. Különösen a nyugati megyék nemességét szoros gazdasági érdek kötötte Ausztriához. A Dunántúlon már győzött az ellenreformáció, a katolikus birtokosokat ez a tény is a Habsburgokhoz fűzte. A Rákóczi- szabadságharc alatt egyetlen dunántúli főnemes, Esterházy Antal tartott ki végig a fejedelem hűségén.

A legtragikusabb a magyar —rác viszony volt. Rákóczinak nem sikerült megegyeznie a rácokkal — habár több lépést is tett ezért — a kuruc csapatok pedig nem tudtak védelmet nyújtani az itt élő magyarságnak.

Károlyi Sándor vezetésével a kuruc hadak először 1704. január 10-én keltek át a befagyott Dunán Győrnél. Előtte a dunántúli köznemesség 60 fős küldöttsége Sándor László pápai várkapitány és Bezerédi János veszprémi alispán vezetésével Somorján felkereste Bercsényit, és kérte, hogy nagyobb sereget küldjön át erre az országrészre is. A küldöttség letette a hűségesküt. A kuruc seregek szinte pár nap alatt meghódították az egész Dunántúlt. A végvári őrségek, paraszt-hajdúk, szabad katonák, akik eddig az erdőkben, mocsarakban bújdostak, mind lelkesen csatlakoztak a hadhoz. Rákóczi a következőket írta: „Károlyi átkelt a Duna jegén, szerencsésen előnyomult a folyón túli vidéken, ahol bőven talált harcedzett és a maguk módján a török háborúkban vagy a franciák ellen, a Rajnánál begyakorolt katonákra, s ha kellőképpen fel tudta volna őket használni, nagy veszedelmet hozhatott volna a németek ügyére.” Azonban nemcsak ez a katonáskodó réteg gyűlt Rákóczi zászlaja alá, hanem a parasztság is fegyvert fogott. Fegyvert fogott a vetési pátensben ígért adómentességért, és azért, hogy a rác és német támadásoktól megvédje otthonát, hazáját. Kollareck János császári hadbiztos emlékiratában a következőket írta: „Fáj, hogy megszégyenültünk a kurucok előtt, akik között katona mindössze csak 400 volt, pápai és veszprémi huszárok, a többi egytől-egyig paraszt Baranya és Tolna vármegyékből és egyéb fegyverük nem volt, mint csép- hadaró és kasza.” A hatalmas sereg egészen Szlavóniáig nyomult, nem utolsósorban a zsákmányszerzéstől sarkallva. Hamar szétszéledtek azonban, ugyanis az otthonmaradottakat nem érezték biztonságban, mert az erdei és vízi búvóhelyeken maguk mögött hagyták a rácokat. 1704. márciusában a rácok ellentámadásba lendültek. Ekkor pusztult el végképp Pécs, Kaposvár, a Kapos mente több mint 50 községe, és a nagyobb Duna menti helységek.

Jól mutatja az itt élő magyar lakosság szomorú helyzetét Dersényi Lévay Sámuelnek, Tolna város követének a folyamodványa Rákóczihoz. Az egykor virágzó városban csak kilenc háznyi lakosság élt, azok a magyarok, akik a fejedelemnek hűségesküt tettek. Kéri Rákóczit, hogy az elnéptelenedett környező falvak lakóit Tolnára betelepíthesse, vegye a helyiséget fejedelem oltalmába és adjon számára védlevelet. Rákóczi az összetele- pítést meg is engedte, és védlevelet is adott Tolnának, azzal a feltétellel, ha a lakosok őrzik a Duna átkelőhelyeit és megakadályozzák a rácok átkelését. A paksiakat is, akik a „nemes ország szol- gálattyában foglalatoskodnak s fegyvert viselnek”, mentesítette a .jobbágyős te- reh viseléstül”, ha a dunai átkelőhelyeket vigyázzák. Bármennyire is kereste Rákóczi a megegyezést a rácokkal, és próbálta a védelmet megszervezni, ez nem sikerült. Amíg a Dunántúl kuruc kézen volt, öt rácjárást ért meg ez a vidék.

Károlyi első megfutásakor egyedül Simontornya maradt kuruc kézen. Bíztatásul Rákóczi 1704. augusztus 17-én a várban lévő fegyverviselőknek hajdúszabadságot adott. Elrendelte, hogy „sem magok, sem pedig otthon maradandó házok népe semmi nemű paraszti szolgálattal, akármi névvel nevezendő adóval nem terheltetik.” A vár 1704. őszén császári kézre került, és csak Bottyán János' diadalmas hadjárata során lett újra a kurucoké. Bottyán 1705. november 4-én kelt át a Dunán és rohammal bevette Földvárt, november 11-én pedig Simontornyát. Ezzel megalapozta az egész hadjárat sikerét, ugyanis a két erődítés kulcsfontosságú volt. Viszonylag békés hónapok következtek ezután, de a lakosság belefáradt a hosz- szú harcokba, katonajárásokba. rekvirálásokba. Aki csak

tehette, elmenekült. Esterházy Antal a következőket írta: a lakosság állandóan

futófélben van, „az erdőt nyakokba vévén, ottan lap- panganak, sőt méltán tarthatok attul, hogy az erdőnek megzöldülésével többeket is el ne nyeljen”. Óriási problémát jelentett, hogy a katonaság ellátását nem tudták biztosítani. 1707. novemberében Horváth Ferenc simon- tornyai kapitány Bercsényinek jelentette, hogy két esztendeje nem kaptak fizetési, és nem voltak pihenőn, meri „mind télen-nyáron egyaránt kell szolgálni”. „Igazsággal írhatom excellenciád- nak, oly szegény a katona, hogy a mundérját sem tudja mivel megvarratni.”

A kurucok az utolsó nagy győzelmet a Dunántúlon 1708. szeptember 2-án Kö- lesdnél aratták Balogh Ádám vezetésével. Megakadályoz.* ták a két felől közeledő császáriak egyesülését.

győzelem hírét és

Ä

az ellenségtől

zsákmányolt zászlókat küldöttség vitte Bercsényihez A követek elpanaszolták ezredük sorsát, mely jól mutatta az egész dunántúli katonaság helyzetét. Elmondták. hogy nem lehetne papírra vetni az ezred sok: érdemes haditettét, hazafisá- gát, dicséretre méltó cselekedetét. Holott az évek során teljesen elszegényedtek, lerongyolódtak, hűségüket mindannyian megtartották, pedig fizetést nem láttak. Lassanként elfogy a sereg, ha az elesettek és sebesültek helyére új embereket nem tudnak toborozni.

DR. KISASSZONDY ÉVA Fotó: Drescher Attila

Jegyzetfüzet

Pisában

A szűk utcák fölött váratlanul megjelenik a Torony, roppant tömege ráhajMk a .tetőkre; egy pillanatra vissza- hőköLümk, meg .kell barátkoz1- ni a látvánnyal. Nem sokkal később feltárul a tér, s belépünk a XII. száizadba. A dóm 1118-lban ilétt készen, a ke- resztelőkápollnát 1153-ban) kezdték építeni, a harangtor- nyot 1174-ben.

Az utast tulajdonképpen csak a torony érdekli, mely természeti csodaként áll a dóim mellett, hegyesszöget formálva .kéleti .félévéi. A világot Időnként riasztó hírek járják be: tovább dől a pisai ferde torony! A tengelyeibej- lása már öit méter körül van, s tervszerűen dőli tovább, úgy, ahogy már építése közben elkezdte. Bonanus mester, építője, a harmadik emeletnél vette észre, hogy az alap megsüllyedt, s abba is hagyta az egészet. Szobrász lett és fémöntő, ő készítette a dóm csodálatos keleti kapuját. De 1234-ben újra nekiláttak, hogy aiz időköziben 28 centimétert süllyedt tornyot tovább építsék. A folytatás egy német mester, Wilhelm von Innsbruck nevéhez fűződik, aki még három emeletet húzott fel. A harangokat rejtő felső részt 1350-ben készítette egy pisai mester, Tomma- so. Azt is följegyezték, Galilei innen dobált le kavicsokat, hogy a szabad esés törvényét kiszámítsa.

De az ember mégis csak arra gondol: és ha nem lenne ferde? Európa egyik legszebb tornyáról van szó, melynek nemes arányai, világos, derűs tagolása, amit a dóm formáitól kölcsönzött, hason líthatatlan szépséget tükröznek, s (igazán nincs szüksége erre a vásári attrakcióra, mely egy kötéltáncos ügyességét idézi. S aki megáll a téren, már nem is figyel másra, csak erre a (rikoltó hegyesszögre, amit a torony és a dóm között húztak meg az évszázadok, olcsó szenzációvá változtatva az európai építészet egyik ünnepélyes pillanatát.

A természet a mesterek ellen lázadt, a megsüllyedt

földdel tette próbára őket, de a mesterek mégis kifogtak a természet cselvetésén, szinte azt bizonyítva, hogy a jó munkát az elemek sem tudják elpusztítani, • s ha másként nem lehet, hát a megsüllyedt földet kell szándékukhoz és tervükhöz szelídítem. Mert volt abban valami hősi és tiszteletre méltó, ahogy újabb és újabb emeletet raktak a dűlő toronyra, végül a harangoknak is jutott hely, s egyáltalán, mindennek jutott hely, csak nem föladni semmit, nem meghátrálni igazunk elől.

Ha nem lenne ferde! — gondoljuk Pisában, de valójában nem is vagyunk igazságosak. Mert a századok kitartó mesterei, akik nem dőltek be a természet buta tréfájának, a vak erőt is szolgálatukba állították. Figyeljünk csak: a torony körbefutó tör- pegalériái, amelyeknek oszlopait a dőlés arányának megfelelően kellett megalkotni, tulajdonképpen állandó mozgásban vannak, spirális utat járnak végig, s ez a mozgás, amit a törpegalériák fény-árnyék játéka is segít, új szépség titka és forrása.

Érdemes jól dolgozni,, mondja a pisai torony. A bal- sors is társunkul szegődik végül, csak ne adjunk fel semmit.

CSANYILÁSZLÓ

I