Tolna Megyei Népújság, 1976. december (26. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
1976. december 5. 5 Hegedűs Géza: MEGRÉSZEGÜLÖK a .szépségtől. De nem az alkohol bódulata ez, hanem olyan elragadtatást ad, amelyben az ember felfokozottan érzi önmagát, azonosul a szépséggel, amelyet szemével lát, fülével hall vagy értelmével felfog. Aki átéli ezt a mámort, az szereti az embereket, az emberiséget, az életet. Az irodalomtörténet, a művészettörténet, a lélektan különféle magyarázata művészetről és műélvezetről sok hasznos dologra megtanít, nélkülözhetetlen a művek és alkotóik megértéséhez. De még csak meg sem tudják közelíteni a kérdést, hogy mi adja azt a szédületét, amely egy két és fél ezer éves görög Afrodité-szobor — egy tökéletes formájú női test — láttán elárasztja a lelket. És miféle társadalomtudomány magyarázza meg, hogy miért tölti el áhitat az embert az éjszakai csillagos ég láttán? Mert a szépség ott kezdődik: a természetadta látványoknál. Az égtől kaptuk a végtelen élményét, az évszakok váltakozása erdőben és mezőn tanított meg a színek végtelen árnyalataira, madarak hangversenyétől tanultuk a zenét, hegyóriások ébresztették a fenséges érzetét, a tenger nyugalma és vihara a remény és félelem váltakozását. A természet élménye nélkül nem bontakozhattak volna ki a művészetek. De a művészetek megtanítottak többet látni a természet szépségéből. Örök dialektika ez: a külső valóság tanítja a művészt, és a művészek egymást követő nemzedéke tanítja, hogy milyen sokféleképpen lehet látni ugyanazt a végtelen arculatú természetet. Mert minden művész a tapasztalt külvilágból kapja művének minden elemét. Nem tudsz olyan absztrakt lenni, hogy a színeket, formákat, hangokat ne kívülről fogadd magadba. S amikor azt hiszed, hogy csupán saját tudatod ismeret" len mélységeit vetíted elénk, amelynek nincsen megfelelője a külső világban, akkor elfelejted, hogy te magad tudatod minden rezdülésével egy kicsinyke darabja vagy annak a természetnek, amely létrehozott. Nem tagadom, hogy az absztrakt művek is gazdagítják alkotói eszköztárunkat, de mint művészi célt, zsákutcának vallom, amelyből a szépségre éhes lélek minduntalan visszafordulni kényszerül a kézzel fogható, szemmel látható, értelemmel felfogható természethez, benne a társadalomhoz és abban a végtelen változatú emberhez. Sohasem akartam bezárkózni, egyetlen korszak vagy stílusirány öncsonkító ízlésébe. Hiszem, tudom, vallom, hogy a szépség örökké gazdagodik; az új szépség nem a régi helyére áll, hanem a régi mellett foglal helyet. Michelangelo másképpen faragott szobrot, mint Phei- diász, de a reneszánsz nem tette érvénytelenné az anti- kot, ahogy idővel Rodin szoborgyönyörűségei nem érvénytelenítették Pheidiászt sem, Michelangelót sem. Iskolába sem jártam még, amikor anyám ajkáról verseket lestem el, utána mondottam, észrevétlenül megtanultam. Kisiskolás koromban rímeket és szójátékokat faragtam, kamaszfővel képtelen történeteket találtam ki. Korán kezdett izgatni a versformák titka. Itt kezdődött: évtizedekkel később a verstan tanára lettem. De közben magával ragadott a színház, és amit láttam, azt el akartam olvasni. Később rájöttem, hogy még jobb, ha egy Shakespearet előbb olvasok el és azután nézek meg. Ez is szenvedéllyé vált. Évtizedekkel később a színház- és drámatörténet tanára lettem. Tanítanom kellett, hogy másoknak is megköny- nyítsem az útját a szépség felé. És tudom kezdettől fogva, hogy a jó tanító maga is a szépség gyönyörűségét kelti fel, amikor átadja másoknak azt, amit maga tud szép művekről. Olvasó vagyok és író vagyok: versek, prózák között telik az életem. Nem zárom magamat egy kor vagy stílusirány ízlésébe: szeretem a klasszicizmust és a romantikát, a romantikát és a realizmust, a realizmust és a különböző izmusok játékait. Enyém az antik irodalom is, a lovagvilág költészete is, enyém a reneszánsz és a barokk. Enyém minden elmúlt évszázad, amely műveivel elküldte szépségeit, és enyém az én korom, amely tovább gazdagítja a szépségek kincsestárát. És a művészi öntudat és a művészi alázat elválaszthatatlan egységével igyekszem ehhez a teménte- len, kápráztató szépséghez annyit hozzátenni, amennyire képességeim folytán képes lehetek. ÉS KÖZBEN tudván tudom, hogy mindez a szépség a forma gyönyörűsége, és önmagában mitsem ér, sőt önmagában nem is igazán szép, ha nem eszköze, kifejezésmódja a nagy közös mondanivalóknak: igazságnak, igazságosságnak, az állampolgárok gondjainak, feladatoknak, szerelemnek, a családok örömeinek és bánatainak, — tehát az embereknek, akik együtt élnek, közös veszedelmeik és közös reményeik vannak. De vala- mennyiüket emberré teszi, hogy kezdetben a természettől tanulták a szépséget, hogy utóbb a művészetek, a költészet, az irodalom által, vagyis szépélményeiken át jobban értsék saját magukat és mindazt, ami körülöttük van. Ez az emberek igénye, és ezt kell kielégítenie a szépség termelőjének, a” művésznek színek, formák, hangok és értelmes szavak által. SZERELMES PÁR Romanino festménye a Szépművészeti Múzeumban. Ifj. Töttős Gábor: VILLÁM miint összekuszált haj konok tűzű szem mint testté sodródott levegő mint ellengő lomha harang úgy villansz meg széthasítod a könnyű párát s nagyot kiáltasz. FÉRFIÉNEK utánad nyúltam az éjjel kerestelek álmomban de a fal hideg érintése keserűséggé lett a számban. Jevgenyij Popov: A dobos és felesége, a dobosné Uj név a szovjet irodalomban Jevgenyij Popové, a fiatal szibériai íróé, akinek elbeszéléseit mindössze egy-két esztendeje közük a folyóiratok. Közvetlenül halála előtt, Vaszilij Sukf sin, a kiváló író, színész, rendező mutatta be ajánló soraival a szovjet olvasóknak, a No. vij Mir című folyóiratban. H ol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön egy csöndes, rokkant asszony, s vele együtt egy fürge, mozgékony dobos, a gyászzenekarból. Az asszony a férjével történetünk idején a Kazah Köztársaságban, Karaganda városban lakott, s naponta autóbusszal járt munkába. Egyszer az autóbusz motorja lefulladt, éppen a vasúti átjáróban, ahol a sínen vonat közeledett. A vonat nekirohant az autóbusznak és fölaprította. A dobosné kirepült az ülésről. Repülés közben egy megvasalt csizma betörte a fejét, koponyacsontja előbújt a bőr alól, s ettől kezdve örökösen mormogott-dünnyögött magában, s állandóan egyetlen könyvet olvasott. A könyv történetesen Raszul Gamzatov Hegyilakók című regénye volt, amelyben az emberek közötti új viszonyokat írta le Dagesztánban, s azt a harcot, amely a köztársaságban a női egyenjogúságért folyt. Ezt a könyvet közvetlenül sérülése után, a kórházi kioszkban vásárolta, és soha többé nem vált meg tőle. A szerencsétlenség után sokan elfordultak tőle, elsők között éppen a saját férje hagyta el. A dobos egész életében dobon játszott. Erősen ivott, úgy rászokott az alkoholra, hogy már csak a gyászzenekarban kapott helyet amely a koporsókat kísérte. És ekkor tőle is sokan elfordultak. így azután visszaköltözött az asszonyhoz és csöndesen éldegéltek a Dosztojevszkij utcai faházikóban, egy vaskályha társaságában. Télen a vaskályhán átdudált a szél, de belül fényesen égett a tűz. Nyáron az apró kertben kivirágzott a zelnice- meggy, mézzel telt meg a levegő. Igaz, a dobos ivott, egyre ivott, az asszony pedig folytonosan dünnyögött magában. Szép asszony volt, fekete hajú, karcsú. A dobos, azonkívül, hogy dobolt, a környező tárgyak szilárdságát tanulmányozta. Azon kesergett, hogy nincsenek a Földön szilárd testek. S ha van is valami hasonló, mindig akad még keményebb tárgy, amely megsemmisítheti az előbbit. — Hiszen ha nem így volna, akkor nem tört volna be a fejed a vasalt csizmától — mondta feleségének, aki egyetértett vele. Kutatásai sikertelensége miatt a dobos mind többet és többet ivott. Egyszer, végső elkeseredésében kezet emelt a legszentebbre: megragadta a dobot és elkezdett ugrálni rajta. Hogy kipróbálja. Az asszony az ágyon ült. Hallgatagán ült az ágyon, kedvenc könyvét olvasta. A sarokban kézmosó függött, alatta szemetesvödör árválkodott.*1 A dobos pedig egyre csak ugrált, ugrált, apró termetű volt, kissé kövérkés. Ugrált, ugrált és beszakította a dobot — éltető kenyerét, táplálóját. Ekkor szörnyen elkeseredett, az pedig rossz tanácsadó. Az asszonyt vádolta, hogy tönkretette az életét. — Ha inam lennél a 'nyakamon, régen a Nagy Színházban játszanék. Összetöröm a csontodat. A csöndes asszonyka nagyon megijedt. Fogta a könyvét és kiszaladt az utcára. Éjszaka volt, a lámpák alig pislákoltak, csak az tudott futni, akit a kétségbesés kerget. A dobos fölfogta a helyzetet, elszégyellte magát. Amúgy borostásan kiment a kúthoz, levetkőzött, leöntötte magát hideg vízzel, azután visszament a házba és fölhasította a dunyha huzatát. Amikor minden tollpihében fürdött, elment, hogy megkeresse a dobosáét. Egy földhányás mögött talált rá. Reszketett a félelemtől, ahogy a sötétből a sötétbe bámult. — Mitől félsz, ostoba? — mondta a dobos, aki fürge volt. — Nem vagyok bekenve se szurokkal, se mézzel. Leöntöttem magam vízzel, hogy könnyebben megmosdathass. Meg akarsz mosdatni ? — Akarom — válaszolta az asszony. Előbújt a földhányás mögül és mormolta: — Akarom, akarom, akarom. V isszatértek a házba. A dobos átölelte a dobosáét. Az asszony egy nagy tartályban vizet melegített. Beleöntö'tte a teknőbe és elkezdte mosdatni a dobost. Az pedig ült a teknőben és szájából szappanbuborékokat eregetett, hogy a dobosné se sírjon, hanem nevessen. (Havas Ervin fordítása) Színházi estók Cseresznyéskert Olyan, mint a természet, mondta Csehovról Kosztolányi, s bárhol üssük is fel könyveit, világában minden magától értetődő és egyértelmű, minden csak úgy történhet, ahogyan nála követik egymást az események. S egész világ: a századforduló Oroszországénak hiánytalan képét lehet összeállítani műveiből. S ami minden írásában közös, a szebb jövő biztos tudata, aminek újra meg újra hangot ad. „0, bárcsak minél hamarább beköszön- tene az új, derűs élet, amikor az ember egyenesen és bátran nézhet szembe sorsával, vidámnak és szabadnak érzi magát. Márpedig élőbb vagy utóbb okvetlenül beköszönt ez az élet” — olvassuk utolsó novellájában, A menyasszonyban, de idézeteinket szinte tetszés szerint folytathatnánk. Drámái tulajdonképpen teljes szakítást jelentenek a klasszikus színpaddal. Itt nincs olyan értelemben vett tragikus hős, mint Shakespeare-nél, az események csendben, szinte észrevétlenül követik egymást, hősei nemcsak saját tehetetlenségüket példázzák, hanem a korét is, amelyben élniök adatott, s amelynek meg kell változnia. Csehov fájdalmas nosztalgiával nézi hősei vergődését, mert tudja, hogy egy eltűnő kor utolsó hírnökei, akik után — s erre több szereplője utal — egy felszabadult világnak kell eljönnie. Ez a kettősség adja a Csehov-drámák hasonlíthatatlan*Szépségét, rezignált fájdalma, s a mélyén örvénylő vágy az eljövendő után. „Az életem úgy elmúlt valahogy... mintha nem is éltem volna” — mondja a Cseresznyéskert öreg szolgálja, Firsz, szinte valamennyi Csehov-hős életét summázva. Drámái sorában a Cseresznyéskert az utolsó, közvetlenül halála előtt mutatták be, s valamennyi közül talán ez ábrázolja legerőteljesebben a nemesi birtok és életforma tökéletes pusztulását. S miközben Ljubov Andrejevna búcsúzik a cseresznyefák virágaitól, távoli hang hallatszik, „a megpattant hárfahúr hangjára emlékeztet”. Utána mély csönd, majd fejszecsapásokat hallani: az új tulajdonos kivágatja a cseresznyéskertet, s tudjuk, nemcsak jelképesen van vége a régi életnek. A Szegedi Nemzéti Színház előadása korrekt, de hiányzik belőle az, ami Csehov színházának legfontosabb jellemzője, a sajátságos atmoszféra. Egy kicsit légüres térben mozog Léner Péter rendezése, a hibátlan szöveg- mondás ugyanis ebben az esetben kevés: A Csehov- daraboknál, amikor felmegy a függöny, rögtön az ő világába lépünk, s hatása alól nem is lehet szabadulni. Itt elég nehezen „járódik be” az előadás, mintha mindenki a helyét keresné. A második rész eleje (az eredeti beosztásban a harmadik felvonás) oldja csak fel a kezdet tempótlanságát, s innen már egyre jobban emelkedik az előadás, de végeredményben elmarad attól, amit ma, igazán gazdag Csehov- hagyományok birtokában, várhatnánk. Néhány kitűnő művészre szívesen emlékezünk visz- sza, elsősorban Kovács Jánosra, Szabó Kálmánra, Kátay Endrére és Király Leventére gondolunk, Barta Mária viszont csak ritkán tudott maga körül olyan légkört teremteni, ami a Cseresznyéskertben sugárzik Ljubov Andrejevnából. De azért ne legyünk méltánytalanok. Az igazság az, hogy az elmúlt években a vidéki színházak jobbnál jobb előadásokkal kényeztettük bfennünket, köztük a szegedi színház, néhány héttel ezelőtt is a Lope de Vega-produk- cióvak A Csehov-előadás nem jelentett revelációt, korrekt, becsületes munka volt, de néhány egyéni teljesítménytől eltekintve, nem több. CSÂNYI L. Jelenet a második részből: Király Levente, Barta Mária, Kovács János és Szabó Kálmán. Foto: Komáromi Toldalagi Pál: HAMLET Az bizonyos; hogy elgyötörte minden; amit látott, hallott, egy másik szinten jelentkezett és foglalt fészket nála, apja szelleme megjelent a bástya falán, a bosszút tőle követelve; hogy igaz volt, ki válaszolna erre, mert képzeletében összefonódtak az álomképek a gyűlölt valónak részleteivel, végletekig elvitt tűnődései után többé nem hitt Qféliában sem, a bosszúállás volt számára az egyedüli tárház, széthullt világában ez volt a veszte egy mérgezett hegyű kard megsebezte. A szépségről
