Tolna Megyei Népújság, 1976. november (26. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-21 / 276. szám
1976. november 21. "KÉPÚJSÁG s ^ e$ szer ép fok Szpkszárdóti ÿ Mikszáth Kálmán, akit túlzás nélkül sorolhatunk irodalmunk legnagyobbjai közé, tulajdonképpen mindent tudott az írói mesterségről, amit csak tudni lehet. Más kérdés, hogy félelmetes írói eszközeivel mennyire élt. Hiszen a legsúlyosabb gorombaságokat a (korra és társadalmára vonatkozó értékítélet) olyan mézédes csomagolásban tette közkinccsé, hogy olykor még az utókornak is igyekeznie kell a tényleges tartalom megtalálására. A Fekete város, vagy Beszterce ostroma, ha akarjuk, a legközönségesebb krimi, ha jobban belemélyedünk, a lelkek legmélyéig szántó dráma. Mit akart Mikszáth? Ha élne, csak ő mondhatná meg, de meghalt 1910-ben és bár a maga írói mesterségében valóban mindent tudott, a filmírásról természetesen sejtelme se lehetett. Hiszen halála évében a filmkészítés még gyerekcipőben járt. Szolgált viszont filmsztorikkal, melyekkel (az előbb említetteket is beleértve) nem kevés rendező élt. Hogyan? Az elmúlt csütörtökön a szekszárdi Panoráma moziban egyebek között erre is kihegyezte kérdéseit a Tolna megyei Moziüzemi Vállalattól felkért munkatársunk, Ordas Iván. A nagy író művéből elhagyott-e valamit a rendező (Bán Róbert), hozzátett, tömörített, átdolgozott és ha bármelyiket tette, hogyan merte? A kérdések azután hangzottak el, hogy a nagy moziban a filmet szinte „telt ház” nézte végig. Az a közönség soraiban egyértelmű sikert aratott és egyértelmű sikert aratott a moziüzemi vállalat által ötletesen megrendezett rövid közönség-művész találkozó legrokonszenvesebb szereplője, a szolidan kedves, minden — olykor sajnos „megszokott” — művészi allűrt mellőző Bordán Irén színművésznő is. Bán Róbert sűrített, tömörített az amúgy sem nagy terjedelmű mikszáthi műből. Krimit csinált ott, ahol a szerző (aki mégsem krimiíróként jött a világra) ilyet eredendőleg valószínűleg nem óhajtott tenni. A rendezőnek más műfajban kellett gondolkodnia, gondolatait érvényre juttatta, noha a „lublói” kísértet a kőszegi városi tanács jótékony segítsége révén a valóságban nem Lublón, hanem Kőszegen kísértett. Persze jó lenni hinni, hogy valamennyi (lelkesen tapsoló) néző nem a Kaszperek —Csernyiczky szerepet játszó Cserhalmi Györgynek, nem a szinte túl korán jó művésznőként bemutatkozott Bordán Irénnek (Jablonszka Mária) tapsolt, hanem a butaság kísértetének. Amit Mikszáth megírt és Bán Róbert megfilmesített.-chail. Fotó: KZ. Fodor András : Homloka égöve alatt Németh László emlékére Amikor még csak fényképen láttam, akkor is hittem, útravalómmaJ és minden rokonommal, egyszer majd beköltözhetem homloka égöve alá. Amikor először üzent, húszéves gerincemen át oda-vissza nyilait a félelmes öröm : elérhetek-e többet? Első találkozás után így búcsúzott: ő senkinek se szól, arról, amit elvisz tőlem. Csak én tudtam, minden kitüntetésnél több, amit otthagy nálam. Ült a pádon. Körötte még fagy-árnyékban a kert. egyenesen föltett kalap. Kezében könyv — és mégis, az arca nyitva volt. Belül sugárzott. Soha senkiben se láttam ekkora fénylő várakozást. Zihálva bár, de mindig fölvezetett a fák, tetők fölé a kövekig: akarta, hogy a víz bordáin megfeszült erőlködő tollak mögött is lássunk valami többet, a Tirrén-tengert legalább. Egyszer, ahogy a gondolat jármán mellette mentem, elesett. Csupa sár lett a térde, karja, melle, de fölpattant és folytatta tovább a közös ügy szavát, magával nem törődve. S most újra nézem, nézem csak a képét. Homloka égövét. Alatta elfértünk volna mennyien! S kérdem veletek együtt: , amíg élt, megérdemel tük-e ? (November 22-én avatják fel Pécsett a Leöwey Klára Gimnáziumban Németh László emléktábláját.) Csorba Győző: Alkotók írjon verset a körtefa a szőlőlevelek a pirosló csipkebogyó a ködös reggelek egyszóval a lángeszű ősz aztán a tél tavasz a nyár a szintén szintén lángeszű vagy az évszaktalan kövek a csillagok a háztetők a fodros-tündöklő vizek ezek a nagy-nagy alkotók és én is azzal hogy vagyok hogy élek s hogy mások között s hogy még hancúrozik szemem a lányok mellén és farán... (A Pécsett élő, jeles 'költő most ünnepli 60. születés- napját.) >. ____________ Em ber Mária: Rózsaszínű csipke — Akar valami érdekeset hallani? — kérdezte az öreg. Hogyne akartam volna. Ültünk a nagy kertben, a pad hátrahajlott a vállunk magasában és a térdünk alatt. Nem egyformán ültünk ott: egy kendős nénike magába roskadva, egészen kicsire húzódzkodott össze a pad ölében, egy másik férfi meg, fiatalabb annál, mint akivel én beszélgettem, lábát hosz- szan kinyújtva, fejével a támla tekercsén, a langyos déli napon is aludni vágyott. — Uj ember jött egyszer hozzánk a brigádba — kezdte az öreg, valahonnan egészen távolról. — Amikor bemutatkoztunk, engem Vojnicsnak hívnak, azt kérdezi tőlem: az abádszalókiésegerszalóki báró Woinichokból? Á, feleltem én, csak innét az Izabella utcából. — Kisült, hogy az új szaktárs gróf vagy valami ilyesfajta nemes volt az előző életében. Sokat bosszantott az azután engemet. Hogy a kinézetemről nyugodtan mondhatnám bárónak is magamat. Akinek ilyen rassz orrnyerge van, így mondta. Nem azt mondta, hogy klássz, hanem azt, hogy rassz. Hallottam eleget. — Hát mindezt csak azért beszélem el magának, hogy lássa: jó kinézetű ember voltam én. Szálfa egyenes, az már igaz. Egyik nap egy kis budai villába kellett menni telefont szerelni. Vedlett volt már a ház, de azért még mindig lehetett látni rajta, hogy nem akármilyen. Fiatal nő nyit ajtót, pongyolában. Nem, nem túl fiatal, nem egy fruska, csak olyan harminc év körüli, nekem még fiatal, épp jó. — Ott állt az a nő egész idő alatt mellettem, nem tágított. Tudja, félnek az emberek, hogy a szerelő bele talál tenni valamit a kagylóba, ami törvény szerint nem oda való, tudom én. Szóval csak állt mellettem, pongyolában. Az volt a legtávolabbi cím, ott kezdtem a napot Jobb család lehetett, látszott a bútorokon, ha nem is voltak újak, akadt ott szőnyeg is, azután porcelán az üveg- szekrényben. Egyszer csak megláttam, hogy a nő pongyolája alól kiáll egy sor csipke. — Megzavarodtam. Nem sok csipke volt nem valami puccos. Csak egy sor, egy fodor. A kagylóval a kezemben felnéztem a nőre. Az meg le, énrám, ahogy ott guggolok előtte. Volt valami a szemében, nem tudom én azt megmagyarázni, valami keménység, elszántság talán. Lent meg az a szelíd rózsaszínű csipke. — Hiszen ha én akkor valóban azokból az ilyen- szalóki, amolyanszalóki bárókból lettem volna! Akkor biztos tudom, hogy mit tegyek. Én se ma születtem persze, hallottam a kollégáktól eseteket... De ez nem volt olyan nő. Ki tudja, talán összeszólalkozott reggel a férjé, vei, onnan az a bátorság a tekintetében. — Én voltam a gyáva. Olyasmi járhatott a fejemben, hogyha én ez előtt a nő előtt kinyitom a számat... hiába a nagy egyenlőség, csak nem vagyunk egyenlők. Jártam én aztán náluk később is, máskor is, egy telefonnal mindig van baj. De bármilyen korán mentem, az a nő már fel volt öltözve, úgy nyitott kaput. Valamit megérezhe- tett, meg az. Mert én már minden alkalommal elhatározva mentem ki... Az öreg elhallgatott, legyintett, száraz, csontos kezén még mindig jó formájúak voltak a parányi színes drótokhoz, finom rézcsavarokhoz szokott ujjak. Később jutottam csak be az igazgató elé, előadni jövetelem eredeti célját. Az igazgató megadta a kért adatokat, azután mosolyogva így szólt: — Láttam, a Báróval beszélgetett a kertben. Néha meglátogatják a régi brigád társak, azok nevezik így, hát rajtaragadt. Még az is lehet, hogy tényleg, én nem ku. tatom. Ha egyszer beutalták ide, nem érdekes... Leadta magának is azt a nőügyét? Két feleséget temetett el az öreg, mégis csak azt meséli egyre. Azt a fodrot. Jól ösz- szehozta, mi ? Sokat képzeleg már. Színházi esték Táncpestis HA NEM IS REMEKMŰ, de egy kitűnő, időálló darab lehetőségét érezzük állandóan, mert Sárospataky István Tánepestise annyi jó tulajdonsággal rendelkezik, hogy messze kiemelkedik a kortárs művek átlagából, de valami állandóan léhúzza, amikor szárnyalni kezdene, egy idegen erő megakadályozza röptét. Elsősorban az, hogy túl sokat markol : két darabra való ötletet is belesűrített drámájába, s a fiatal szerző szertelen kedve itt bosszulja meg magát. Az esemény több szálon fut: a pestistől fenyegetett város megmentése mellett a szép és titokzatos Vive szentté magasztosulásának, majd dé- moniságának története a cselekmény újabb szála, s ezekhez járul még a Vitus-tánc, a ahorea sancti Vitt naturalista, ám orvosilag nem is igazolható ábrázolása. A középkori tömeghisztériára egyébként sem ez volt a jellemző, hanem az a vallási fanatizmus, amely — „félig állati ösztöntől indíttatva” — írja a reneszánsz kiváló ismerője, Symonds — éppúgy szedte áldozatait, mint a ragály. A flaggelanti és a penitentí néven ismert csoportok az égi csodától várták a gyógyulást, de mögöttük rendszerint egy-egy fanatikus barát állt, mint Arnoldo da Brescia, fra Buzzaroli vagy fra Giovanni da Vicenza, akik a szó igazi értelmében őrületbe kergették híveiket. „A Tánopestis a felelősség drámája” — mondja a szerző, s egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy „konfliktusaiban mai gondokkal birkózik”, ami természetes is, hisz az 1370-es évek Mosel-vidéki pestisjárványának önmagában aligha lenne ma érdekessége. Ebből következik, hogy gondolatilag is a bőség jellemzi darabját, de a zsarnokság, a szabadság, az okosság és a kisvárosi szűklátókörűség, a tehetség és a szorgalom, s az ezzel szemben álló restség és züllöttség ellentétpárjai inkább csak felvillannak, s nagyon közvetve szólnak mai gondjainkról. Dramaturgiailag azt is szóvá kell tenni, hogy nem maga a cselekmény megy előre, hanem az egyes jelenetek egy-egy új szituációt mutatnak be, s így az események sodra helyett szituációk egymás mellé állított sorozatát kapjuk, melyek hol élesebb, hói gyengébb fényben mutatják fel a drámai mondanivalót. De azért azt is hozzá kell tennünk, hogy kifogásaink egy alapjában véve jó darab fogyatékosságainak szólnak, s egy olyan szerzőnek, aki ezúttal másodszor kísérelte meg a színpad meghódítását. Ha nem is teljes sikerrel, de gazdag, sőt helyenként túl gazdag lehetőségeinek megcsillogtatásá- val, amelyek egy sikeres drámaírói pályát ígérnek. A Pécsi Nemzeti Színház, Sík Ferenc érdemes művész rendezésében tulajdonképpen mindent „kihozott” a darabból, sőt naturalizmusa helyenként már több is volt a kelleténél. A NÉPES SZEREPLŐGÁRDÁBÓL mindenképp Szabó Sándor neve kívánkozik az élre, akinek érett játéka,- drámai ereje szinte elektromossággal töltötte meg a színpadot. Mellette Miklósy Judit, Győri Emil, Paál László, Kézdy György nevét jegyeztük fel. CSÁNYI L. Bárdosi Németh János : Fölnézel egyedül Egy-egy kézfogás, szép szó, visszanézés az útról az utolsó lesz, akkor még nem tudod, de ha lemegy a nap, elsiet a hazatérő nyáj, megvilágosul a dolgok értelme, és te, zsebretett kézzel, erőltetett nyugalommal valamit kutatva felnézel, egyedül, a titokzatos csillagokra. Vilma néni emlékére
