Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
A ^PÚJSÁG 1976. október It. magazin magazin magazin Telefonbeszélgetés - „kódolással” Október Az ENSZ adatai szerint jelenleg a világon 340 millió körül van a használatban lévő telefonállomások száma. A készülékek több mint egyharmada az Egyesült Államokban üzemel (az amerikai részesedés néhány évvel korábban még az 50 százalékot is elérte.) Harminc olyan ország van a világon, ahol a telefonállomások száma az egymilliót meghaladja, és az utánuk következők a sorban éppen mi lennénk, akik már majdnem elértük az egymilliót. A telefontechnika ma az ún. analóg beszédátvitelt használja, ami azt jelenti, hogy a beszédhangok alak- hűen terjednek az összeköttetés során. Az utóbbi években kidolgozott digitális (számjegyes) átviteli rendszer sokkal korszerűbb a korábbinál. A digitális-átvitel elterjedését a félvezetőtechnika tökéletesedése tette lehetővé. Az impulzuskód modulálással — rövidítése szaknyelven : PCM (Pulse Code Modulation) — aránylag olcsón és egyszerű eszközzel lehet nagy áramkörszámot előállítani. Képünkön : a telefonáló hölgy, egy PCM-rendszerű telefonközpont mellett áll. Október havában harmincegyszer kél és nyugszik a Nap. Október 1-én 11 óra 40 percet töltött a Nap a láthatár fölött, 31- én pedig 5 perccel haladja meg a 10 órát a nappal részesedése a 24 órából. A Skorpió jegyében járó Nap a 40., szeptemberről átnyúló héten majdnem 40 napsütéses órán át szokott a hosszú évek mérései szerint sütni, október utolsó hetében, a 44.-en viszont már csak 25 óra az átlagos napsütés. A hőmérséklet — száz év észlelései szerint — igy alakul : a hó elején az évszaknak megfelelő napi átlag 14,6 fok. Az erősödő éjszakai lehűlések következtében ez az érték a következő hetekben így alakul: 41.: 13,2, 42.: 11,8, 43.: 10,1, 44.: 8,9. A havi csapadékátlag minden héten meghaladja a 100 millimétert. A népi tapasztalat szerint a meleg októbert hideg február követi; azt is tartják, hogy ha október vége nedves, az aratás kedves, azaz jó termést lehet várni. Első pillantásra páncélos jármű hemyótalpának tulajdoníthatnánk a képen kígyózó nyomokat. A tévedés csak a járműben van: a nyomokat páncélos állat hagyta maga. mögött, amint méltóságteljesen döcögött vissza a szárazföldről a tengerbe. Érdekes csoportját képezik az állatvilágnak a teknősök, amelyek arról nevezetesek, hogy testüket szarulemezből álló páncél védi. A szilárd talajon való mozgást akadályozza a merev páncél, mégis jó szolgálatot tesz viselőjének, védi a különféle ragadozók ellen. Rendkívül ellenálló állatok: a lágyrészek súlyos sérüléseit is kiheverik. Hosszú ideig bírják az éhezést, a vízben élők napokig képesek a víz alatt maradni — lélegzetvétel nélkül. Sokszor hihetetlenül magas kort érnek meg. A Tonga-szigeteken állítólag 1966-ban természetes módon pusztult el az a teknős, amit 1777-ben Cook kapitánytól kaptak. Az óriásra növő teknősök közül legismertebb az ún. levesteknős, amely nevét onnan kapta, hogy kiváló levest főznek belőle. Eléri a 200—250 kg súlyt, és az 1,2 m hosszúságot, de ezek a példányok ma már ritkaság- számba mennek. Tojásrakásra kimegy a szárazföldre, és a homokba kb. egy méter mély fészket készít magának. A szaporodási időszakban kéthetes időközönként 75—200 tojást rak. Az út megtétele a homokos parton, a gödör kiásása, a tojások lerakása a teknős erejét rendkívül igénybe veszi, ha ilyenkor fogságba ejtik, néhány óra alatt elpusztul. Számuk egyre csökken, egyrészt a kíméletlen vadászat miatt, másrészt, mert tojásait hihetetlen mennyiségben szedik össze. Az ibafai papnak fapipája - volt Gyerekek, felnőttek egyaránt ismerik a tréfás nyelvtörőt: „az ibafai papnak fapipája van, az ibafai fapipa papi fapipa”. A nem könnyű mondóka dalbetétként „Az ibafai lakodalom” című operettben is szerepelt. Sokan azt hiszik, hogy a nyelvtörő rigmust csupán beszédtechnikai próbatételként találta ki szerzője — pedig a szóban forgó ibafai pap és fapipája létező személy, illetve tárgy volt. A múlt század második felében Hangai Nándor volt a Baranya megyei — alig 500 lakosú — kisközség, Ibafa plébánosa. Szenvedélyes dohányos volt, fapipáját állandóan kezeügyében tartotta: tömködte, szívta. Másik szenvedélye az „ördög bibliájának” forgatása volt, híres kártyacsatákat vívott a környékbeliekkel. Kitűnő kártyás hírében állt, Kaposvárról, Pécsről, Szigetvárról is akadtak partnerei az alsózásban. Állandó ellenfelei közé tartozott Roboz István kaposvári újságíró és dal- szövegíró. Ö „követte el” az azóta is fennmaradt, emlékezetes nótát: az ibafai papnak fapipája van... Azóta hagyomány Ibafán a pipagyűjtés, s különösen az ottani plébánosok rendelkeztek nagy pipatóriummal. Az eredeti ibafai fapipa azonban nem látható sehol. Mondják, hogy azt Hangai plébánossal együtt eltemették. Ma Ibafán két pipagyűjtemény is látható. Az egyik — a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteménye — a falusi művelődési ház termeiben nagy értékű pipák egész sorát vonultatja fel. A másik kollekció — amely a régi plébánián tekinthető meg — az ibafai papok által gyűjtött pipákat, szivar- és szivarcímke-gyűjte- ményt mutatja be. FÉNYES TAMÁS-----------------------------------------------------------«---------------A szomszédomban feltűnően csöndes család lakott eddig. Mindössze egy vékony, úgyszólván papírfal választott el tőlük, amilyen a budapesti lakásokat szokta apró skatulyákra osztani. Heteken, hónapokon át alig okoztak nagyobb zajt, mint az egér, amely papírosrongyok közt zörög. Sem hangosabb szó, sem csörömpölés, bútortologatás vagy szögnek a falba verése nem zavarta meg azt a szinte megdöbbentő csöndet, amely odaát uralkodott, és amely semmi jót nem ígért. Néha azt hittem, hogy mind meghaltak a szomszédban, és hogy az üres falak közt csak az örök hallgatás, az örök űr kong. Olykor mégis találkoztam a család egy-egy tagjával. Szerény, félénk modorú emberek voltak, nem mertek az ember szemébe nézni és a falhoz lapultak, utat engedtek, ha valaki el akart menni mellettük. Lerítt róluk az élhetetlenség, a gyámoltalanság, a gyermekes zavar, amelyet azok éreznek, akik fogak, karmok nélkül állnak szemben azzal a farkasküzdelemmel, ami az élet. Mennél több személyt láttam közülök, annál inkább a szívembe lopózott valami csöndes részvét, kíváncsiság. És azokból a halk impressziókból, amiket rám tettek, leszűrődött egy hasonlat, amellyel jellemezni igyekeztem őket, anélkül, hogy egyet is ismertem volna közülük. Vannak ilyen családok, amelyek a szomorúfűzfát juttatják az ember eszébe. Éppoly magányosan állnak, éppoly tehetetlenek és a szomorúság, az árvaság képét idézik fel. Ha szél búg az ágaik közt, nyöszörögnek, ha énekes madár röppen rájuk, dalolnak. Nincs saját hangjuk, nincs saját bátorságuk iniciatívájuk, és a mindennapi élet komédiájának a szemébe -oly meghökkenve néznek, mintha örökké a végzet megdöbbentő arcát látnák maguk előtt. Oly finomak, törékenyek, hallgatagok, hogy szinte arra születtek, hogy némán, feltűnés nélkül múljanak el. Megvallom, érzékennyé és idegessé tett a szomszédságuk. Néha szemrehányást tettem magamnak, hogy miért nem hallom meg a falon át néma panaszukat, miért nem megyek át hozzájuk hívás nélkül is, miért nem segítem őket, akik nem mernek, nem tudnak kérni, tolakodni. A házban a cselédek, a házmester, a műveletlen lakók gúnyosan tárgyalták nyilvánvaló nyomorúságukat. A házbért nem tudták rendesen fizetni, hetenként törlesztették, és így is nehezen. A fűszeresnél felírásra vettek, míg a boltos meg nem tagadta nekik a hitelt, amelyet egészen kimerítettek. Végül már csak kenyeret és tepertőt ehettek, mert a házbeli hentes jószívű ember volt, korlátlanul hitelezett nekik kenyeret és tepertőt, amelybe néha irgalomból sonkahulladékot is kevert. Ebből éltek, de erről az egész ház tudott. Az ünnepet virág, a névnapot ünnepek, a cirkuszt bohóc nélkül lehetetlen elképzelni. Gyakran tőle függ az egész előadás sikere. Művészete az a vékony fonál, mely összefűzi az egyes számokat. E követelménynek maradéktalanul eleget t«sz a Szovjetunióban Jurij Kukla- csov, a tehetséges, 26 éves bohóc, aki „A csillagok felé” című új cirkuszi előadásban lép fel. Nemcsak ragyogó akrobata és tornász, de kiváló állatidomár is : műsorában ...házimacskákkal lép fel. 1. Képünk Jurij Kuklacsov és idomított macskája. A játékmedve a gyerekek legkedvesebb szórakozása, az állatidomárnak az igazi viszont veszélyes ellenfél. Lehetetlen előre látni az állat támadását, mozdulatlansága veszélyeket rejt, támadása gyorsabb, mint a tigrisé. Amikor azonban a néző Ro- galszki Engelina medvebo- csokkal bemutatott számát nézi (2. képünk), úgy gondolja, hogy nincs a medvénél jobb indulatú és engedelmesebb állat a világon. A hátsó lábaira támaszkodó elefánt homlokán áll idomító ja (3. képünk). Ez az egyik új mutatványa Msztyiszlav Zapansnijnak és feleségének, Doloresznek a Moszkvai Cirkusz új „A csillagok felé” című programjában. Idővel megtudtam azt is, hogy mi az az egészmotoszkál ás- szerű zaj, amely a szomszédból nagy csöndesség idején néha- néha áthallatszott. Ilyenkor a családfő köhögött. Halkan, félénken, diszkréten köhécselt, mint egy nagyon finom hölgy, és szinte láttam áttetsző, pergamenszerű kezét, amelyet a szája elé tartott. Ilyen szemérmes, kíméletes, csöndes tüdőbajost még nem hallottam. És nyilván ő terjesztette maga körül azt a hangtalan világot, amelynek szomorúsága szinte átszűrődött a falon. Egyszer a lépcsőházban találkoztam egy kis szelíd, félénk leánnyal. Csak az arcába kellett nézni, hogy az ember kitalálja, hogy a csöndes, szomorú családból való. Valami szerencsés gyorsasággal nyúltam a zsebembe, kihalásztam egy koronát és átadtam a leánykának: „Vegyen cukrot rajta”. A kisleány elpirult, de a következő pillanatban felragyogott a szeme, szuggesztíve tapadt az ezüst pénzre, görcsösen fogta az ujjai közt, elfelejtette megköszönni és rohant vissza, egyenesein be a szomorú család lakásába. Mindez oly gyors és jellemző némajáték volt, hogy a lelkem mélyéig megrendített. Elhatároztam, hogy legközelebb, amikor a kisleánnyal találkozom, egy aranyat fogok neki adni. Ezt az aranyat papírosba csavartam és eltettem az erszényem külön rekeszébe. Ennek az aranynak megvan a maga saját tragikomikus története. És sem vagyok gazdag ember, egyszer én is megszorultam és ez az arany mentett meg egy roppant kényes helyzetből, mintha magát a jó szándékomat is jutalmazni akarná, mint a mesékben. Mikor legközelebb találkoztam a kisleánnyal, már nem volt nálam az arany és a leányka különben is oly gyorsan futott el mellettem, hogy kisebb pénzdarabot sem kínálhattam fel neki. Azontúl pedig mintha föld nyelte volna el a kisleányt, soha többé nem láttam. Lehet, hogy a szülei elajándékozták, hogy ne nehezítse életük terhét... Minden héten elajándékoztak valamit, aminek nem tudták gondját viselni. Egyszer egy galambot, másszor egy macskát és végül egy kis kutyát, amely jóformán a családhoz tartozott, csöndes, engedelmes, hű állatnak látszott. Azt hiszem, szívszorongva és könnyezve vettek búcsút ezektől az állatoktól, mert velük együtt nőttek fel és nem tudtak többé enni adni nekik. Máig sem tudom megérteni, hogy ennyi nyomorúság sem indította meg a házbélieket. De volt a családban valami előkelő, zárkózott, gőgös vonás, amely távol tartotta tőlük az embereket. Igazán szenvedtek és talán azért nem tudták mutatni a koldusság képét, amely nélkül nem lehet hatni az emberekre. Lehet, hogy félénkségük idővel embergyűlöletté fajult, és talán azért tartottak annyi állatot a háznál. Az asszony, aki nyilván minden percét beteg férje ápolására szánta, még nyomoruk leborza6ztóbb napjaiban is tisztán, jól öltözve ment ki az utcára, kissé gőgösen vonult el a szomszédok ablakai alatt és senkinek sem köszönt. Lehet, hogy ilyenkor nyakába vette összes ismerőseit, hogy valamelyik talán segít rajtuk, de nem tudott színészkedni. Nem hitték el neki, hogy tiszta, szép ruhában, üde, mosolygós arccal is lehet az ínség minden fokát átvánszorogni. Vagy talán nem is ment senkihez, nem bízott az emberekben, és teljesen tisztában volt vele, hogy élhetetlen embereknek el kell pusztulniok. Egy napon aztán az asszony is eltűnt. A házbeliek ezt elégtétellel vették tudomásul, mert -megjósolták, hogy ez a cifrálkodó, gőgös asszony nem sokáig fogja bírni a nyomorúságot. Én azonban meg voltam győződve arról, hogy a nyomorúságnak valami hihetetlenül nagy foka, a család megmentésének valami rettenetesen kényszerítő öka vitte el az asszonyt valahová. Úgy éreztem, hogy bűn volt, hogy eddig is közbe nem léptem. A családfő címére nagyobb pénzösszeget küldtem el posta útján, és megírtam, hogy kölcsönképpen ajánlom fel ezt neki. Harmadnap visszakaptam az utalványt és a pénzt a postának ezzel a megjegyzésével: „Címzett meghalt”. Hogy halt meg? Mikor halt meg? Miért nem tudott róla senki? A házmester valamit makogott, hogy egyszer korán reggel emberek jöttek érte, elvitték kosáron, de már akkor alig volt benne élet. Hová vitték? Nem tudom. Ki kellett 'költözködnie, hogy november elsejére helyet csináljon az új lakónak, aki kivette a lakást, és már újrafesteti is. Hangos lakó, követelőző, élni tudó. A szemétládánkat, amely kissé az ablaka alá csúszott, úgy félrerúgta, hogy a szemét mind kiömlött belőle az ajtónk elé. (Száz éve, 1876. október 9-én jszületett Színi Gyula) Páncélba zárna ijfjj
