Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-23 / 251. szám

A ^PÚJSÁG 1976. október 23. CSALÁD-OTTHON 5-6 éves kislánynak Csipkemintás mohair kardigán mttttt Textilművészet Mai textilek régi nyelve Anyaga kb. 15 deka mohair fonal. 4-es tűvel kötjük. A passzék patentkötéssel, 1 si­ma, 1 fordított váltakozásá­val készülnek, egyébként ha­risnyakötéssel színén sima, visszáján fordított szemekkel dolgozunk. Elejét és ujját 9 szemre kötött csipkeminta dí­szíti. Csipkeminta: Első sor: 1 ráhajtás, 3 si­ma, 3 szemet áthúzással egy­bekötünk, 3 sima, 1 ráhajtás. Az áthúzott hármas fogyasz­tásnál az első szemet leemel­jük, a második-harmadik sze­met simán egybekötjük és ezen a leemelt szemet át­húzzuk. Második és minden páros sor: végig fordított, a ráhaj- tásokat is fordítottan kötjük le. Harmadik sor: 1 sima, 1 ráhajtás, 2 sima, 3 szemet át­húzással egybekötünk, 2 si­ma, 1 ráhajtás, 1 sima. ötödik sor: 2 sima, 1 ráhaj­tás, 1 sima, 3 szemet áthúzás­sal egybekötünk, 1 sima, 1 ráhajtás, 2 sima. Hetedik sor: 3 sima, 1 rá­hajtás, 3 szemet áthúzással egybekötünk, 1 ráhajtás, 3 sima. A továbbiakban az első­nyolcadik sor mintája ismét­lődik, a mintát leszámolható rajzon is bemutatjuk. Háta : 56 szemre kezdjük és 6 sort kötünk patentkötéssel. Harisnyakötéssel dolgozunk tovább. 21 cm-es kötésmagas­ságtól mindkét szélen 3 és fél cm-enként 1-1 szemet szaporítunk. így 31 cm-es kö­tésmagasságban — a karöltők kezdetéig — 62 szemünk lesz. Ekkor a széleken befejezünk 2-2 szemet, utána minden második sorban, mindkét szé­lén 1-1 szemet fogyasztunk 40 om-es kötésmagasságig. A megmaradó szemeket egy sorban leláncoljuk. Jobb eleje: 34 szemmel kezdjük. 6 sor patentkötés után az oldalvarrástól a kö­vetkező beosztásban dolgo­zunk: 15 szem harisnyakötés­sel, 9 szem a csipkemintával, 4 szem harisnyakötéssel, 6 szem patentkötéssel. A gom­boláspántot alkotó patentkö­tésű csík szemeit csak a tű hegyével vesszük le és szoro­san kötjük. így jobb tartása lesz. A széleken, az első és utolsó szemet is mindig le­kötjük. Oldal- és raglánvona- lát a hátánál leírtak szerint kötjük. A középvonalon 29 cm-es kötésmagasságtól kezd­jük el a nyakkivágás fogyasz­tását a hatszemes patentkö­tésű gomboláspánt mellett a szabásminta szerint. A pán­tot kb. 11 cm-rel továbbköt­jük a hátközépig. Bal eleje szimmetrikus. Ujja: 31 szemre kezdjük. 6 sor patentkötés után a követ­kező beosztásban dolgozunk: 11 szem harisnyakötéssel, 9 szem csipkemintával, 11 szem harisnyakötéssel. A széleken először 7 cm-es kötésmagas­ságban, majd 4 és fél óm­enként lxl szemet szaporí­tunk összesen ötször. A rag- lánvonalat elejével-hátával egyezően fogyasztjuk. Az elkészült darabokat sa­ját szállal összevarrjuk. A bal oldali gomboláspántra 5 gombot varrunk. Jobb gom­boláspántjában a szemek fel­lazításával alakítjuk ki a gomblyukat. A formáknak — így a tex­tilnek is — eleve tere van. őseink nyeregtakaróinak rojtjai éppúgy tértextilek, mint a zászlók, s rongybabák vagy a jurták bejáratát védő takarók. De még itt a fonál vagy szövött anyag több ol­dalának kihasználása az anyag feladatából, esetleg éppen díszítő jellegéből kö­vetkezett, a mai művészet ki. fejező eszköznek használja, ugyanolyan ranggal, mint ami a művészi mondanivaló egyéb tartalmát illeti. Az, hogy egy portrét agyagba mintázunk, gipszbe, bronzba öntjük, vagy kőbe faragjuk, a portré jellegén mit sem változtat, vagyis: az anyag alárendeltje a művészi monda, nivalónak. De nem mindegy, hogy egy tértextilt filcből, kötött anyagból vagy a laza szerkezetű, szálkás sizálból formálunk-e. Ezek esetében a textil anyaga beleszól, tár­sul a művészi kifejezéssel és színével, felületével, lágysá­gával vagy durvaságával — Balázs Irén — tértextil, ve­gyes technikával. is hozzájárul a művészi tar­talom tolmácsolásához. Min­dig szűkszavúbban, tömöreb­ben, elvontabban, mint a pontosan körülírható, leírha­tó, jellemezhető szobor, de tartalmi bőségében szinte ki­meríthetetlenül, hiszen nem csupán az anyagok bősége, megmunkálásuk sokfélesége áll rendelkezésünkre, de a színek végtelenje is. A végtelenséget jelképezi maga a fonál. Nem véletlen, hogy a mitológia szerint a párkák fonják az élet fonalát, hogy Ariadné gombolyagot adott Thészeusz kezébe, aki fonala segítségével kiszaba­dult a labirintus végtelenjé­ből. A fonal valóban a vég­telenséget jelképezi, s a „vég” vászonnak is csak azért van vége, hogy meg­mérethessék. valójában to­vább fut a többi végekben. A fának gyökere, törzse, koro­nája van, s bár sejt sejtre épül benne, érezzük, hogy valahol kezdődik, s valahol véget ér s nem a végtelensé­get sugalmazza, jelképezi. Az acél is elfolyhat, a betonút is messze futhat, mégsem pél­dázzák a végtelent. De a tex­tíliák határiat nem érezzük végleges határoknak, még akkor sem. ha például egy szőnyeg motívumainak bár­mily ősi ielbeszédet összefogó keretei legyenek. A minitextilek, melyekről a köze1 múltban hallhattunk, akkor lehetnek értékek, ha úgy záriák magukba a vég­telent. mint a gombolyagfo­nál. Figyeljük csak meg, hogy hiába gombolyítjuk le a fonalat, a kisebb gombolyag csak térfogatára, súlyában csökken, de monumentalitá­sában nem. Nem mondhat kevesebbet számunkra a mi­nitextil, mint egy hatalmas falat borító gobelin. A mini­textilt sem mi találtuk ki, elkísér már sok évezred óta. De ma emeltük művészi rangra. Mint ahogy egész környezetünkben más szere­pe van a textilnek, mint an- nakelőtte, jóllehet a népmű­vészet már így élt értékeivel. Ma a terítő, a törlőruha, a törülköző anyagának, színei­nek, mintáinak a szépségét is keressük, nem csupán hasznosságát, miképpen pár­navégek, vagy ingvállak hím. zései évezredek szokásait, ha­gyományait őrizték, művészi megfogalmazásban. A textil- művészet mai környezetünk­ben egyenrangú szerepet ka­pott a festészettel, szobrá­szattal, mert ugyannyit tud elmondani rólunk, az ember­ről, ha más nyelven is. Meg kell értenünk ezt a nyelvet, mert egyértelmű, mint az anyag, tiszta, mint a színek, s jót is tesz közérzetünknek, ha egyet értünk vele. Búzás Árpád: Kék rapszó­dia (síkkötés). K rámer Henrik, a szőlőszomszéd, elhalálozott. Nagy­anyám szerint visszaadta lelkét teremtőjének, mások úgy tudják, hogy meggyulladt benne a pálinka. Ke­rítésszaggató rézeleje lehetett, mert Henrik bátyámon akár- mely bolti szesz ki nem foghatott. Csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, mint ahogy csen­des ember volt egész életében. A részegeknek a jámbor faj­tájából való, akik a nótát is dúdolva mivelik, s mennél töb­bet isznak, annál jobban szeretik felebarátaikat. Ivott pá­linkát és itta a bort, hanem a sört, azt nem szívelhette. A ser az nem magyar ital, a ser az német gyomorba való, mondta Krámer Henrik bátyám, akivel két liter után anya­nyelvén kellett beszélni, ha szavát akarta érteni az ember. De kedvenc történetét a hadifogságról mindig magyarul mondta. így kezdődött: A lágerban ketten voltunk magya­rok, én, meg egy sombereki sváb. A bor mellett utóbb már csak a zsíros, fűszeres ételeket szerette, meg a szőlőt. Nem az ennivaló fürtöket, hanem a szőlőskertet. Ez utóbbit talán a legjobban. Volt neki belőle egy kis magyar hold. Maga dolgozta, mint a valamelyes ház­táji földet is. Utóbbival ugyan nem sokat törődött, a két hí­zónak való kukoricát megadta úgy is. De a szőlő az más. — Maga, szomszéd, még fiatal ember, de ez nem magá­nak való. Maga ezt nem érti, meg nagyobb baj, hogy nem is -érzi. A szőlőnek lelke van... — Meg kilenc munkája. — Nono... — A permetezés... — Az nem számos. Az kell. A szőlőnek, különben is, egy munkája van. Márciusban kezdődik, novemberben vég­ződik. Közben a borral kell dolgozni. — Inni sem árt. — Azt is kell! Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mert a héttel későbbi „istenáldját”, meg a „grüssgottot” csak egynapi búcsúnak szántuk, nem gondoltuk, hogy örökkévalónak bizonyul. Henrik bácsit annak rendje és módja szerint eltemették. Ott volt a fia — főkönyvelő egy másik megye téeszében —, egy unokája, valahány szőlőszomszéd, a völgyből összesen hárman hiányoztak. A lánya nem tudott eljönni, tanítónő lévén, órája volt éppen. A pap és a kántor tették a dolgu­kat. Nekem jobban tetszett a valahai „circumdederunt”, mint a mostani „körülvettek az árnyak”, de ez se volt csúnya. Egy öregasszony még siránkozott, tudta mi az illem, hajdani siratóasszony korából. Koszorú nem volt, az unoka hozott egy művirágcsokrot. A ministránsgyerekek csak elmenőben kaptak pénzt. Béla bácsi, az egykori számtiszt dugott a mar­kukba fejenként két forintot. Valaha sok jó bort megittak Henrik bátyámmal, meg, mert tudja, hogy mi az illem. Letenyel György a A temetőkapuban megállított bennünket a fiú, aki maga is erős negyvenes és főkönyvelő egy másik megye téeszé­ben, s nagy zavartan azt mondta: — Hát akkor, uraim, maguk ugye szomszédai voltak az apámnak. Erre nem kellett válaszolni. — Meg jóban is voltak vele. Erre sem szóltunk, bennem már ágaskodni kezdett az indulat, ha még azt is mondja, hogy „sok bort megittak együtt”, hát megmutatom neki, hol lakik az úristen. De azt nem mondta. — A szőlő. A szőlőről szeretnék beszélni. Beszéljen, ha akar. A temetőkapuban, amikor még meg se ülepedett a föld az apja koporsója fölött, kissé furcsa, de kinek ez, kinek amaz a szokása. Az öreg mindig kiöblítette a poharat a vörös bor után, mielőtt fehéret töltött volna bele. — Meg a tanya. Béla bácsi közbeszól: — A pince ott az igazi, meg az előtér, ahol poharazgatni szoktunk. A vejem faragta a pado­kat, az asztalt is. — A pince? Azt bővítette az apám? Erre nincs válasz. — Hát akkor eladó a szőlő. Meg a tanya is. Hárman vagyunk közvetlen szomszédok. Úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna. Temetőkapuban nincs vásár. Örülök, hogy nincs kalapom, nem kellett megemelni a búcsúzásnál. Kezelni meg nem mindenkivel szokás mifelénk. Krámer Henrik, a szőlőszomszéd, elhalálozott. Az élet megy tovább. A munkát tenni kell, ki-ki módja szerint. Épp az jár a fejemben, hogy az öreg tulajdonképpen megsértett az utolsó beszélgetéskor. Kétségbe vonta hozzá­értésemet. Aztán nevetek. Hogy is mondta? „Maga, szom­széd, még fiatal ember...” No, ötven év után ez jólesik. Nálam fél pászta híján betakarva a tőkék. Az öreg Hen­riké, bitangban. Ö mondja egyszer: „Szomszéd úr, nem fél, hogy a magáé lesz a völgy csúfja?” Féltem, nem lett az. Ha már a magamét csinálom, a szélső sort bevágom a szomszédoméból is. Azelőtt is megtettem az öregnek. A munka nem vár, a vasárnap szabadját elfecsérelni bűn. Ezen a napon minden parcellában hajladozik valaki. A szőlő a görnyedt embereket szereti, a szálfaegyenesek men­jenek máshová, van tennivaló millióféle. Hát vasárnap, amikor nemcsak a levelét még nem vesz­tett tőkéktől, hanem a hajladozó emberektől is tarkállik a völgy, megjelenik egy autó, aztán egy férfi meg egy nő. A férfit ismerem, a nő idegen, de bemutatkozik. Leánykori ne­ve Krámer. Megjöttek az örökösök. A köszöntésnek még vé­ge se, vagyunk ezen az oldalon is négyen. A híreket mintha a levegő vinné. — Mondtam emberek, már a temetőben, eladó a szőlő meg a tanya. Ha valaki vevő rá, nálam jelentkezhet. — Tudjuk az újságból, ott is kótyavetyélik. — El akarjuk adni. Én, meg a húgom. — A maguk dolga, adják el. — Mit ígérnek? — Az eladó szokott kérni. Mifelénk. De ne kérjen, mert nem ígérünk. — Tehát maguk nem vevők? — Mink nem. — És ha árat mondok? — Mink nem vagyunk vevők. Az asszony is megszólal. A bátyjának mondja: — Jöjj, István, látod, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Majd találunk vevőt a jobb emberek között. így esett, hogy nem lett vásár. Egyszer jött egy atyafi. Nem idevaló, máshonnan fújta a szél. Elmondtuk neki, hogy a szőlő bitangban, semmit sem ér. A tanya vert fal, és úgyis összedől, ha jönnek a fagyok, az olvadás, meg a böjti szelek. Elment. Nem jött vissza. S azontúl a völgy torokján nem jutott át egyetlen érdeklődő sem. Jó érzésű emberek laknak mifelénk. Halottak napján Krámer Henrik sírján egy szál krizan­tém árválkodott. Úgy mondják, Béla bácsi, az egykor volt számtiszt húzta ki a csokorból, amit a felesége kriptájára hozott. Jönnek a hírek. A főkönyvelő azóta kicserélte Zsiguliját Fiatra, a tanítónő szidja a kőműveseket, mert nincs megelé­gedve az új kerítéssel. A szőlő bitangban. Szüretelők majd jönnek, de az még messze van. Erős a természet. A tanya vert falában gyökeret eresz­tett a tyúkhúr és már hozott is néhány satnya virágot.

Next

/
Thumbnails
Contents