Tolna Megyei Népújság, 1976. október (26. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-17 / 246. szám
1976. október 17. Képújság 5 n Ötvenéves a színpadi Hánr János A Kodály-daljatek jubileuma FÉL ÉVSZAZADON át füllenteni nagy idő. Márpedig Kodály Zoltán remeke, a Háry János kerek ötven év óta mond nagyokat az Operaház színpadán. 1926. október 16-án volt az ősbemutatója, s mindmáig a színház egyik sikerdarabja. Az alapötlet, hogy Garay János elbeszélő költeményéből zenét kívánó színdarab készüljön, Paulini Béla nevéhez fűződik. Maga mellé vette társszerzőül Harsányi Zsoltot a versek megírására. Harsányi a korszak egyik divatos regényírója, gyakorlott színpadi szerzője és operafordítója volt. Felajánlották a librettót Kodály Zoltánnak, aki szívesen vállalkozott néhány zeneszám megírására. Először a Nemzeti Színháznak szánták, mert sok volt benne a próza. Lényegesen kevesebb zeneszámmal, mint ahogy napjainkban halljuk. A NEMZETI SZÍNHÁZ nem tudta elfogadni, mert képtelen volt biztosítani a megfelelő zenekart és kórust. Ekkor Radnai Miklós, az Operaház igazgatója — Kodály volt tanártársa a Zeneakadémián — tudomást szerzett a készülő Háry Jánosról, és hajlandó volt arról tárgyalni. A beharangozott műsortervben szereplő Kodály-daljáték híre feltűnést keltett. A zeneszerzőnek ugyanis a húszas évek derekán több volt az ellensége, mint híveinek száma. Fokozták az érdeklődést a premier előtt mutatkozott váratlan akadályok, amelyek késleltették az első előadást. Megtörtént például, hogy a kényes ízlésű Kodály olyan szigorú volt önmagával szemben is, amilyenre kevés példa akad. Ha egy résszel nem volt megelégedve, újra írta. A zeneanyagot huszonöt számmá bővítette. A HÁRY JÁNOS muzsikája ma már mindenki előtt közismert: Tiszán innen, Dunán túl; a toronyóra zenéje; a toborzó. „Az előadásról csak lelkesedéssel és a legmelegebb dicsérettel szólhatunk. A Háry nem rokona sem Mün- chausennek, sem Falstaff- nak, a mi Toldi Miklósunk, Lúdas Matyink korhely testvére ő” — írta bírálatában dr. Péterfi István. A Háry Jánost az ősbemutatóra Márkus László rendezte, Oláh Gusztáv díszleteiben. Rékai Nándor tanította be és vezényelte. ÖRVENDETESEN köztünk él most is dr. Palló Imre, az első nagyszerű Háry János, aki visszaemlékezhet méltó partnereire, Nagy Izabellára, aki örzse volt, Körmendi Jánosra, aki Marci kocsist játszotta, Dalnoky Viktorra, Napóleon megszemélyesítőjére és a többi jeles művészre. „A Háry Jánossal megszületett a magyar népi daljáték” — írta egy másik kritikus. De akadhat idős színház- látogató, aki még emlékezhet a felejthetetlen operai bemutatóra. Sok volt a taps, kihívás. Még az ellenfelek is kénytelenek voltak elismerni, hogy Kodály igazi nagy sikert hozott a színháznak. Könnyű volt megjósolni, hogy a Háry János lesz az az obsitos, aki sohasem kapja meg az obsitot. Több mint kétszázötvenszer került azóta színre Budapesten. A Háry János premierjén sok anekdota született. Minthogy már az elején szépen jövedelmezett, megkérdezték Paulini Bélát, mire költi a tantiémet. Az állandóan kávéházban vagy vendéglőben dolgozó író egyszerű magyarázatot adott: — Hordókra ! öt hordó bort veszek, a másik ötbe szódavizet. Spriccernek! KODÁLY a bemutató idején negyvennégy éves volt. A Háry zenéjéből szvitet komponált, amely azóta is népszerű szerte a világon. (K) Uwe Berger: Őszi nyugtalanság Tompán terjeng a köd, fakó szél lengi át; sárgult avar fölíjjtt térdepel a világ. Lepergő lomb zörög, borzong belé az est — . de minket az örök elmúlás nem ijeszt. Nekünk erőt ad a nyugtalanság, erőt, ha végső éjszaka ásít szemünk előtt. A tér kezünk nyomán meghajlik, mint a fém. S mienk jeges porán a földöntúli fény. Asztalos József fordítása. Károlyi Amy : Lepkelevél Azt hittem levél. Tovarepült. Lepke. Azt hittem lepke. Reám szállott. Levél. Antalfy István: Húshoz csont BALESET történt az üzemben. Nem súlyos, de az öreg Biczót mégis úgy kellett hazaszállítani, kocsival. Felvették a baleseti jegyzőkönyvet, amint az elő van írva, megállapították a tényállást, a felelősséget — „felelős a sérült” — ki-ki aláírta a dokumentumot, és ment tovább az élet. Az öreg Biczó pedig otthon ' az ágyban folytatta életét, az öreg segédmunkás, aki sose vitte annyira, hogy legalább valami gép mellé kerüljön. Igaz, bíztak rá néha érdemlegesebb munkát is, de szakmunkás nem lett belőle. Pedig sokszor mondták neki, a csoportvezetője, a művezetője, munkatársai : tanuljon, tegye le a szakvizsgát, a kereset is jobb, a munka is szebb. Valami különös gyámoltalanság tartotta vissza. Apja harangozó volt egy északi faluban, magával hozta az örökséget: az oktalan igénytelenség sokszor szánalmas keresztjét... Felesége se volt, aki ápolja — a nősüléshez sem volt bátorsága — magára maradt zúzódott lábával az egyszerű, szegényes kis lakásban, de két társa, aki'hazaszállította, búcsúzáskor megígérte neki, eljönnek majd rfiindennap, ne féljen ... És ha valami kellene, szóljon, üzenjen. A néhány nap alatt, amíg odahaza feküdt, szorgalmasan «1 is látogattak hozzá, felváltva a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a műszakból, olajos ruhában, kissé szégyenkezve, más lemosakodva, kiöltözve, de eljöttek hozzá. És mindenki hozott magával valami apróságot, hiába szabadkozott Biczó. — Éppen erre jártam ... — mondták egyesek, de Biczó tudta, hogy hozzá jöttek. Persze. Jó emberek. Szeretik. Valaki azonban váratott magára. Múltak a napok és az öreg Biczó amennyivel jobban lett, annyival kedvetlenebb, szomorúbb. Hiába vette kezébe az újságot, a könyveket, amit társai hoztak — nem volt szűkében ételnek-italnak sem, jobb sora volt, mint életében bármikor. Nem kérdezte látogatóitól, nem említette a nevét sem annak, akit várt, pedig sokszor már úgy volt, hogy kérdezni készül: „Hát Palkó? Mi van vele?” Aztán mégis meggondolta magát. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak beállított. Lehajtott fejjel, fakó arccal, egyszerű ruhájában, de patyolat ingben, úgy, ahogyan Biczó még sohasem látta a fiút. Köszönése alig hallatszott el az ágyig, pedig igazán nem volt mesz- sze az ajtótól. A fiú kezében valami csomagot szorongatott és néhány szál virágot — látszott, hogy a boltban vette. — János bácsi, ne haragudjon ... — szólalt meg nagy sokára. — Hát mégis eljöttél, Palkó? Majdnem elkéstél... A fiú szeme megrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem úgy... nem akarok én meghalni... csak hát... pár nap múlva már megint megyek dolgozni... Ezért vártalak nagyon ... A fiú ismét lehajtotta a fejét, majd hirtelen eszébe jutott az ajándék, amit hozott. A csomagot és a virágot suta mozdulattal a beteg ágyára tette. — Na, nem ezért vártalak... komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg, Jani bácsi! — mondta ismét a fiú, most már határozottabb hangon, kisebb megindultsággal, de folytatni csak akkor tudta, mikor az öreg elmosolyodott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket napok óta fogalmazott magában. — Én voltam a hibás ... én tettem a létrát a csövek mellé... azért, hogy majd valaki megbotlik benne... Én voltam ... azt hittem, jó vicc lesz... de nem gondoltam, hogy baleset is lehet belőle... Bocsásson meg, Jani bácsi... és azért is, hogy a múltkor eldugtuk a sapkáját... Most már talán mondta volna tovább is, hiszen — az öreg tudta — volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a legjátékosabb, esetenként a legszemtelenebb, de az öreg mégis nagyon szerette. Akárcsak a fia lenne. „Nem lesz ebből soha semmi” — mondták gyakran a többiek a műhelyben, de ilyenkor ő mindig védelmébe vette a gyereket. Magához húzta a fiút, meg- símogatta a fejét. — Tudom ... mindent tudok. De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset történt Ha majd te is idős ember leszel, biztosan megérted ... Vagy talán már most is, hogy tietek ugyan a jövő, a fiataloké, de azért még mi is élünk... S én azt hiszem, ránk is szükség van még ... Tudod, fiam : a húshoz csont is jár... AMIKOR AZ AJTÓ becsukódott a fiú után, az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pedig nagyot szippantott a friss levegőből, zsebéből pingponglabdát vett elő, azt dobálta a járda aszfaltjához, közben meg-megugrott ő maga is, és fütyörészve indult hazafelé. Közben pedig egyre azt hajtogatta magában, amit az öreg mondott: — Húshoz csont... húshoz csont... Jegyzetfüzet Például Podolin Semmi sem hasonlít semmihez, s értetlen és köny- nyelmű utazó, aki hasonlatokban látja a világot. Mert mindennek egyetlen titka, hogy más, a hasonlóság széttöri a varázst. A szépség egyébként sem mérték kérdése; aki folyton a legnagyobbat vagy a legkisebbet keresi, végül nem lát semmit, mert nem ismeri meg az egyetlen látványt, ami minden jelenség sajátja. Az élmény délkörén egy vonalban fekszik "Velence vagy Szekszárd, Róma vagy Podolin. Igen, például Podolin, ahol igazán nem volt semmi dolgunk, mégis úgy gondolok vissza erre a Kárpátok tövében meghúzódó kisvárosra, mint egyszeri csodára, váratlan ajándékra. Miért/ nem mentek Párizsba? — kérdezték ismerőseim jószándékúan, enyhe lenézéssel, s ilyenkor nehéz megmagyarázni, hogy Podolin is fontos, bár Párizs természetesen nagyobb, nyilván szebb is, de azért Podolin is van a világon! Vakító délelőtt érkeztünk a városkába, a napfénnyel elkeveredett a havasok szikrázó fehérsége. Sokáig álltam a téren, mint aki vár valamire. Arra gondoltam, most kellene szembesíteni a valóságot azzal a kevéssel, amit tudok a városról. Az Anjouk alatt a szepesi városok szövetségébe tömörült az Universitas XXIV. Regalium Civitatum Terrae Scepus néven saját jogállása volt, míg 1412- ben Zsigmond a tizenhat várossal Zálogba nem adta a lengyel királynak, de még 1772-es visszacsatolása után is megtartotta önkormányzatát. A történelem hívására nem válaszolt a város, s Lubomirszki Szaniszló krakkói palatínus árnya is bizonytalanul lengett a tavaszi szélben, ö telepítette ide a piaristákat, pontosan 1642-ben, majd jóval később ők rejtették Rákóczit, aki innen indult a világtörténelembe, Ónód és Rodostó irányába. De a város igazi történelme valahol egy másik síkban él. Talán Krúdy, gondoltam mentegetőzve, aki itt diákoskodott, s képzelete Podolint öltöztette a gyerekkor álmaiba. De az egy másik világ, szépséges takácsnékkal és nagy- italú férfiakkal, én meg csak állok a valószínűtlen fényben, a pártázatos harangtorony és a meghatóan egyszerű templom mellett, ahol angyalkariatidák dicsérik a falusi mester buzgalmát. Nem nagy város, de a nagyság önmagában nem is erény, ám mint tudós Bél Mátyás írja, aki elsőnek vette sorra a történelmi városokat, jucundo tarnen situ, kellemes a fekvése. Talán ez a kellemessége a titka, a jucunditas, ami titkos sugárzásként jár át mindent, s már nem kell Lubomirszki Szaniszlóra gondolni, Krudyra sem, csak állunk a fényben, a havasok lábánál egy kisváros főterén, bólintunk az öreg né- néknek, akik csak ülnek, ülnek a kapuk melletti pádon, oly időtlenül, mint minden, ami körülvesz bennünket. CSANYILÁSZLÓ
