Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-14 / 217. szám

u ^PÚJSÁG

1976. szeptember 14.

Üjabb képzőművészeti kiállítások

Czene Béla: önarckép műteremben.

Az elmúlt hét második felében három érdekesnek ígérkező kiállítás is nyílt Budapesten, Pécsett és Kaposváron.

Budapesten a Stúdió Galériában szeptember 25-ig lesz nyitva Máger Ágnes festőművész kiállítása. Pécsett a

Képcsarnok Kossuth Lajos utcai bemutatótermében Laki Ida munkáiból és Kaposváron Czene Béla festőművész alkotásaiból rendezett kiállítás várja — a képzőművészeti világhét eseményeként is — a közönséget.

Színházi élet Csehszlovákiában

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság, amelynek ösz- szesen 15 millió lakosa van, a világ egyik legsűrűbb színházi hálózatával rendelkezik. Az országban 106, különböző stílust képviselő színtársulat működik: a színpadi előadástól a bábszínházig, minden látható itt. A 83 állandó színpadon a legigényesebb közönség is megtalálhatja a számára vonzó programot. A színházi élet központja Prága (22 színtársulat 21 színházban), mely az ország fővárosaként természetes kul- túrcentrumot alkot.

Vidéken nagy jelentősége van a kerületi és a területi színházaknak, melyeknek az a fő feladata, hogy az élő művészetet közvetítsék. Vidéken gyakran nagy feltűnést keltő bemutatókat is tartanak, melyek táplálják a közönségnek a művészetek iránt érzett igényességét és szeretetét. Másrészt a vidéki színházak társulatai nem csupán saját városukban lépnek fel, hanem eljuttatják a színházi kultúra remekeit a legkisebb faluba is.

Takarékosság a brit múzeumokban

A brit állami múzeumoknak takarékoskodniuk kell. Az illetékes államtitkár Londonban bejelentette, hogy egyelőre a londoni Viktória és Albert Múzeumban, valamint a Természettudományi Múzeumban csökkentik a

személyzet létszámát. Ezenfelül a múzeumok heti egy- vagy több napos zárva tartását, a kiállítások számának csökkentését, és különböző más szolgáltatások megszüntetését fontolgatják.

Moziban

Madárijesztők, ha útra kelnek

NEHÉZ LENNE eldönteni, hogy egy madárijesztő félelmetes vagy nevetséges inkább. Mindenesetre az a jó, ha rendeltetésének megfelel; távoltartja a madarakat a gazda földjétől.

A Madárijesztő című amerikai film egyik főszereplője Francis Lionel szérint azért tudja távoltartani a madarakat, mert azok jót nevetnek a madárijesztőn és hálából nem bántják a vetést. Magyarázatnak ez kissé furcsa, de nagyszerű film kerekedik ki belőle Jerry Schatzberg rendezésében. A Madárijesztő barátságról, mélyen humánus emberi kapcsolatokról közöl gyönyörű gondolatokat. És a cselekményes, csaknem kalandos köntös nem a film eladhatóságát szolgálja.

ÉLETFORMÁRÓL van szó. Az amerikai hobók országút- széli, de mégis emberi érzésekkel, gondolatokkal, vágyakkal teli életéről. A csavargás azon túl, hogy életeleme mindkét szereplőnek, — ők is tudják — csak ideig- óráig tart. Utszéli életük, úton szőtt barátságuk elvezet az egymás vállalásáig, a közös letelepedés tervéig. Mert ők sem arra születtek, hogy az utakat járják egész életükben. Az ifjúságra oly jellemző kalandsóvárgás után Lion visszatérne az öt éve elhagyott lányhoz, Max pedig, akinek csavargó korszakát lényegesen meghosszabbította a letöltött hat év börtön, kocsimosót akar alapítani Pittsburgban.

Garry Michael forgató- könyve azokról a hobókról

szól, akiknek életét a második világháború után indult amerikai írónemzedék — beat-csoport — oly sok tagja megénekelte. Egyik vezető alakjuk, a nálunk is népszerű Jack Kerouac írta: ,„...majd gyermekeink egy szép napon... azt fogják hinni, szüleik békés, rendezett, nyugodt életet éltek... fogalmuk sem lesz róla, milyen képtelenül vad, őrült és szertelen volt valójában az életünk, az éjszakánk, a poklunk és az egész értelmetlen lidérces út...”

ERRŐL az „értelmetlen, lidérces út”-ról szól Schatzberg filmje is. Nem a kívülről néző kispolgárok szemszögéből, hanem a beleérzőkéből. Ezért hiteles, ezért emberi a film. Vállalkozásához két nagyszerű színész segítőtársat talált. Az öregebbik csavargó alakítóját Gene Hackmant, A francia kapcsolatokból már ismertük. Úgy játszik, hogy neki elhisszük a hat év börtönt, azt, hogy őt nem szereti senki, kötekedő, verekedő természete miatt és mégis első látásra barátjává fogad egy útszéli fiatalembert, mert az az utolsó szál gyufáját kínálja neki. A fiatalabbik csavargó alakítójának A1 Pacinónak kedves, bolondos és mégis érző szívű alakját valamennyi néző megkedveli. Mindketten egyszerűen és mégis megrázóan játszanak. A két színész és a rendező Jerry Schatzberg méltán nyerték el 1973-ban a cannes-i filmfesztivál nagydíját.

Az utazás címmel játsszák ezen a héten a szekszárdi Nagyvilág müvészmoziban a világhírű rendező, Vittorio De Sica utolsó filmjét.

TAMÁSI JÁNOS

Tv-napló

A vihar

A régi szentencia szerint Shakespaere-t csak jól szabad játszani, de mindenképp játszani kell. A vihar vasárnap esti előadása valószínűleg a második kategóriába tartozik, mintha állandóan valami bizonytalanság kísértett volna, rendezői tétovaság, amely ha Shakes- peare-ről van szó, csak a királydrámák komor tragédiájában tud gondolkozni. Pedig A viharban egészen másról van szó.

Az irodalomtörténet úgy tudja, hogy utolsó darabja, s valóban könnyű belemagyarázni a színháztól — és az élettől — búcsúzó Shakespeare-t, aki elbocsátja szellemeit, s kedves Milánójába vonulva „ott már minden harmadik gondolata sírja lesz”. A búcsú rezignációja lengi be ezt a csodálatos játékot, Prospero költői történetét.

S ebből következik legjellemzőbb tulajdonsága, az, hogy a játék ellentétpárokra épül, a jóság és gonoszság, szépség és rútság, szabadság és szolgaság, bűn és megbocsátás példázata, de Shakespeare már kezdettől a jó oldalán áll, s talán az egész darab summáját mondatja ki Mirandával: „Be szépek az emberek! Ö, drága új világ, amelyben ilyen nép ván!”

Derű és megértés A vihar, a szellem fölényét és biztonságát példázza, mely végül minden gonoszságon diadalmaskodik. A tv-változat ezt a derűt nélkülözte, mely nem könnyedség, hanem bölcsesség, nem érzelgősség, hanem az élettől búcsúzó Shakespeare visszapillantása sikerre és kudarcra, örömre és bánatra. Horváth Z. Gergely mintha a nagy tragédiák világából tekintett volna végig Prospero csodálatos szigetén, s Ariel, a Szentivánéji álom Puck-jának szeretetre méltó rokona, néha olyan pátosszal beszélt, mintha a Macbeth- ből tévedt volna ide, s a tündértánc is inkább a Walpurgis-éjt idézte. Itt valami másról van szó. Prospero az ötödik felvonás elején számba vesz mindent:

...déli napból

Éjét csináltam, s fellázítva minden Szelet, zöld tenger és kék ég között Bőgő harcot szítottam; lángot adtam A vad dörgésnek, s Jupiter deli Tölgyét saját nyilával széthasítám;

Erős sziklákat ráztam és tövestül Téptem fenyőt és cédrust...

— de ennek már vége, most megtagadja „e durva bűbájt”, s még utolszor égi zenét igéz, mielőtt eltöri pálcáját, s a tenger mélyébe dobja könyveit. A múltat felidéző Shakespeare roppant szóbőséggel, erővel beszél, de szinte érezzük, hogy hangja egyre lágyabb lesz, s most már csak erre van gondja: égi zene, zengj.

Az előadás A viharnak ezt a lehetőségét nem használta ki, pedig csak nagyon kevés választotta el attól, hogy nagy Shakespeare-élménnyé váljon, még akkor is, ha Mensáros László nem eszményi Prospero. Az ember folyton arra gondolt, íme, egy angol úr, aki most indul megszokott klubjába...

A vihar elég gyakran szerepelt magyar színpadon, Prosperót Odry Árpád Shakespeare maszkjában is játszotta. Több fordítása is van, de minden korábbi — és későbbi — kísérletet elhomályosít Babits átültetése, ami csak Arany Hamlet-fordításával mérhető. Ennek ellenére Mészöly Dezső újrafordította, s a tv-változat is az ő szövegét használta fel, állítólag azért, mert „élő, színpadismertetet bizonyító” fordítás. Babits remeklése után minden újabb kísérlet felesleges erőfeszítés, még akkor is, ha Arany után a Hamletnek is akadt újabb, bár kimondottan céltalan fordítója. Egyébként A vihar fordításához a színpad ismerte kevés, Shakespeare-t kell ismerni hozzá.

CSÄNYI LÁSZLÓ

Vasárnap már kora reé----------------L—gél elmentem a

s

zállodából, hogy meglátogassam egy ismerősömet, aki a közelben nyaralt. Óvatosságból elkészíttettem a számlámat, mindent kifizettem, hogy ha esetleg későn érnék vissza, ne kelljen ezzel vacakolnom. Tizenegy tájban érkeztem meg, porosán, átizzadva és kábultan a nagy melegtől. Az étteremben gyorsan lehajtottam egy üveg sört, s az elegáns kókusz- szőnyeges folyosón átmentem a szálloda halijába. Alig vártam, hogy a zuhany alá álljak és az elkövetkező hosz_ szú utazás előtt pihenjek még valamit. A délutáni portást találtam a pult mögött, akit mindenki kedvelt, mert rendíthetetlenül udvarias és szolgálatkész volt. Amikor odaértem, éppen telefonált; franciául beszélt valakivel, intett, hogy kis türelmet kér. Rákönyököltem a pultra, az utazási iroda színes reklámplakátjait nézegettem.

— Igen kitűnően beszél franciául — mondtam.

— Közel sem olyan jól, uram, mint kellene — felelte szerényen. — ön túl elnéző az én francia tudásomat illetően.

— Lebecsüli a képességeit.

— Egy portás vagyok a sok száz közül, uram. — Szerény képpel nézett rám. — Tehetek egy megjegyzést, uram?

Szeretném figyelmeztetni, hogy egy gomb hiányzik az ingjéről. Óhajtja, hogy szóljak a szobaasszonynak?

— Köszönöm, nem — mondtam.

— Mit parancsol, uram?

— A négyszáztizenhetes kulcsát kérem.

A portás a kulcstartóra pillantott, követtem a tekintetét. A kulcsom nem volt a helyén.

— Azt hiszem, egy kis baj ■van, uram. — Fellapozta a nyilvántartó könyvet és bólintott. — Igen, uram, jól emlékeztem. Nagyon sajnálom, de a négyszáztizenhetes. ben amerikai urak vannak. Két amerikai turista.

— Ne tréfáljon.

— Nem uram. Valóban két amerikai lakik a négyszázti- zenhetesben.

— Nem valószínű — feleltem naivan. — A négyszáztizenhetes az én szobám, negyedik napja lakom benne, mégpedig napi háromszáz fo. rintért.

— Ügy van, uram — jegyezte meg. — Pontosan eny. nyibe kerül az a szoba.

— És abban a szobában én lakom.

— Igen, uram — mondta a portás. — Valóban ön lakott a négyszáztizenhetesben és már rendezte is a számlát.

— Hogyhogy lak-tam?

— Az a helyzet, uram, hogy amerikai turisták érkeztek és a felszabaduló szobákat a rendelkezésükre kel. lett bocsátanunk.

— Az én szobám csak kettőre szabadul fel — mondtam most már ingerülten.

A portás széttárta a karját.

— Igazán sajnálom, uram, de nem tehettünk mást.

— Nem értem.

— A valuta, az valuta, uram.

— Bocsásson meg, uram — fordult felém a portás és fel. vette a kagylót. Néhány felvilágosítást adott olaszul, aztán ismét ott állt türelmesen és előzékeny mosollyal.

— Én kifizettem a szobámat — ismételtem makacsul. — És rajtam kívül álló, igazán objektív okok miatt nem rendelkeztem valutával.

— Megértem az indulatát, uram — felelte a portás.

— Nem tűröm, hogy csak úgy kitegyenek — mondtam

A portás szomorúan nézett rám.

— Kényszerhelyzet, uram.

— Akkor sem.

— Biztosíthatom, hogy együttérzek önnel, uram.

— Az nekem édeskevés. Mással talán meg lehet tenni az ilyesmit, de velem nem.

— Senki sem örül az ilyesminek, uram.

— Még szép.

— A szovjet ifjúsági csoportot is ki kellett tennünk, uram — folytatta a portás.

— Ez engem egy cseppet sem érdekel — jelentettem ki..

— Csak közöltem, uram, hogy nem ön az egyedüli. Meg kell mondanom, az elvtársak sem örültek, de végül is megértették a dolgot, uram.

— Én nem értem meg.

— Meg kell értenie, uram.

— Kell?

— Nem a leghelyesebb el. járás, elismerem, dehát végeredményben népgazdasági érdek. A propaganda-szempontokat nem is említve. És egészen biztos vagyok afelől, hogy ez önnek sem mellékes, uram.

— Maga hülyének néz engem?

— Távol álljon tőlem, uram.

— A szovjet csoportot is ezzel a szöveggel győzték meg?

— Természetesen, uram.

— Nagyon kíváncsi lennék, miket mondtak.

— Azt nem tudom, uram. Oroszul egészen véletlenül nem értek. Velük az igazgató elvtárs beszélt.

— Helyes. Én is akarok vele beszélni.

— Sajnálom, uram, de ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Az igazgató elvtárs ugyanig nem tartózkodik már a szállodában.

— Mi van a holmimmal? — kérdeztem lemondóan.

— Természetesen rendelkezésére áll, uram.

— Mindenem szét volt dobálva — jegyeztem meg.

— Teljes mértékben bízhat a takarító személyzetben, uram — mondta a portás. — Kezeskedhetem érte, hogy mindent hiánytalanul összeszedtek. Poggyásza a megőrzőben van, azonnal intézkedem, hogy idehozzák.

Telefonon utasította az egyik londinert, hogy a bőröndömet és a ballonkabátomat sürgősen szállítsák a hallba.

Hát nem, gondoltam. Én kifizettem a szobát, az atyaúristen sem fog megakadályozni abban, hogy elutazásom előtt le ne mosakodjam és ki ne pihenjem magam. Ezt közöltem a portással is, aki higgadtan végighallgatott.

— Ennek semmi akadálya, uram. Egy szobát mindig fenntartunk ilyen célokra — mondta készségesen. Majd leemelt egy kulcsot és a kezembe adta. — Parancsoljon, uram. A tizenötös szobát a földszinten, jobbra találja meg. A poggyászát természetesen oda fogom vitetni.

— Miért nem ide tették be az amerikaiakat? — kérdeztem dühösen. — Két óráig nyilván ez is megfelelt volna nekik.

— Hova gondol, uram?

— méltatlankodott a portás.

— Ez, hogy úgy mondjam, a szálloda legkevésbé megfelelő szobája. Kissé levegőtlen, meg sötét is, mert történetesen a lichthofra néz. Szerencsétlen megoldás lett volna az amerikaiaknak adnunk, még ha csak átmenetileg is. Nem gondolja, uram? A szál. loda jóhírére is adnunk kell. Igazam van?

— Tökéletesen — mondtam.

— Szóval, nem óhajtja felvarratni a gombot, uram?

— Nem.

— Kérem, uram, ahogy parancsolja.

Pintér Tamás:

Magyar szoba