Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-12 / 216. szám
1976 szeptember 12. KÉPÚJSÁG 5 Magyar képzőművészet a 37. velencei biennálén A „lagúnák városába” látogató a kiállítási parkban felkeresheti a nagyvilág képzőművészetét, jó néhány pavilonban egy-egy ország mutatja be jelenkorának műalkotásait. A szereplés önmagában rangot jelent: hazai zsűrik döntenek a részvétel felől. A magyar- pavilonról bár csak a művek helyszíni elemzésével számolhatna be a krónikás, de felfedező útja ezen a nyáron másfelé vezetett. így csak a katalógus és az alkotások hazai ismeretében számolhat be arról a szerencsés összképről, amelyet Velencében ezúttal a patinás Szentendre és a modern Salgótarján együttese nyújthatott. A kitűnő dokumentáció mellett felvonultak a két város művészei: építészek, festők, szobrászok és más alkotók. A városok összképe az általuk alkotott művekkel teljesedett. Szentendre neve fogalom és nemcsak a szép történelmi hagyományt és emlékeket kedvelők előtt: a „szentendrei” jelző az utóbbi fél évszázad magyar képzőművészetében eszmény és stílustörténeti kategória. Jelenti pedig az egykori városka, a Duna és a hegyek mediterrán hangulatainak, az ide sodródott szerb hagyományoknak és a modern festői szemléleteknek a helyi és a környező népművészetekből is merítő együttesét, az itt eleven hatásokra és éltető lehetőségekre talált képzőművészek folyamatosan alakuló közösségét, szellemi kölcsönhatásait. A Ferenczy család (Károly, Béni és Noémi), Fényes Adolf egy-egy műve képviseli a biennálé magyar pavilonjában a „szentendrei államalapítást”, Kmetty János modernebb Szentendréje (önarckép a város miliőjében, tornyok és munkába siető asszonyok között), Czóbel Béla Szentendrei Vénusza a két nagyszerű mester itteni évtizedeit. A modern és kortársi „Szentendrét” a harmincas években itt önmaga művészetére találó Vajda Lajos („önarckép és levél kollázs” — 1937), majd a ma is itt munkálkodó szürrealista-konstruktivista Bálint Endre („Derengés” — 1968), Barcsay Jenő („Kapu” — 1975), Deim Pál („Szentendrei piac” — 1966), Korniss Dezső („Szerb temető” — 1950—51), Szántó Piroska („Feltámadás” — 1961) egy-egy festménye, Kovács Margit „Tiszteletadás Szentendrének” című kerámiakompozíciója képviseli. Kár, hogy az egyre jelentősebb „szentendrei szobrászat” (Farkas Ádám, Ligeti Erika, Asszonyi Tamás, stb.) a tárlaton helyet nem kapott. Az itt bemutatott művek mindegyikének magvát a városban szerzett valóságos és stílusélmények nyújtják, megoldásaikban a történelmi hagyomány és a modern alkotó szellem találkozik. Ugyanígy a városról készült nagyméretű fényképek hangulataiban: modern csemegebolt a barokk polgárház sarokerkélye, autó a görög vendéglő cikornyás vascégére alatt. A napjainkban épült salgótarjáni városközpont és lakónegyedek nem a jelen és a múlt, hanem a szép természeti környezet és a modern architektúra „megszerkesztett” találkozásának élményével bűvölik el a látogatót. Finta József, Játiossy György, Magyar Géza és Szrogh György építészek minden bizonnyal az utóbbi évtized urbanisztikailag és ökológiailag egyaránt kiemelkedő, szerencsés együttesét teremtették meg a korábban jellegtelen bányászvárosban és a makettek tanúskodása szerint tovább is ily módon fogják a várost fejleszteni. Nemcsak az épületeik korszerűek, de ilyen a jól átgondolt és magas-színvonalú tervezőmunka is: a kollektíva nem egy-egy „épületben”, hanem az adott és a létesített természet harmóniáiban, az épületegyüttesek és a környezet összhangjában, tehát igazi városképben gondolkodik. Ezért vált Salgótarján méltóvá a bemutatásra, hogy képzőművészeti biennálén büszkélkedjünk vele a nagyvilág előtt. A modern várost reprezentáló yfotók és makettek között az itt elhelyezett műalkotások (Blaski János mozaikja, Patay László szekkója, Somogyi József emlékműve, Varga Imre szobrai — Madách, Radnóti — és domborműve: A város) változatai láthatók, az itt élő Lóránt János olajképe, Czinke Ferenc jó néhány grafikája. A katalógus bevezetőjében Vayer Lajos professzor, a tárlat rendezője foglalja össze a frappáns ellenpontozással válogatott anyag eredetét, a kiállítás és a kiállító ország szándékait. Kedves európai párhuzamokkal segíti a kortársi magyar képzőművészeti kultúrát itt megismerni szándékozó látogatót. BODRI FERENC MISZLAI GYÖRGY: Berbeos-bokrok Kora tavasztól késő őszig folyton virít a vigonyavirág. Hímporukat méheknek őrzik, s vôçôsodik bogyójuk, mint a láng. Járdánk fölé ernyőt tartanak, esőtől és havaktól védenek. S alatta forró csókot váltanak holdas estéken a szerelmesek. Torockói ház Üjváry Lajos festménye, most zárult szekszárdi kiállításáról. Fotó: Komáromi. A LAJHÁR A lajhár nem jár, még járni is lusta, mindenhová taxival megy, de honnan vegyen pénzt az örökös taxizgatásra, a taxi nem két fillér, ezért hát a lajhár elhatározza, hogy előadást tart, beléptidíj három korona, s nem is hinné az ember, milyen nagy az érdeklődés, a lajhár szóra nyitja ajkát, nincs mindennap ilyen szerencsénk, a terem zsúfolásig tömve, egy almát sem lehetne elejteni, s a lajhár a tábla előtt egy fogason lóg, fejjel lefelé, kréta a kezében és azt mondja, a világon minden fordítva van, tessenek csak megfigyelni, az eddigi állapot természetellenes, s a hallgatóság sorai közt suttogás támad, ez érdekes, van benne valami, a világ tényleg furcsán van berendezve, csak az alma tör ki nevetésben, nevet, hogy egészen belepirul, s mikor már egészen piros, lepotyog a fáról, egyenesen a padra, s így szól, az égbe kellett volna esnem, de látjátok, ugye, nem akaródzik, s a lajhár felbőszül, ordít, alma! A ZEBU A zebu szent állat, mindent megengedhet magának. Sétafikái, mondjuk, az utcán, s hirtelen eszébe jut, hogy beugrik a cukrászdába, úgy is tesz, letelepszik egy szabad székre, azt sem mondja, bocsánat. S az emberek, akiknek az asztalához odatelepedett, nem háborodnak ám fel, hogy odaült hozzájuk a zebu, ellenkezőleg, megtiszteltetésnek veszik, hogy éppen hozzájuk, s a felszolgálónő ámul. bámul, ki jött be hozzájuk, s a legjobb falatokat rakja a tálcára, tíz-tizenötöt, odalép a zebuhoz, és azt gondolja, csak nem ad kosarat, a zebu pedig gondolkodik egy kicsit, de aztán vesz a tálcáról, egy-két darabot, persze nem kiskanál- lal, hanem csak úgy, a tányérról eszik, s köröskörül mindenki el van ragadtatva, Georges Duhamel: A névsor A híres párizsi Pasteur Intézet előtt egy kutya megharapott egy járókelőt. A férfi rémülten berohant az intézetbe, nyomában a tett elkövetője. A garázda ebet megkötözték. Az ügyeletes főorvos kezelésbe vette a sérült embert, ezalatt a négylábút is vizsgálatnak vetették alá. Rövid idő múltán megállapították, hogy az állat veszett. Az orvos természetesen azonnal intézkedett: az áldozat veszettség elleni szérumot kapott, majd ágyba fektették. Az injekció beadása után a sebesült sápadtan fordult a doktorhoz: — Kérem, legyen szíves, adjon nekem papírt és tollat. Hosszan bámulta a meny- nyezetet, aztán felsóhajtott, és reszkető kézzel írni kezdett. Az ügyeletes főorvos azon igyekezett, hogy megvigasztalja: — Kedves uram, ha nem tudná, önt a híres, nevezetes Pasteur Intézetben ápolják. Igaz, hogy veszett volt az eb, de aggodalomra nincs ok: ön hat nap múlva épen, egészségesen távozik, kutya baja nem lesz. Semmi értelme tehát, hogy pánikba essék és megírja a végrendeletét. A sebesült felült az ágyon és haloványan elmosolyodott: — Drága főorvos úr, én nem végrendeletet készítek, hanem egy listát a „jóakaróimról”, hogy ha mégis rám ragad a kutyaveszettség, tudjam, kiket kell megharap; nom. milyen fesztelen, milyen eredeti, ám tudják, hogy ugyanakkor utánozhatatlan, hogy ők ezt nem engedhetnék meg maguknak, a zebu pedig megeszik két darabot, a többiről meg lenyalogatja a tejszínt és távozik, kedvét vesztette, unja a banánt, nem tudja, mihez kezdjen, megy az utca közepén, s az autók lelassítanak, óvatosan haladnak, a zebu kacsázik az úttesten, egy kissé komikus, a vezetők tréfálkoznak és arra gondolnak, elmesélem májd este otthon, s mindenki azt mondja, hát tudod, te aztán mázlista vagy, ilyesmiben nem mindennap van része az embernek. AZ ELEKTROMOS RAJA Némely halak irigylik az elektromos ráját, némely halak azt gondolják, milyen előnyös elektromos rájának lenni, ámde ne higgyük, hogy a rája élete könnyű, pillanatonként beállít valaki, bekapcsolja a vasalót, a hűtőgépet, az asztali lámpát, vagy a rádiót, s mit tehet a rája, azt mondja magában, elektromos rája vagyok, nem mondhatok nemet, de egyre több a vasaló, az összes hal szépen vasaltan jár, míg végül egy szép napon nagy ünnepélyt rendeznek, csupa nagy toalett, meghívják a ráját is, § a rája drótokkal körülcsavarva érkezik, a teremben hatalmas csillár ragyog, szól a rádió, egy nagy kövér hal kér szót, cilindert és kamáslit visel, szépen beszél, összehord hetet-havat, például a vasalókról és a porszívókról, de megemlékezik az elektromos rájáról is, amikor befejezi, odaúszik a Tájához, hogy megveregesse a vállát, a halak tapsvihara közepette úszik oda a rájához, vasalt uszonyaikat verdesik össze, de meghatottságában elfeledkezik arról, hogy a rája elektromos, így hát ütés éri, jó kis áramütés éri, ami a jelenlévőket egy kissé zavarba is hozza. Bojtár Endre fordítása. Munka közben a nyolcvanéves Pátzay Pál PÄKOLITZ ISTVÁN: Ritmusgyakorlat Józsi bátyám fedezte föl ezt a ritmikus-rímes cégtáblát: Vá-mos Já-nos bádo-gos perme-tező készí-tő A „készítő”-t persze két t-vel óbégattuk. Menetelni is lehetett rá, recitálva a szöveget a bicegő mester ablaka alatt. A bádogosműhely — szerencsénkre — az udvar hátsó traktusában volt. Jegyzetfüzet Völkerschlachtdenkmal Itt látható a művészet csodája, elképzelhetetlen méretei mellett minden eltörpül, tessék, csak tessék. Mellékesen itt zajlott le az a csata, amely megsemmisítette Napóleont, aki kereken százezer embert vesztett, a szövetségesek halottainak száma is meghaladta az ötvenezret, csupa fegyverfogásra alkalmas fiatalember, de ez most nem fontos, ilyen már volt a világtörténelemben, amely egyébként arról nevezetes, hogy mindenre szolgáltatott példát. Ezúttal az emlékmű fontos, mely ötezer-négyszáz négyzetméteres területen tizenöt évig épült. Méretei el- kápráztatóak: szélessége 124, magassága 91 méter, s aki ezzel sem éri be, íme: pontosan 26 500 darab, egyenként ezerkétszáz kilós grá- nitporfir tömbből épült, a súlya pedig kereken három- százezer tonna. Külső frontján tizenkét harcos áll, magasságuk meghaladja a tizenkét métert, súlyuk egyenként kétszáz tonna! Minek folytassam, valóban nem láttam ennél nagyobb emlékművet, de amikor ott álltam mellette, nem a nagyságára gondoltam. Mert ez az emlékmű, méretei ellenére is jelentéktelen, s legfeljebb az 1870-es francia háború utáni német gigantomániát fejezi ki. S meddig tartott ez is? Már az első világháború szétoszlatta a német világuralmi reményeket, s jó húsz évvel később történelmi alvilágába zuhant. Csak az emlékmű állt, a maga háromszázezer tonnájával, már régen nem a lipcsei csatára emlékezve, hanem a német nagyság illúziójára. De nem illuzió-e minden nagyság, mely csak hatalomban és erőben tud gondolkozni? A nagyság logikája szerint a kis népeknek — magunkra is gondolok — el kellett volna pusztulniok, lett volna rá alkalom bőven, s annyi balszerencse közt épp a Nagy Októberi Forradalom, majd a XX. század második fele igazolja a kis népek létét és életrevalóságát. Titkuk talán épp el nem hanyagolható kicsiségükben van, mintha azt bizonyítanák, hogy a kicsinek nem kell szükségszerűen jelentéktelennek lennie. S még a nagyok vállveregető megértésére sincs szükségük. A történelem azt példázza, hogy a kis népek épp az úgynevezett nagyok ellenében maradtak meg, hisz a szándékuk mindig egészen más volt: már az egyiptomi óbirodalom ismerte és gyakorolta a népeket megsemmisítő elnyomást. De az imperialista szándék önmagát áltatja, nagysága illúziója mindig megcsalja. Mert nem a valóságot nézi, hanem önmagát, ahogy a világimpérium gőgjében élő német uralkodóosztály is, Sedan után. S amikor a lipcsei emlékművet emelte, nem a történelem előtt hajtott fejet, hanem saját vélt nagysága előtt, s ezzel már pusztulását készítette elő. S mi maradt belőle? Olcsó turistaszenzáció, iszonyatos méretekkel, melynek csak önmagához van köze. S közben másfél százezer ember pusztult el itt, jobbára parasztok, kézművesek. Fogalmuk sem volt a világtörténelemről, az irhájukat szerették volna megmenteni. Ha itt jártok, gondoljatok azért rájuk is. CSÄNYI LASZLO Dénes Géza fordítása. Milos Macourek: Állattan
