Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-26 / 228. szám

1976. szeptember 26. Egyesülés után Jó hangulat, kiváló termelési eredmények A csavargyár üzemcsarno­ka adott otthont egy dél­utánra Dombóvár három ipari szövetkezete tagságá­nak, amikor másfél éve egyesülési gyűlést tartottak. A Vegyesipari, a Faipari és az Univerzál ekkor fuzionált, s alakult meg az Unió Ipari Szövetkezet. A termelőerő koncentrálása, a hatéko­nyabb munka, a piachoz való gyorsabb alkalmazko­dás volt az egyesüléssel a cél, amellett, hogy néhány személyi kérdést is, a gaz­dasági ügyekkel együtt, meg­nyugtatóan rendeztek. Az ipari szövetkezet mű- anyagipari termékeket (cipő­ipari felszereléseket, csoma­golóeszközöket), faipari árut (faház), gumiárut készít, ezenkívül igen hatékony az építőipari részleg: a vasas­szakmára és az autójavítás­ra is vállalkozó szolgáltatá­si ágazatok jó hírűek a vá­rosban. A szövetkezetben több mint ezerkétszázan dol­goznak. A terv időarányos részét 1976-ban eddig telje­sítették: az éves 200 milliós programnak szeptember 15- ig több mint háromnegyed részét megvalósították, a ter­melési érték meghaladta a 152 millió forintot. A termé­kek minősége egyre javul, az építkezéseken a határidőt betartják, a szállításoknak eleget tesznek. A másfél évi munka ta­pasztalatait így összegzi a szövetkezet néhány munká­sa. TIEGER FERENC gépko­csivezető: Az egyesülés előtt sokat beszélgettünk dolgozó­társainkkal, a politikai mun­kának az volt a fő célja, hogy megértessük mindenki­vel; az erők koncentrálása szükséges. Volt, aki nem ér­tett egyet velünk, néhányan ezért elmentek. Mi azt mondtuk: kenyér nélkül sen­ki nem marad. Ma többen vagyunk, jobban dolgozunk, több a pénzünk. CSERNUS FERENC aszta­los : Szövetkezetünkben az asztalosrészleg igen nagy. Jó szakemberek dolgoznak nálunk. Azt a célt tűztük magunk elé a brigádban, hogy a termékek minőségét emeljük. Ezzel lehet pénzt keresni, nem az összecsapott munkával. A brigádomban jó a hangulat. Tudjuk, mit kell elvégeznünk ma, mi vár ránk holnap. Biztonsá­gosan építheti munkájára jövőjét, aki tisztességesen dolgozik. BERTA LAJOS lakatos : Szabad utat kaptunk a kez­deményezésre. Kedvvel dol­gozunk, látjuk a célt. Ná­lunk is az volt a legfonto­sabb tennivaló, hogy a ke­zünk alól kikerült munka még jobb minőségű legyen. Nincs ránk panasz. A más­fél év elég volt arra is, hogy á brigádok erősebbé válja­nak. Szövetkezetünkben negyvenhat szocialista bri­gád tevékenykedik, több mint ötszáz taggal. A vezető­ség mindig megmondja, hogy mit várnak egy brigádtól. A feladatot megbeszéljük, a végrehajtáshoz megadják a feltételeket, gépet, anyagot, jó munkakörülményeket. Elismerést kapunk pénzben és jó szót — ha a munkát tisztességesen elvégezzük. Ez jó. TANNER JANOSNÉ gu­miáru-készítő: Az első fél­évben a brigádunk negyven­hat között első lett. Nehéz a munkánk, meleg van a műhelyben, rossz a levegő, szűk a hely... A szövetkezet vezetői azt mondták, hogy négy-öt év múlva tudnak új üzemet építtetni. Addig eb­ben az öreg műhelyben ala­kítgatják, javítgatják a gé­peket, felszereléseket, hogy könnyebben dolgozhassunk. Az asszonyok jól érzik ma­gukat. Keresetük növekedett, igaz, többet, de könnyebben dolgoznak. A munkaidő va­lahogyan jobban munkával töltődik, kevesebb az anyag­ra várás, a futkosás. Szóval nyugodtabban dolgozunk. DÓMJÁN SÁNDOR he­gesztő : Sokat vitatkozunk, hogyan volna igazságosabb a brigádok között a versenyt értékelni, a munkát elbírál­ni. Akinek valamiféle el­képzelése van, nem vár a brigádgyűlésig. A pártszer­vezet biztatja az embereket: gondolkodjanak, újítsanak, ötleteikkel segítsék a veze­tők munkáját. Én is, mások is, néha olyanokat mondunk, hogy ha vezető lennék, nem biztos, hogy mindig elfogad­nám. Vitatkozunk. Az a leg­jobb ebben, hogy a vita nem a munka rovására, hanem javára válik, nem harag- szomrádra vezet, hanem együttműködésre. A három szövetkezet egy. Az volna a jó, ha a kezdeti, másfél éves jó eredmények állandósulná­nak. KOVÁCS JÔZSEFNË gép­kezelő: A mi részlegünk az első félévben teljesítette a tervét, úgy tudom, két és fél millió forinttal többet ter­meltünk, hiszen harminc, milliót értünk el a 27 és fél helyett. A második félévben is teljesítjük a tervet. Ki­tűnő a gépparkunk, hála a jó szerelőknek. Az a lényeg, hogy a napokra bontott ter­vet naponta teljesítsük. Ha elmaradunk, azt a mennyi­séget később nagyon nehéz pótolni. Úgy tudom, a me­gyei szövetkezetek között a miénk most a legjobbak kö­zé került. Az egyesülés után másfél évvel az alapító szö­vetkezetek külön-külön gondjairól nem beszélünk. Tudjuk, alakuláskor meg­mondták, hogy milyen nehéz volt az indulás, kevés és rossz minőségű gépünk volt, kevés a forgóalap... Úgy tudom, most elég jól állunk. Jó szövetkezet az Unió. A dombóvári ipari szövet­kezetek egyesülésénél a ké­sőbbiek során a helyzet tisz­tázásában, a munkák elindí­tásában fő erő a pártszerve­zet volt. Elismeréssel szól­tak a kommunisták munká­járól a városi pártbizottsá­gon. Radó József, a párt­vezetőség titkára szerény ember, így összegzi a nagy- feladat végrehajtását: „Sze­rencsésen eltaláltuk a poli­tikai felvilágosító munka módszerét, megtaláltuk az együttműködés legjobb for. máját a gazdasági vezetők­kel. És úgy érzem, partner­nak tekintenek bennünket. Egy a célunk: a szövetkezeti ipart fellendíteni. Cselekvési programunkban az év elején meghatároztuk a tennivalók fő irányát, ugyanakkor az egyes üzemekben dolgozó kommunisták névre szóló, konkrét tennivalókat kap­tak. E pártmegbízatások vég­rehajtásának segítése, ellen­őrzése és a szövetkezeti tag­ság jó munkája sikereink alapja. Szövetkezetünk egységes, jó a gazdasági vezetés; nyílt, őszinte légkörben az embe­rek szívesen dolgoznak. Ha valaki jó kedvvel jön mun­kába, az az ember nem tud rosszul dolgozni. Pálkovács Jenő Fotó: Gottvald Károly Mélyrepülésben A mezőgazdasági termelő- szövetkezetekben egyre több új módszert alkalmaznak, hogy a terményt gyorsabban takaríthassák be. Két éve kezdték először a napraforgó betakarítását vegyszerezéssel gyorsítani. A beérett termést a kísérletek előtt nem tudták betakarítani, ugyanis a szá­ron lévő levelek később szá­radtak el, sok szem a tá­nyérból kihullott, a kom­bájnok után igen nagy mun­ka volt a termés tisztítása. Az új szisztéma szerint lom­bot szárító vegyszerrel per­metezik le a napraforgótáb­lákat, s néhány nap alatt a zöld állomány elfonnyad, le­szárad, s egy hét után kom­bájnokkal lényegesen tisz­tább terményt, gyorsabban tudnak betakarítani. Képün­ket Szedres határában készí­tettük. LI—2-es repülőgéppel szórják mélyrepülésben a vegyszert a napraforgótáb­lára. Továbbképzés Két hete kezdődött, az az egyhónapos bentlakásos tan­folyam, melyen állattenyész­tési brigádvezetők és telep­vezetők vesznek részt a pa- lánki Csapó Dániel Mezőgaz­dasági Szakközépiskolában. A szakmai továbbképzést a MÉM vezető- és mérnökto­vábbképző intézete, a me­gyei TESZÖV és a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztálya közö­sen szervezte. A szakosított állattenyésztési telepeken, valamint az átlag alatt ter­melő mezőgazdasági üzemek­ben dolgozó szakemberek előadásokat hallgatnak az ál­lattartás és -tenyésztés leg­újabb eredményeiről, a kor­szerű takarmányozási mó­dokról és tartástechnoló­giákról — mindazokról a módszerekről, lehe­tőségekről, melyeket saját üzemükben hasznosítva fokoz­hatják az állattenyésztés jö­vedelmezőségét, a hozamok emelkedését. FOGY A PARASZTSÁG STATISZTIKÁK tanúbizonysága szerint 1950-ben Ma­gyarországon a parasztsághoz tartozott az aktív keresők 51 százaléka és a mezőgazdaság állította elő a nemzeti termelés 48 százalékát. A legfrissebb adat viszont: 1975-ben a mező- gazdaságban dolgozott az aktív keresők 20,4 százaléka és elő­állította a brutto nemzeti termelés 15,6 százalékát. Tervezett, ám mégis kicsit kényszerű változás volt ez, amely mögött nem csupán kedvező tendenciák húzódnak meg. Emlékezetes, hogy nagyjából 1962-re fejeződött be ná­lunk a mezőgazdaság szocialista átszervezése. A kollektivizá­lás már kezdetben felszabadította a paraszti munkaerő egy bizonyos hányadát. Ezzel még az is párosult, hogy a hatvanas évek elején a termelőszövetkezeti tagok lényegesen rosszabbul kerestek, mint a munkások. Nemcsak az szállt fel tehát a vonatra és keresett városi munkahelyet, aki munkaerőként valóban feleslegessé vált falun, de az is, aki egy kicsit job­ban akart élni. A mezőgazdaság akkor gyors és érzékeny munkaerő-veszteséget szenvedett, amit valami módon pótolni kellett. Nyilván a termelékenység növelésével, gépesítéssel. Ennek egyik — szintén csak részben tervezett — következ­ménye lett, hogy a mezőgazdaság az addigi „olcsó” népgaz­dasági ágból kezdett drága ágazattá válni, ahol a munkaerő pótlását, a termelékenység növelését és a hozamok fokozását milliárdos befektetésekkel kellett alátámasztani. Csakhogy a korszerű istállók, a nagyüzemi gyümölcsültetvények, az egyre többet tudó gépek nem elégedtek meg az otthon maradt mun­kaerő adott színvonalával, hanem szakemberekre volt szük­ség. Ezeket képezni kellett vagy a városból visszacsalogatni, vagyis tarthatatlanná vált a más népgazdasági ágazatoktól lényegesen elmaradó falusi jövedelmi színvonal. A mezőgazdaság nagy kiugrása idején, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ez a folyamat igen nagy mér­tékben felgyorsult. A termelőszövetkeztek — hazai fogalmaink szerint — korszerű üzemekké váltak, még a megfelelő állami kategóriákkal összehasonlítva is. Elmúlt a szakemberhiány. A tsz-ekben — maradjunk a régi fogalomnál — átlagosan 600 katasztrális holdra jut egy diplomás dolgozó, ami kereken 20 százalékkal múlja felül az állami gazdaságok átlagát. DE HAT KIKBŐL is áll tulajdonképpen ma a paraszti osztály? Ezt kevesen tudják. Paraszti osztályhoz tartozónak általában a termelőszövetkezetekben dolgozókat nevezik. Nos, a tsz-eknek ma kereken egymillió tagjuk van, a munka oroszlánrészét az 520 ezer aktív korú tag és a 100 ezer alkal­mazott végzi. Parasztság alatt azonban nem szabad „paraszt- embereket” érteni. Akik kapálnak és kaszálnak, szőlőt met­szenek vagy tehenet etetnek, netán juhot őriznek, azok nem teszik ki a munkát végzők felét sem. A nagy többség ma már traktoron ül, gépet kezel, vagy gépkocsit vezet, melléküzem- ágban ipari tevékenységet végez, irodában dolgozik, vagy függetlenített irányító tisztséget tölt be. Sajnos a méretek növekedésével párhuzamosan eljutottunk odáig, hogy a mező- gazdasági tsz-ekben 80 ezer az improduktív — tehát közvet­len termelő munkát nem végző — személyek száma, ami már meghaladja az összlétszám 10 százalékát. Ez is több mint az állami gazdaságok megfelelő arányszáma, s lassanként kö­zelíti az iparit. EZ AZONBAN csak egy melléktünet. A fő jellegzetesség, a figyelmet érdemlő tünet ma az, hogy egyre kevesebben kö­tődnek élethivatásszerűen a földhöz. A mai termelőszövetke­zeti dolgozók 40 százaléka soha nem volt parasztember, nem ismeri a földtulajdon bűvöletét, a magángazdálkodás vissza­húzó erejét. Mindent összeszámítva pedig hetvenszázaléknyi az úgynevezett „mobil” munkaerő, aki ha egyet gondol, városban is lehet sofőr, gépkezelő, fröccsöntő, gépkönyvelő, jogász vagy portás. A meghökkentő számok ismeretében tu­domásul kell vennünk, hogy a rettegett szó: a fluktuáció, a munkaerőmozgás, a mezőgazdaságban, a tsz-ekben sem ki­sebb mint az országban másutt. A negyedik ötéves tervben például évenként 130 ezer (!) ember lépett ki a szövetkeze­tekből, 80 ezren jöttek vissza, rendszerint városi munka­helyekről és 20 ezren léptek be helyben, az iskolát elvégző fiatalok. Ebből az is kiderül, hogy évi 30 ezer fő volt a vesz­teség. Az ötödik ötéves terv további létszámcsökkenéssel számol. Márpedig aki politikával egyáltalán nem foglalkozik, az is tudja, hogy a mezőgazdasági termelés nem veszített nép- gazdasági jelentőségéből. Tudja, mert észrevette a piacon, hogy például nem mindig lehet bizonyos zöldségféléket kapni vagy nagyon megdrágult a gyümölcs. Pedig az állam mindent elkövet, hogy ezeket a tüneteket ellensúlyozza. ISMERT, hogy nálunk nagyon nagy a mezőgazdasági export jelentősége. Ebből vásárolunk meg sok olyan cikket, amire a fogyasztási cikkek választékának vagy az ipar nyers­anyagszükségletének biztosításához szükség van. Külföldre visszük például almatermésünk 44, kenyérgabona-termésünk 23, és az értékesítésre kerülő vágómarha 28 százalékát. Te­hetjük, mert gabonatermesztésünk jól gépesített, marhahúst mi idehaza keveset fogyasztunk, almáskertünk pedig annyi van, hogy a teljes termést képtelenek lennénk elfogyasztani. Ezzel szemben azonban 1971-ben még 12 ezer tonna paradi­csomot exportáltunk. 1975-ben már kevesebb mint háromezer tonnát. A paprikaexport 1971-ben 22 ezer tonna volt, 1975-ben már csak ötezer. Zöldbabot 1975-ben már csak 200 tonnát exportáltunk. Viszont behozunk jelentős mennyiségű román vagy bolgár zöldségkonzervet. Vagyis az állam igyekszik ter­ven felüli kiadások árán is bebiztosítani az itthoni ellátást. Importra azonban népünk élelmezését nem alapozhatjuk. Továbbra is szükség van a szövetkezeti kertészkedésre és tejtermelésre, szőlőre és körtére, stb. Csakhogy ezek nagyon nehezen gépesíthető munkafolyamatok. Ide sok kézi munka kell, vagyis sok ember. Ám új helyzet állott elő, aki ott akarja hagyni a mezőgazdaságot, az ott is hagyja, leszámítva persze az asszonyok nagy részét és az öregeket. Ha nem akarjuk, hogy otthagyja, akkor megfelelő munkakörülményeket kell teremteni és megfelelő jövedelmet kell biztosítani. Sajnos ez az, ami mostani, ötödik ötéves tervünk adathalmazában egy kicsit kérdőjeles. A tsz-ek elkészítették a számvetéseiket és kiderült: a mai bevételekkel és kiadásokkal számolva, a vár­ható jövedelmük miatt általában nem tudnak versenyképe­sek maradni a munkaerőpiacon. A zöldség, a cukorrépa, a tej pedig kell. BÍZNUNK KELL abban, hogy amint az elmúlt időszak­ban is sikerült elűzni a fenyegető felhőket, úgy most is sikerül majd úrrá lenni a gondokon. A mezőgazdaság pedig csökkenő népgazdasági arányai ellenére is elegendő munkáskézzel ren­delkezik ahhoz, hogy megfelelhessen a nem csökkenő igé­nyeknek. FÖLDEÁK! BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents