Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-23 / 225. szám

1976. szeptember 23.

Képújság 3

Cukorrépa-betakarítás,-szállítás

B

eindult a cukorrépakampány. Valamikor az aratást megelőző izgalmakhoz hasonló nyugtalanság fogta el a cukorgyárak környékén élő lányokat és asszonyokat. Kampány idején a gyárban vállaltak munkát, s néhány hónapig „igazi” gyári munkássá lettek. Az asszonyok azóta lakóhelyükön állandó munkához jutottak, s mostanában egyre kevesebben indulnak műszakba. A cukorgyárak jelenleg munkaerőhiánnyal küszködnek.

*

A termésátlag az utóbbi tíz év alatt nem sokat emelkedett; 1965-ben 319 mázsa termésátlagot mértek hektáronként, idén 330 mázsára számítanak megyénkben. Betakarítás idején óriási gondot jelent a szedés, szállítás, átadás és átvétel pontos ütemezése. Ahhoz, hogy sehol ne legyen fennakadás, hogy az egyes munkafázisok pontosan kapcsolódjanak egymáshoz, a mezőgazdasági üzemeknek, a szállítóvállalatoknak és a cukorgyáraknak ütemtervet kell készíteni. Ezeket az ütemterveket azonban sokszor nem lehet betartani.

Ettig László, a bonyhádi Pannónia Termelőszövetkezet elnöke a tsz-szövetség márciusi elnökségi ülésén már figyelmeztetett arra, hogy nem lehet elég korán hozzálátni a cukorrépa-betakarítás megszervezéséhez. Az őszj munkák csúcsideje szeptember elejétől november közepéig tart; ebben az időszakban igen sok féle munkát kell tervszerűen és jó minőségben elvégezni. Minthogy cuko.rrépaszedés idején az erőgépek az országutakat róják, a vetést és a mélyszántást nem tudják optimá. lis időben elvégezni. Viszont azokban az üzemekben, ahol sem cukorrépát, sem pedig napraforgót nem termesztenek, időben elvetnek és felszántanak — még akkor is, ha kevés gép áll a rendelkezésükre. Az ideális állapot az lenne, ha a cukorgyár helyben, már a tábla szélén átvenné a termést, s gondoskodna az elszállításáról. Ebben az esetben például a kisvejkei Szabadság Termelőszövetkezetnek sem kellene 35 kilométeren utaztatnia a cukorrépát.

A TOT idén májusban ajánlást dolgozott ki a termelőszövetkezetek szállítási munkáinak szervezésére. Megállapítja: „A termelőszövetkezetek, a megváltozott üzemi és szállítási viszonyokhoz igazodva törekedtek a szállítóeszközök összetételének átalakítására, a tehergépkocsik számarányának növelésére, a rakodógépek beszerzésére, a fo- godóterek kiépítésére, valamint az utak megjavítására. Ez a törekvésük azonban szövetkezetenként eltérő mértékben valósult meg”. Megállapítja továbbá: „a

szállítás gazdaságosságát azonban csak kisebb mértékben sikerült javítani, amit a részben elhasználódott szállítóeszközök üzemeltetése, a rakodógépek és a megfelelő fogadóterek elégtelensége, a mezőgazda- sági útviszonyok, valamint az üzem- és munkaszervezési hiányosságok is hátrányosan befolyásolnak.” így igaz. Az üzemek a lehetőségeikhez képest idén is felkészültek a cukorrépa-betakarításra. A Volán is szállítja már Dombóvár és Paks körzetéből a cukorgyárakba a termést. Mivel a vállalat járműveire a nagyberuházásoknál is szükség van, a szövetkezetek részéről jelentkező szállítási igényeket maradéktalanul kielégíteni nem tudják. De van még itt más is: a Kaposvári Cukorgyár két héttel ezelőtt még nem kötött a Volánnal szállítási szerződést...

A megyei tanács mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályán a napokban tárgyaltak az ácsi, a kaposvári és az ercsi cukorgyár képviselőivel.

M

ost állapodtak meg abban, hogy a torlódás elkerülése miatt, melyik termelőszövetkezet, mikor kezdje felszedni a cukorrépát. A gazdasági életben, a termelésben nagyon sok mindent nem lehet pénz nélkül megoldani. Egy valamit azonban igen. S ez nem más, mint a munkafolyamatok jó megszervezése.

(d. v. m.)

Tamási

Munkakörülmények az ORION-ban

Tegnap délelőtt ülést tartott a tamási Nagyközségi

<m

Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága. A tanácskozáson többek között Szászi Gábor a községi sportkör eredményeiről számolt be. Elmondta, hogy a sportkör tevékenysége az elmúlt évben változó volt és csak kis mértékben fejlődött.

Mihály István, az ORION tamási gyáregységének igazgatója ismertette ezután az üzem munkakörülményeinek alakulását, a gyáregység dolgozóinak egészségügyi, szociális és kulturális helyzetét. Szólt az előadó arról, hogy a gyár munkavédelmi, üzemegészségügyi helyzete az elmúlt évek alatt tovább fejlődött. Nagy gondot fordítottak a dolgozók gyakorlati és elméleti munka- védelmi oktatására. Az üzemben dolgozók gyermekeinek óvodai-bölcsődei elhelyezését a község gyermekintézményeiben biztosították. A községben társadalmi összefogással épülő óvoda költségeihez 300 ezer forinttal hozzájárultak. Évente 35—40-en veszik

igénybe a vállalati üdülőt, ezenkívül 8—10-en SZOT- beutalót kapnak. Csereüdültetési akcióban az idén hárman Varsóban jártak.

Az 1976—77-es oktatási évben különböző szinten szervezik meg a felnőtt- oktatást. Fejlődik a tömegsport, céljaira évente 20 ezer forintot fordítanak. A gyár létszámát 1980-ig 80—100-zal tervezik növelni.

A tamási Nagyközségi Tanács V. B. ülése üzem- látogatással fejeződött be.

Befejezés előtt a Számítástechnikai Oktató Központ

Rövidesen befejezik az egyik jelentős oktatástechnikai bázis, a Számítástechnikai Oktató Központ építését a budapesti Etele téren. Jelenleg a belső szakipari munkáknál tartanak. Az új intézet az ENSZ támogatásával épül, a több mint 200 millió forintos beruházást előreláthatóan az év végén átadják rendeltetésének.

Mozsaraié ouodat épített

A „Paksért” feliratú bronzplakettet tizenegyen kapták meg augusztus 20-án, közöttük egy asszony, Mozsár Istvánná, Mozsárné Kiskunhalasról származik, nemrégen került Paksra és máris többet tett a községért, mint sokan mások.

Három hétig dolgozott az új óvoda felépítésén, társadalmi munkában. Ez az óvoda teljesen társadalmi munkával készült el, brigádok és „magánszemélyek” egyaránt nagy szorgalommal építették.

A 22 éves fiatalasszony most szülési szabadságon van, a lakásukon beszélgetünk.

— Hogyan lehetséges, hogy valaki három hétig társadalmi munkát végezzen?

— A téglagyár tette lehetővé, ahol akkor dolgoztam, és ahova megint visszatérek majd. A férjhez menéssel úgy alakult az életem, hogy a téglagyárhoz kerültünk. A férjem ott dolgozik. Szóval, a gyár társadalmi hozzájárulása volt az én munkám. Megkért az akkori gyárvezető, vállaljam; áthelyeznek az óvodaépítéshez segédmunkára. Kevés az ember, nem lenne jó, ha naponként mindig másnak kellene odajárni a gyárból. Én még új dolgozó voltam, tudtak nélkülözni, mások dolgoztak helyettem a téglagyártásban.

így épült fel az az óvoda, felajánlásokkal.

— Szívesen tette, vagy inkább a körülmények miatt, szinte kényszerből?

— Nagyon jó munka volt. Nem esett nehezemre és gyorsan teltek a napok. A kőművesek rendes, barátságos emberek. A tanács költségvetési üzemének kőművesbrigádja nagyon megköszönte a segítséget, amikor befejeztük a falazást. Olyan nap is adódott, hogy a négy-öt kőműves mellé csak hár- man-négyen jöttünk össze segédmunkára, mégsem volt fennakadás. Közelről kellett adogatni a téglát, így a malterkeverést is el tudtam végezni. Becsülték a szorgalmat nagyon. A plakett átadásakor nekem is gratuláltak. Az utcán megállítanak, köszönnek.

— A maga gyermeke is oda fog járni, abba az óvodába?

— Nem, nekünk ez nagyon

messze esik. G. J.

Munkáhelyemen minden reggel a velem egy idős Marika fogad, akit otthon, a falujában Mariskának szólítanak.

— Ilyen korán?

Órámra nézek.

— Lassan fél nyolc. Maga Marika mikor kezd?

— öt órakor.

És még én jövök korán. Kezében portörlő vagy partvis, rendben, tisztán tartja az irodákat, a folyosót, a mellékhelyiségeket, s csak akkor vennénk észre, hogy hiányzik, ha egy napon „kimaradna”.

o

Négy óra múlt, a Kossuth Rádió még hallgat, valamelyik jugoszláv adó tambura- zenét sugároz, a toronyházak alatt, az út közepén esőköpenyes férfi hajtja a bringát, szemben a Gemenc-szálló- val teherautók parkíroznak, a villanyok égnek, a harmadik emeleti ablakból köny- nyen kibetűzöm: az egyik

kocsi miskolci illetőségű.

Hol kezdjem? Kézenfekvőnek látszik, hogy a víz- és csatornaművek irodaházában, az van hozzánk legközelebb, s a vizeseknél végezve valahogy majd kialakul. Indulás. Négy óra elmúlt, az első számú „jelölt” ablakai sötétek, felteszem, az épületben az égvilágon nincs senki, hasztalan nyomom a csengőt.

Fejkendős parasztasszony vág neki a Toldi utcának, köszönök neki, s mondom:

— Nagyon szépen kérem, ne ijedjen meg — sorolom ki vagyok, s miért szeretnék vele szót váltani.

Zörényi Jánosnénak hívják, hatvanhat éves, s a hajnalok hajnalán kapálni induló régi parasztasszonyok tekintete néz rám. Az egyes számú ügyvédi munkaközösség takarítónője, félműszakos, havi 600 forint a fizetése.

— Reggelizett?

— Nem.

— Visz magával ennivalót?

— Mennyi az idő? — tér ki a válasz elől.

— Fél öt.

— Jaj, akkor most én nem érek rá beszélgetni.

Várja a rendcsinálás, hogy mire az ügyvédek íróasztalhoz ülnek, észre se vegyék, mit hagytak tegnap maguk után.

Következő állomásom az AKÖV irodaépülete, ahol a portán az üzemfenntartási csoportvezetővel hoz össze a szerencse. A központi telephelyen hozzá tartozik a takarítószemélyzet is, csakhogy nem reggel, délután kettőtől este 10-ig dolgoznak. (A Patyolatnál szintén délután takarítanak.)

— Valamennyi takarítónő korosabb asszony. Farkas Jó- zsefné és Kovács Józsefné nyugdíj előtt áll, éppen ezért fizetésüket felvittük maximumig — mondja a csoport- vezető.

— Mennyi a maximum?

— 1700 forint — felsóhajt —, de ki jön a helyükbe?

Képtelenségnek tartom, mégis megkérdezem:

— Takarító férfi létezik?

A portás a nevét is tudja.

— Igen, a hetvenéves Horváth Sándor. Műhelytakarító, Medináról jár be, hat órakor kezd az öreg.

— Medináról?

A portás megvonja a vállát: No és? Én Dunaszent- györgyön lakom és itt dolgozom.

e

Zsödő Józsefnét hallgatom.

„1958. január 16-án kerültem Miszláról Szekszárdra és hazátlan lettem, az uram elhagyott. Elképzelni sem tudtam mihez kezdjek. Albérlet, két gyerek, az egyik egyéves, a másik három és a főbérlő örökké azzal fenyegetőzött; kútba hajigálja köly- keimet. Nincs meg a nyolc osztályom, mihez kezdjek? Kilincseltem, munkát kerestem, a kórházba felvettek, ott tizennyolc évig dolgoztam, s közben másodszor is férjhez mentem. Azért lettem takarítónő, mert más választás nem kínálkozott. Valamikor pedagóguspályára készültem, de a továbbtanuláshoz nem kedveztek az otthoni körülmények.

Itt, az új helyemen jól érzem magam. Fizetésem 1900 forint, igazán megadhatták volna a kétezret... Nem éreztetik velem, hogy én csak takarítónő vagyok. Minket legjobban, még a kórházban dr. Fehér Márton főorvos úr becsült. Valamennyiünk nevét ismerte és gyakran mondta: „Magukra éppen olyan szükség van, mint rám.”

Megkérdeztem néhány tisztviselőt, tudja-e a takarítónő nevét. Nem tudja. Hetek óta kérdezősködöm, akad-e közülük valahol vállalati kiváló dolgozó. Nincs, nincs, nincs.

Hat óra elmúlt, az új irodaház előcsarnokában ülök, ebben az épületben székel a beruházási vállalat és a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatóság Tolna megyei hivatala. Gyapjas Józsefné a mellékhelyiséget takarítja, kézfogás előtt kezet most. Évekig a bőrdíszműben dolgozott, betegeskedése miatt változtatott munkahelyet, a mostanit könnyebbnek érzi.

— Két cég van az épületben. Gyapjasné kartársnő melyik alkalmazottja?

Nem tudja, arra hivatkozik, mindössze három hete került ide.

— Hogyan szólítják azok, akik után takarít?

— ötkor jövök, nemigen találkozom velük.

Szűcs Istvánné gondok szerint a beruházási vállalatnál a takarítónők megbecsült dolgozók.

— Bözsi néni húsz év után nyugdíjba vonult. Ajándékkal, szőnyeggel leptük meg — mondja.

Szeretném felírni Bözsi néni teljes nevét. A gondnoknő töpreng, elnézést kér, azonnal megkérdezi. Elsiet. „Ja, azt én nem tudom, szivem” — hallom az első emeletről.

A kíváncsiság a lépcsőházba hozza ^Halász Sándornét, aki férje halála óta, immár huszonhat éve takarítónő, s egyedül ő tudja, hogy Bözsi néni asszonyneve: Klézli An- talné. "

Megfordultam a mentő- állomáson, ahol éjjel-nappal munkaidő van. Az első emeleten megszólítom az egyik ügyeletest.

— Nem látta a takarítónőt?

— Anna nénit? A földszinten van.

Polcz Anna hatvanöt éves, bevezetve az egyik irodába örömmel újságolja; nem érzi, hogy munkáját a mentőállomáson bárki is alantasnak tartaná. Maminak, Anna néninek hívják, s mindenki így köszön neki: Kezitcsóko- lom. Vele örülök, s némi optimizmus tölt el: talán nem mindenütt tekintik a takarítónőt bútordarabnak, keresztülnézve rajta.

Szerettem volna huszonévessel találkozni. Hasztalan és meddő igyekezet, mert az irodák kezdő és befejező munkásai 40—50—60 év körüliek.

Segédmunkások.

SZEKULITY PÉTER