Tolna Megyei Népújság, 1976. szeptember (26. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-19 / 222. szám
1976. szeptember 19. ^PÚJSÁG 5 Simon István: Születésnapra Szeptember ez, a születésnapom szelíd hónapja lesz már mindörökre. Nem én akartam, mégsincs hatalom, hogy amíg élek, tőlem elpörölje. Aztán majd tegyetek, bánomisén, amit akartok vele, velem; mégis mindig áttetszőbb lesz ilyenkor ég, víz és a remény a szeretők szívén; s a legelőkön tisztább a kolompszó, meg az a hang is, ami csendül bennem olyan lám, mint a mindenét elosztó szeptember hónap, amelyben születtem. Fejem lehajtom, mást nem tehetek; ha világra szült, mint eleven példát, néktek is ad már, úgymond, jön a tél, hát nem hiszi el, hogy ne szeressetek. S mert így szeret ő, azt is ráfogom, hogy halálom se hagyja bosszulatlan: csörtet majd ősszel, végig túr a vadkan a hideg-holdfényes irtásokon. (ötven éve, 1926. szeptember 16-án született a tavaly elhunyt költő, műfordító, publicista.) I. Diordiev: Tökéletes szolgáltatás A villanyszerelő kicserélte a kapcsolót és felgyújtotta a villanyt. Fáradozását hálásan megköszöntem és elismerésem jeléül átnyújtottam 15 kopejkát. Figyelmességemet ő is illendően megköszönte, majd hirtelen rosszalló pillantást vetett az új kapcsolóra, amelyen egy icipici, halvány fehér foltocska éktelenkedett. — Az az érzésem, másikat kell felszerelnem — mondta — és matatni kezdett szer- számostáskájában. A foltosat levette, újat szerelt fel helyette. — Nos, ez már egészen más _— mondta és felgyújtotta a villanyt. Átnyújtottam neki 1 rubelt. Megköszönte és újra fixíroz- ni kezdte a kapcsolót. — Nem mondom, jól kapcsol, de valami furcsa pattogással. Ki kell cserélnem! Elővett egy újabb kapcsolót. Felszerelte. Benyomta a gombot, a fény elárasztotta a szobát. — Nem látom, mivel jobb ez az előzőnél — kockáztattam meg elégedetlenül. — Hogy-hogy nem látja?! — csodálkozott sértődötten. — Ha jól tudom, maga nem szakember. Megköszöntem szolgálatkészségét és behívtam a konyhába. Megivott néhány pohár bort, majd így szólt: — Az az érzésem, hogy ez a kapcsoló sem a legtökéletesebb. Elővette szerszámostáská- ját és bement a szobába. Felrakta a negyedik kapcsolót és megkért: gyújtsam fel a villanyt. — Nagyon köszönöm — mondtam. — Igazán tökéletes! — Ugyan, kérem. Hisz elsődleges kötelességünk a tökéletes szolgáltatás — mondta nyájasan és zsonglőrmozdulattal vágta zsebre a 3 rubelt. Amikor elment, felgyújtottad! a villanyt és észrevettem: a negyedjére felszerelt kapcsolón egy icipici, halvány fehér foltocska éktelenkedik ... (Baraté Rozália fordítása) Fotó: Bognár István A visszanéző ló A LÔ NEM VOLT IGAZI LÖ. Hintaló volt, hajlított szántalpakra állítva, s a műbőr, amivel bevonták, szürke volt, fehér foltokkal. És volt egy végzetes gyári hibája, rosszul csavarták rá a fejét. Ki tudja, hogy történik az ilyesmi. Amikor azonban már megvolt, s végigment a futószalagon, hagyták, nem' küldték vissza. Talán mókából, talán mert hiányzott volna valakinek a teljesítményéből. Ráhúzták a műbőrt, hegyes füleket ragasztottak a fejére, a homlokába üvegszemeket, s a szájába zablát tettek. Fel is szerszámozták, úgyhogy igazán nyalka paripa lett belőle. CSAK EGY HIBÁJA VOLT, hátrafordíto'tta a fejét. Hogy ez mit számít egy lónál? Sokat, nagyon sokat! Már a gyárban sem vették komolyan. — A visszanéző ló! — mondták és nevettek. De azért továbbadták, befejezték, ha nem is lett szabályszerű hintaló. Így került a raktárba, s végül sok más társával egy játékboltba. Mikor kicsomagolták a bordás papírból, akkor vették észre a hibáját. — Nahát, ez hallatlan! Ezt visszaküldöm! — mérgelődött az üzletvezető, s nagyot lökött az almásderes paripán. — Csomagolja be! — Ne bántsa, főnök! — mondta a lány, akinek az lett volna a dolga, hogy becsomagolja, és mint hibás árut visszaküldje a gyárnak. — Nekem éppen tetszik ez a visszanéző ló. Van benne valami eredeti. Nem olyan megszokott és unalmas, mint a többi hintaló. És utóvégre hol van az megírva, hogy minden lónak egyformának kell lennie? Az emberek sem egyformák. Ne féljen, majd én eladom. — Nézze drágám — próbálta leinteni a főnök, s még haragudott is, hogy vitatkozik vele —, a ló nem ember. A hintaló még kevésbé, hiszen megvan a maga külön rendeltetése. — Jaj, hogy magyarázzam meg magának, főnök, hogy ez egy egyéniség, ez a ló?! Gondolja, lóban nincs egyéniség? Több, mint az emberek között! És ez egy lázadó ló, ez nem akar beletörni az igába! Ez fellázadt a sorsa ellen, és visszanéz az üldözőjére! Igenis! Ez a szép benne! — Ó, KEDVES KIS KATIKA — csitította a főnök —, én tudom, hogy magának aranyból van a szíve. Sőt még a fantáziája is igen élénk, s szereti a nem hétköznapi dolgokat. De egy ló az más, az isten áldja meg! Nekem egy ló ne lázadozzék! — Majd én eladom! — felelte a lány sértődötten. De nem adta el. AZ EMBEREK MEGNÉZTÉK, mosolyogtak rajta, hogy milyen érdekes: egy visszanéző ló! Aztán megvettek egy másikat. Egy rendeset. Egy szabályszerűt. Egy szokványosat és unalmasat, ahogy a lány mondta. Az idő múlt, a lányt áthelyezték egy másik boltba, pár év múlva férjhez is ment, aztán egy kisfia született. Mikor már a kisfiú nagyocska lett, eszébe jutott a gyönyörű hintaló. A lázadó, a visszanéző ló. Elszaladt a régi boltba, hogy megvegye, ha még megvan, a kisfiának. Megvolt. Kicsit már öregedett a reárakódott sok portól, a szőre se volt fényes, a szeme se ragyogott. De a lány — bocsánat, most már kismama, lehajolt, és a régi szeretettel ölelte magához. Aztán leporolta, meg is billentette, hogy hintázik-e, és nézte, sokáig nézte. A visszanéző ló, minél jobban nézte, mintha már nem az lett volna, aki régen volt. Isten tudja, miért nem. De hát ő maga se volt a régi lány. A KISFIÁRA GONDOLT, aki majd beül a nyergébe, hogy elnyargaljon rajta messze-messze. És nézte, sokáig nézte. Aztán felállt a kismama, és egy másik hintalovat választott a sok közül. HERCEG JÁNOS M ESI Pátzay Pál szobra Alapította: A Gresham- asztaltársaság Az idei nyár egyik figyelemre méltó tárlatát Baján nyitották meg: a bajai képtár anyagából bemutatták az Oltványi Imre gyűjtéseként számon tartott műveket. A gyűjtemény érdekessége, hogy anyagát — és lényegében az azóta Türr István Múzeummá fejlődött gyűjteményt — egy művészeti asztaltársaság alapozta meg. Oltványi volt a harmincas években a fő összetartója a Gresham-asztaltársaságnak, ahol akkor a legnevesebb képzőművészek fordultak meg. Amellett, hogy a maga rendkívül értékes gyűjteményéből több művet biztosított Baja részére, felkérte a Gre- sham-asztalt, hogy tagjai egy- egy művel járuljanak hozzá kezdeményezése sikeréhez. Az eredményt pedig ott láthatták a tárlaton a művészetkedvelők: többek közt Aba- Novák, Ámos Imre, Barcsay Jenő, Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Dési Huber István, Diener Dénes Rudolf, Egry József, Ferenczy Noémi, Herman Lipót, Hincz Gyula, Istókovics Kálmán, Kádár Béla, Kernstock Károly, Kmetty János, Martyn Ferenc, Márffy Ödön, Med- veczky Jenő, Molnár C. Pál, Novotny Emil Róbert, Perlőit Csaba Vilmos, Rippl-Rónai József, Szőnyi István, Tihanyi Lajos, Uitz Béla és Zádor István képeiben, Beck ö. Fü- löp, Bokros Birman Dezső, Csorba Géza, Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál és Vilt Tibor plasztikáiban gyönyörködhetnek. Jegyzetfüzet Stralsund - madarakkal Éppenséggel idézhetnék évszámokat és adatokat, mert jó néhány könyvet elolvastam Stralsundról, de ezekkel aligha tudnám érzékeltetni azt a tulajdonképpen semmihez sem hasonlítható hatást, amit ez a messzi északi város mindenkinek tartogat. Szeretném kiemelni, hogy mindenkinek, mert egyik titka ez a mindenütt jelen lévő demokratizmus, mely nem rejti el senki elől kincseit. Ezért nincs szükség évszámokra és fontoskodó adatokra: a város — Hegel így mondaná, önmagába reflektálva — készen kínálja mindenét, s még azt sem kívánja, hogy elmerüljünk múltjában, elemezzük műkincseit, az északi gótika eme félelme- tességében is meghitt emlékeit. Vannak városok, amelyekhez tudós kommentárok kellenek. Firenze, számomra a legkedvesebb, ilyen, s legszívesebben azt mondanám, aki nem olvasta Dan- tét és Michelangelo szonettjeit, ne is kísérletezzen Firenzével. Stralsund más. Mintha időnként a háta mögé mutatna, ott vannak a bölcs könyvek, aki nem éri be a látvánnyal, tessék, ezzel is tudunk szolgálni. De akinek nincs türelme ahhoz, hogy átrágja magát a középkori szerzők bazalthegyén, s fogalma sincs arról, hogy mi a különbség a franciskánus és a cisztercita építési gyakorlat között, nyugodtan nekivághat Stralsundnak, nem olvassák fejére tudatlanságát. Ez a város a boldog feloldódás, az önfeledt öröm, a történelem természetessége, mely mindig továbbélést jelent, nem pedig látványt, múzeumi emléket. A gótiküs utcák során — vasárnap délelőtt van — éppúgy főzik a húslevest, mint ötszáz évvel ezelőtt, s illata elvegyül a tenger sós szagával, még akkor is, ha közönséges Ochsenschwanzsuppe. A Miklós-templom pillérköte- gei alatt örökké élő anyókák talán a merseburgi varázsigéket mondják, mert ebben a sejtelmes világban minden egybefonódik, múlt és jelen, a kézzel fogható valóság és a Thulén túli táj, ami egyébként már nem lehet messze ide. A tengerszoroson komphajó visz át Rügen szigetére. Visszanézünk, az egyre zsugorodó város csak tornyaival üzen, és a sirályokkal, amelyek konokul követnek, mintha valóban a Thulén túli messzeségig vinne utunk. Egyébként minden természetes és magától értetődő. Talán ez a titka, hogy nem hívásunkra vár, hanem arra, hogy meghalljuk szavát. A Balaton felett köröző sirályokkal is üzen, s egy pillanatra Siracúsában is láttam tornyait. Nem hivalkodik, csak jelen van. Néha arra ébredek, hogy sürgős dolgom lenne Stralsundban. Töprengve ülök az ágy szélén, hallom az örök-szél zúgását, s a hullámokat, amint a part szikláihoz csapódnak. A távolban ködkürt hangzik, sirályok vijjognak te- hetelenül. Az emlékezet filmkockáján ott állok a parton. Ideje lenne el is indulni. Csányi László
