Tolna Megyei Népújság, 1976. augusztus (26. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-04 / 183. szám

19*6. augusztus 4.

/TOLNA , , ,

“niEPUJSAG 5

Nézelődés - TÜZÉP-telepen

Házépítéshez anyag és idegcsillapító kell

A tapasztalatok szépen ösz- szegyűlnek. Az ember segít néhány napot különböző rokonoknál a házépítésben, aztán elmegy egy falusi TÜ- ZÉP-telepre és végképp meggyőződik: a családiház-épí- tők olyanok, mintha'elítélték volna őket, vándorlásokra. országos keresgélésre, aztán gyengébb vagy erősebb idegbajra.

Faddon ugyanaz a helyzet, mint más helyeken. Járnak ide „tulsóféliek", Dus- nokról, Soltról való emberek cementért, paláért, léc vagy tégla megkaparintásáért. Sütő Józseíék Faddon a Lenin utca 93. szám alatt építettek új házat, ehhez Tolnán vették a tető faanyagát, Solton a cserepet. Hármas ablakot sehol nem kaptak, pedig bekapcsolódott az országjárásba a tsz egyik kocsi vezetője, akit megkértek, hogy útközben próbáljon valahol szerezni. Két hétig hordta magánál a pénzt, aztán visz- szaadta. Nem várhattak tovább Sütőék. mert a kőművesnek kötött volt az ideje. Beépítették a régi ház ablakál. Sütőné Kit) forint telefondíjat fizetett ki a tsz- irodán, ez mindössze két hét kutatásainak költsége. Pedig jókor megkezdték az anyag- beszerzést, egy évvel az építkezés előtt.

— Békéscsabai kocsi is jött hozzárik érdeklődni, a legnagyobb méretű hármas

Petras Béla.

ablakot kereste az illető — mondja Petrás Béla TÜZÊP- telepvezető. — Az előbb járt itt egy tulsóféli ember, betongerendát keresett. Ajánlhattam volna neki a Tanács Géza eladó gerendáit. de azok más méretűek. Nehéz helyzetbe került Tanács Géza. az ÁFÉSZ szikvízkészi- tője. aki egyébként is kénytelen minden forintot félrerakni a házépítéshez, mint fiatal házas, aki nem örökölt, és ráadásul idős szülők eltartója. Visszadobták a tervet, amelynek alapján szeretett volna építeni. Egészen más

méretű, formájú házat kell építenie. Sokkal többe is kerül, és fölöslegessé vált 11 hosszú gerenda, E7—60-as. Eddig csak kettőt tudott eladni. A gerendamizéria ugyanúgy kiújul időnként országszerte, mint ami most tapasztalható a hármas ablakok keresésében. Egy tolnai ismerősöm, a Tuncinger Miska Tamásiból és Iregből szerzett véletlenül. Persze régebben voltak ilyen ablakok. aztán leállították a gyártásukat és most kezdik újra, mivel nagy a kereslet — sorolja a telepvezető.

Ügyfelek jönnek, keresgélnek és mindig akad köztük olyan, aki üres kézzel távozik. Faddon most 10 ház építése van folyamatban. Cserép és néhány faanyag kapható, de téglához nehéz hozzájutni, hogy csak a legfontosabbat említsük. Sütőné szegélylécet keresett, már csak ez kellene, hiszen az utolsó simításokat végzik, már csempéznek a fürdőszobában.

Kérdésemre kicsit restelkedve bevallja, hogy amióta építkeznek, kénytelen szedni nyugtató tablettákat. Mosolyog hozzá, mert már tud mosolyogni. De azt mondja, nem kezdené el még egyszer az építést.

Talán egy-két év múlva azért kipihenik magukat az új. áhított hajlékban.

(gemenci) Fotó: Gottvald

A központi telep készlete Faddon: szén. faanyagok és cserép. Lehet válogatni...

A környezet vedelem mindannyiunk ügye. törvény van róla. hogy védjük életterünket. Társadalmi munkások százai segítik a törvény betartását, a helyi tanácsok szakigazgatási szerveit: nemcsak javasolnak a jóra, hanem a hibázok megbüntetését is indítványozzák. Szekszárdon és Dombóváron például a tanácsnak külön embere van arra, hogy az utcákat járja, s figyelmeztesse a lakókat, ha a környezetet szennyező jelenséget észlel. ,

A Hazafias Népfront környezetvédelmi bizottságai a megye egész területén hasznos munkát végeznek, segítik a tanácsok ez irányú munkáját. Lapunkhoz is igen gyakran érkezik bejelentés: Szekszárdon, a Bogyiszlói úton az árokba engedik az AGROKER-telepről a fáradt olajat; a Szluha György utcában a szolgáltató szövetkezet az utca szélességében javítja az autókat; a Tambov-lakótelepen olyan fákat is kivágtak, amely nincs az építők útjában: a

Tartsay lakótelepen az autók a parkban állnak; — sorolni is felesleges, hisz mindany- nyian tudunk példát mondani —, szólni azonban nemigen merünk a „tetteseknek”. Az autójavítókat hiába figyelmeztetnénk; a tilosban parkolót a rendőrnek kellene megbüntetni; az olajat szabadba engedőt a KÖJÁL- nak volna joga bírságolni...

Mit tehet a környezetvédelem érdekében az újság, a közvélemény tolmáesolója? Felhívjuk a visszásságokra, hibákra a figyelmet, abban a reményben, hogy az illetékesek nem hagyják szó — és büntetés — nélkül a környezetünk ellen vétőket. Képeink erről beszélnek, a harmadik képünkkel kapcsolatban egészen másról van szó.

Címképünk: a szolgáltató szövetkezet Csutorás-féle műhelye előtti utcarész nem válik díszére városunknak, ennek az egyébként szép és virágos utcának különösen nem.

Ks itt a vármegyeháza kertje, erről olyan sokat irtunk már. hogy visszaköszön a téma. A fiatalok, idősebbek rendbe hozták a parkot, s most az autók használják, bújnak meg a Nap elöl az árnyat adó. védett fák alatt. Vajon meddig?

' 1

Ez a kép Ujdombóvár Fő utcáját mutatja. Egyedüli az ilyen gyönyörű*vadgesztenyesor, mint ami itt van. párja nincs a Dunántúlon. A negyvenéves fák kiállták azt a vihart, amit 1946-ban egy Dombóvárra tévedt kertész „megetetett” az akkori vezetőkkel: „jobban nő a fa. ha koronáját levágják”. Ennek nyomán a Harmadik utcától a Kilencedik utcáig a Fő utca fáit szinte letarolták. Akkor a közönség felháborodása akadályozta meg. hogy a Harmadik utcától az Első utcáig levágják a vadgesztenyék ágát. Ez a fasor dísze a városnak. Szeretnénk javasolni: nyilvánítsák védette ezt a gyönyörű fasort — ne úgy járjunk vele. mint a híres Dombóvár—Dalmand közötti hársfasorral, amelyet a közelmúltban felelőtlen emberek tönkretettek, s jogos büntetésükről még egy sor hírt sem tudtunk közölni... Védjük meg ezt a szép újdombóvári fasort az utókornak.-PjCsenga

telefon, vidékről keresnek.

— Te vagy, fiam?

Anyósom hangja.

— Micsoda? Mondja hangosabban!

— Baj van. A mamát az éjjel bevitték a kórházba.

Messziről, mintha verem mélyéből jönnének a hangok.

— Két napig gyengélkedett. Gyomrát fájdítja, nem maradt meg benne semmi. Gyertek haza. Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul. Most már szólnom kellett.

— Megyünk.

Rendkívüli szabadság. Tárcsázom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, továbbadja a hírt. Főnöknője mondja: Menj csak.

Várnak az állomáson. Két görnyedő alak a sötétben.

— Itt van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán feleségem.

Hogyan? Nyolc órája beszéltünk, s most itt állnak összetörtén, fásultan és fáradtan, talpig feketében.

— Meghalt — tör ki anyósomból a szó. Sovány karjával magához szorít, arcomon érzem könnyei melegét.

Nagyapám mozdulatlan. Nem tudok ránézni. Oldalról sandítok felé. Kemény, mint a fa. Arca olyan, mint máskor, ha valami foglalkoztatta, s tépelődött, gondolkodott. Gumicsizmában van, fekete bársonynadrágot túrt a csizmaszárba.

Elkapta tekintetemet. Oldalt fordult. Pillanat elég, s látom, az elmúlt néhànÿ órában éveket öregedett. Görnyedt, akár az öreg fűzfák, s a^lekonyuló karimájú kalap is olyan, mint a füzek szomorú koronája.

— Délután?

— Nem. Alighogy letettem a telefont, a kórházból táviratoztak. Csak annyi állt rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meghalt. Semmi több. Újra hívtalak, de addigra elindultatok.

— Ilona, Ilona — sóhajt nagyapám és zsebkendőjét tartva hatalmas kezével, szeme előtt babrál.

Este van. Halványan világít a lámpa. Anyósom nagyanyám ruháit pakolja, feketét mindenből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a vetett ágyra.

öregasszonyok tipegnek be. Nem köszönnek, lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el helyüket a konyhában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlira. Gyűlik az asszonynép. Nani néni, a legöregebb kezdi a siratóéneket. Bús dal száll, sóhajtások tarkítják, s hol gyengül, hol erősödik a hang.

— Tegnap még itt voltál, Ilona — mered maga elé a szomszéd öregasszony.

A mellettem ülő vénasszonynak magyarázom:

— Egy hete együtt szedtük a kukoricát az Ökörélésen. Úgy dolgozott, hogy csuda. Enni se akart, csak hajtogatta, siessünk, estére végeznünk kell. Délben a kukoricáskosarakra ültünk le szalonnát enni.^ Ö kevés hagymát, falatnyi szalonnát evett, s már ugrott, vitte, hajtotta a sorát.

— Megérezte szegény. Dolgos asszony volt.

Száll, kering a dal, majd elhalkul hirtelen.

Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy

remegés.

Nagyapám átöleli.

— Ne sírj, Mari, ne sírj.

— Erős legyen sógorom. Erős, hogy kibírja ezt is.

— Nekem már végem — így nagyapám. — Én már itten így nem maradhatok, mint az ujjam. Negyven év után, magam keringjek itt a házban? Nekem már végem van. Megyek az én Ilonám után.

Két nap telt el a sirató óta.

Kemény téli reggel van. Kint állunk nagyapámmal a halottasház előtt. Az előbb nyitottuk ki. Kisöpörtem, letöröltem a koporsóállványt, a réz gyertyatartókat, a nyikorgó szé- , keket. Nagyanyámat várjuk, neki készül a hely.

Nagyapám kék, siltes sapkában van, előtte kék kötény, rajta fekete bársonynadrág, kabát. Jön-megy, jár-kél, föl-alá. Nem szól. Lopva figyelem, s szívem szerint hozzálépnék, megölelném. megsimítanám a haját, kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tavaszokon.

De nem teszem, mert nem tehetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, megfontolt. Sosem szerette az ilyent.

— Lassan dél — szólal meg —, azt mondták tízre itt lesznek.

Lemegyünk a temető lejtős udvarán, s elnézünk a falu főutcáján, Nosztány felé.

Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mokány ló prüszköl a zárt halottaskocsi előtt.

Teljél idő, teljél gyorsan!

Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cammogjál!

— Béldi János? — kérdezi a bakról a kocsis.

— Az vagyok — feleli nagyapám.

— Megjöttünk.

Fölhajt a lovakkal a halottasház elé.

Megjött apósom is kerékpárral, sietve.

Befelé megyünk. A tartóra helyezzük a koporsót, fedelét lemeljük. Nagyapám odaáll nagyanyám mellé, kezét összekulcsolja.

Kimegyünk.

Elszámolok a kocsissal.

— Nehéz út volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált.

Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy, ötvenest adok

borravalónak.

Őszinte részvétet kíván, majd felkap a bakra és elhajt.

Anyósom koszorúkat hoz. Koszorúkat, s a pince félig fagyott virágait. Bal karján fekete retikül, fején fekete kendő, cipője, harisnyája, ruhája fekete.

Újra az öregasszonyok. Csoportokba verődve kaptatnak fel a temetődombon. Szól a harang.

Autóval hozzák a papot.

A koporsó már kint áll a halottasház előtti téren, felravatalozva. Virágözön, koszorúáradat nagyanyámon, tömjén füstje száll.

Nándor, a sírásó a fák mögül figyel. Kezében kötél. Gumicsizmában van és munkaruhában. Dolgozni készül.

Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal beszélgetek. Megköszönöm a vasárnapi kalácsot, a da- masztabroszba bugyolált, utazásra szánt csirkecombokat, a suttyómba odadugott zsebpénzt, a mosolygásait, a szavait, a bölcsességét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán.

Halad a gyászmenet. Félkörbe álljuk a sírt.

Nem nézek senkire.

Csak nagyapám hangját hallom, ahogy mondja:

— Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilona. Hívtál volna legalább. De csak elmész, elmész kedves jó, feleségem.

Ellépek, távolabb a kopott feliratú fejfák közé, a föld koppanását hallom a deszkán.

Újra magunk vagyunk. Rokon öregasszonyoknak készítjük össze nagyanyám ruháit.

— Ne menjenek veszendőbe, — mondja nagyapám.

— A baboskeszkenő maradjon — mondja anyósom —, emlékbe édesanyámtól.

Zörgetnek az ablakon. A kántor.

Pénzt veszek magamhoz. Megyek, kifizetem őket.

VARGA JÓZSEF