Tolna Megyei Népújság, 1976. augusztus (26. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-29 / 204. szám
1976. augusztus 29. 'rÍÉPUJSAG 5 Teli zsebbel - tisztelettel? Mohács ürügyén Borsos Miklós szobra. HEGEDŰS LÁSZLÓ: Nő a zongoránál Magas, barna nő ül a zongoránál, a billentyűkön futkos két keze. Valami régi tangót játszik, — rászáll s megül szívemben az ismert zene. Barna haj, ovális arc, leeresztett, barna szempülák, — szép komoly szemét most felém szegzi, majd pár percig veszteg, némán ül, falnak támasztva fejét. Szép ujjai már ott futkosnak újra a billentyűkön. S nem tudom, mi bánt. Majd rajongást érzek a hangszer húrja, sok húr felett játszó művész iránt, ki most szép arcával értő rokon, rajtam játszik, nemcsak a húrokon. Újabban valami furcsa udvariatlan közömbösség van terjedőben. Terjedőben és nem kialakulóban. Ez esetben nem a társadalmi aspek. tusú érdektelenségről kívánatos szólni, hanem a kisebb volumenű, de tán épp ezért kellemetlenebb és érthetetlenebb „felebaráti” közömbösségről. Miről van szó? Megírunk egy 1 e v e 1 et a hivatalnak, vállalatnak, intézménynek, magánszemélynek; a címzettnek elvileg — már csak az illem- és bárbaj. kódex alapján is — kutyakötelessége lenne reagálni folyamodványunkra, de legalább a tudomásulvétel jelzésére. Ehelyett azt kapjuk, hogy semmit sem kapunk. Ülünk és várunk hetekig, hónapokig, nyugtalanul, in. gerülten, mígnem aztán elküldjük második levelünket is — immár információt kér- ve-követelve, amihez jogunk van —, s akkor még a beérkezési helyen háborodnak fel „oktalanságunkon”, vagdalkozó türelmetlenségünkön (?), pedig az fölöttébb indokolt. Nehéz felfogni, miért értetlenkednek „némelyütt”, miért nem képesek rövid időn belül, ha nem is posta- fordultával (pár esetben ez is lehetséges lenne!) reagálni érdeklődésünkre, arról nem is szólva, hogy — kutya igényesek lettünk?! — ügyünket akár el is intézhetnék, hisz elsődlegesen ezért fordulunk a címzettekhez. A magánszemélye, két érintő udvariatlansági hullámnak — nem minden fertőzöttség nélkül a fentieket illetően sem — mintegy előhírnöke volt a „helyem- át-úgysem-adom” mozgalom, követte a teli zsebbel való vissza- vagy ráköszönés. Végképp nem nagy igénybevétel az, ha valaki ránk köszönvén megtisztel bennünket, mi pedig vissza tisztelgünk embertársunknak azzal, hogy üres zsebbel, azaz kezünket zsebünkből kihúzva köszönünk rá. Legifjabb generációnk — sűrű tapasztalatból mondom — különösen hajlamos e momentum emlékezetéből való kiiktatására. Hogyan lehet úgy tisztelettel üdvözölni valakit (felnőttet, ismerőst, tanárt), ha közben konyákig a zsebben jár, vagy kedvesét majszolja valaki? Akkor már inkább ne köszönjön, legfeljebb azt hi_ szik, hogy nem vette észre az illetőt. Körülbelül a régi hetyke kalappöccintéssel egyenértékű sokak üdvözlési arzenálja, jólneveltségük tárházából kimaradt a többi, vagy az egyetlen igazán udvarias forma. Nem tudni miért. A kölcsönzés nem sok szószaporítást érdemel, mindenki ismeri, milyen nehéz visszaszereznie becses tulajdonát. Még baráttól, jó ismerőstől is. Ez mindenképp elgondolkodtató. Olykor a kölcsönadó fél szégyenkezik, hogy szólnia kell, figyelmeztetés céljából. Intelligens ember lehetőleg nem kér kölcsön értéket — szellemi értékekkel kapcsolatosan akadhatnak kivételek —, ám igyekszik tiszteletből és kötelezettségéből fakadóan a megbeszélt időben, esetleg előtte visszaszolgáltatni a bizalommal neki átadott értéket, legyen az pénz, háztartási gép, könyv, stb. Hányán megfogadják, soha, soha nem adnak többé kölcsön semmit! Aztán ismét nagylelkűségük és megértésük hibájába esnek. Apró-cseprő dolgok, látszatra lényegtelen, jelentéktelen ügyek. Valamennyien tudjuk, mert tapasztaljuk rendszeresen : ezek vegyülnek ürömként hétköznapjaink örömeibe, ezek hangolják lelki húrjainkat, olykor sikerrel lehangolják az arra egyébként is hajlamosakat. Fölöslegesen bosszantjuk egymást, hasonló emberi gyöngeségeink helyett próbáljunk önzetlen és figyelmes gesztusokkal elébe sietni embertársaink gondjainak! Gondoljunk társaink idegrendszerére is! Modern idők ide, modern időzavar oda, az udvariatlanság és figyelmetlenség soha nem lesz erénnyé. A hétköznapi humánus és tiszteletadó. magatartás mindenkor alapkövetelmény. Mindenkivel szem. ben — mindenki számára! Drescher Attila Néprajzi monográfia egy Tolna megyei faluról Takács Lajos: Egy irtásfalu földművelése Várono Tolna meeye * Ullg legkisebb települései közé tartozik. Az 1970-es népszámlálás szerint 349 volt a lakosság lélekszá- ma. Nyilván komoly oka van tehát, ha Takács Lajos, a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportjának munkatársa terjedelmes monográfiát szentelt e falucskának... Az első és legkézenfekvőbb magyarázat szubjektív: Takács Lajos várongi születésű; munkájával — így szól a kötet ajánlása is — szüleinek, nagyszüleinek állított emléket. Ez a személyes kötődés valószínűleg hasznosan segítette a kutatómunkát, hiszen az 1940-es évek elejétől a legutóbbi időkig gyermekkori ismerőseit vallathatta a paraszti élet „titkairól”. A tudós azonban — ha témát választ — mégsem engedheti szabadjára egyéni érzéseit, nosztalgiáit; nem választhatja a kutatás terepéül szülőfaluját csak azért, mert otthonosabban mozog, kevéssé vannak kutatástechnikai nehézségei. Azt a történettudományok módszertani kérdéseiben kevéssé járatos olvasó is gyaníthatja, hogy egyetlen falu földművelését csak akkor van „értelme” ilyen részletességgel bemutatni, ha a tüzetes vizsgálatra kiszemelt település általánosan jellemző fejlődési tendenciák bemutatására is alkalmas. Az általánosításnak, a típusba sorolásnak a szándékát — a módszertani célkitűzést — jól kifejezi a monográfia címe: Várong egyike volt a dunántúli dombvidékek jellegzetes „irtásfalvai- nak”. Az ilyen falvak jobbágylakossága a XVIII. századi — török hódoltság utáni — újratelepedést követően mind nagyobb területeket hódított el, pontosabban: hódított vissza az erdőtől, tett szántóföldi művelésre alkalmassá. Ezeket az irtások révén megszerzett földeket sokkalta szabadabban használhatták a jobbágyok: nem tartoztak a jobbágytelekhez, s így nem terhelték a jobbágyoktól követelt földesúri szolgáltatások sem. A Mária Terézia korabeli úrbérrendezéskor azonban már elkezdték számba venni a parasztok kezén lévő, s nem a jobbágytelekhez tartozó földeket, s ezt követően — jogi érveket keresve — mind több jobbágyközséget igyekezett korlátozni földesura ezeknek használatában. Előbb vagy utóbb azután mindazokat a szántóföldeket, melyekről a földesúr bizonyítani tudta, hogy erdők, bozótosok kiirtásával jutottak jobbágyai használatába, fokozatosan elperelték a parasztoktól; a fokozódó ütemben megszerveződő uradalmakhoz kapcsolták. Ezt a teljes joggal tipikusnak tekinthető fejlődési sémát találta jellemzőnek Takács Várongon. Csakhogy: az irtásföldek elvonása — ami több mint felével csökkentette a várongi parasztok használta szántóföldek terjedelmét, s egyik napról a másikra „szegénnyé” tette a falut — viszonylag későn, csak 1858-ban vált véglegessé. Ez a késői időpont pedig inkább az értelmezendő kivételt, mint a környék falvaira is jellemző tendenciák maradéktalan érvényesülését jelenti. Miért választotta tehát kutatási terepül ezt a valamilyen szempontból „kivételes” sorsú falut? Elsősorban azért, mert az időpont eltolódása kedvező lehetőségeket biztosított történeti és néprajzi összefüggések elemzésére. A termőföld viszonylag késői és ennyire radikális csökkenése ugyanis az emlékezettel elérhető közelségbe hozta a gazdálkodás technikájának, a paraszti üzemvitelnek és az életmód egészének szükségszerű átrendeződési, átszerveződési folyamatát. És egyszersmind fel is erősítette azokat a tendenciákat, melyek kapitalizmuskori parasztgazdaságok átalakulását egyébként országosan jellemezték. Ez a teljes átszerveződés- átrendeződés a monográfia gazdag problematikájának leglényege! Fontos mondanivalója van ugyan az irtásokon folyt gazdálkodás módjáról is, elsősorban mégis arra keresett választ, hogy a művelhető földek ilyen mérvű csökkenése mennyire kényszerítette ki a paraszti termelés technikájának és intenzitásának változásait; mennyire alakította át a parasztgazdaságok munkaszervezetét. S ami ezekből a kérdésekből tovább következik: hogyan hatott a paraszti üzemekre a környező uradalmak munkaerő-szükséglete és a mezőgazdasági árutermelés terén megnyilvánuló konkurenciája. Szükségszerű, ha Tolna megye kapitalizmuskori agrár- népességének történeti sorsát a legfontosabb kutatási feladatok között számon tartva, elsősorban ezekre az eredményekre hívjuk fel a figyelmet; nem a termelési technika módszertanilag mintaszerű leírását emeljük ki a monográfia legfőbb erényeként. Mindeddig eléggé keveset tudtunk megyénknek azokról az agrárrétegeiről, melyek az uradalmak szorításában a paraszti életformát a feudális eredetű bérmunkaformákkal (részes munkával, ledolgozással) együtt voltak kénytelenek vállalni. Takács Lajos könyve főleg ebben a vonatkozásban fontos kutatási feladatainkra eszméltető! Nem is azzal, a^! rong példáján megfogalmazhatott, sokkal inkább azzal, ahogyan eredményeit elérte. A történeti és néprajzi módszerek együttes alkalmazását kell megtanulniuk mindazoknak, akik folytatni akarják a kapitalizmuskori parasztság termelési technikájának és munkaszervezetének Tolna megyei kutatását. Sz. M. F elnőttünk. Gondolataink néha furcsák és szokatlanok. Azt mondják, mindent készen kaptunk. Igaz is ez, meg nem is. Igaz, mert forradalmiságunk az elődöké is, és nem igaz, mert nem lehetünk meg önálló értékítéletek nélkül. Mert vannak örökségeink, melyeket akarva, nem akarva értékelnünk kell. Sok mindent másképp látunk, másképp kell látnunk. A történelem is csak akkor a miénk, ha már megemésztettük és megértettük. Mert a mi tankönyveinkben nem mohácsi vész, hanem mohácsi csata, csatavesztés áll. S bár 1526 még nekünk is mindig mentőkérdés volt a vizsgán vagy a feleletnél, mi már akkor is mást éreztünk mögötte. Számunkra már pillanatig sem kétséges, hogy a mohácsi csata Temesvárnál dőlt el, 1514-ben, nem pedig néhány ezer oda nem érkezett nemes hibájából vesztettük el. És a Dózsa után 30 évvel fogant verset már a tüzes trón mellett is elmondhatták volna: „Öszvetörettek és semmivé lésztek, Mint á csepő szikra, oly hamar elvesztek, Kik az szegény népen most kegyetlenkedtek.” Mert ha csak a népi ellenállás résztvevőit számolom össze a Mohács utáni napokban, az maga csaknem másfélszerese a török seregnek! Olyan emberek, akiknek nagyapja Hunyadi János oldalán fényes győzelmeket aratott a török ellen. Igaz, korszerű hadviseléssel, a huszitáktól és zsoldosoktól eltanult fortélyokkal (támadó szekérlánc, tagolt hadrend, stratégiai magaslatok megszállása stb.), nem pedig talpig vasban, fegyelmezetlenül, egyetlen képzett hadvezér nélkül, a szekereket tábornak használva, az ellenfél drávai átkelését meg nem zavarva és legfőképpen a néptömegeket fel nem fegyverezve. Ennek oka azonban megint nem az alig húsz éves király, vagy mások mulasztása volt, mert a társadalom alapja már akkor sem a néhány borgőzös fejű nemes agyában fogamzott, „szittya verhetetlenség” ideája volt, hanem az a termelési mód, amelyet feudalizmusnak nevezünk A földesúr—jobbágyi termelési viszony, a személyi függőségek rendszere, a fegyveres erő és az államhatalom szétforgácsolódása, hozzá- kapcsolódása a nagybirtokhoz és a társadalmi anarchia: ez 1526. így pillanatig sem kétséges, hogy nem lehetett esélyünk a jól szervezett és ütőképes törökkel szemben. Azt mondtam „esélyünk”, mert Mohács a mienk is. És kié még? Mindenkié, aki szembe akar nézni vele, hogy szembenézhessen önmagával is. Mert nem minden kor tudta, merte és akarta ezt megtenni. Nekünk ezt is hirdeti a márványtábla a vármegyeház falán. „Istenért, hazáért s nyugatért” — mondja az 1926-ban állított tábla. Abban az évben volt ez, mikor nyolcezer salgótarjáni bányász és bányászasszony éhségmenete indult Pest felé. Nem „istenért, hazáért s nyugatért”, hanem egy darab kenyérért. Mert nekünk ez is Mohács. Az uralkodó osztály nem tanult sem Mohácsból, sem az elkövetkezendő mohácsokból, mert önmagával nem tudott szembenézni. Nincs díszmagyarunk, nincsenek nemesi allűrjeink, de van önérzetünk. S ez nem kevés, főleg akkor nem, ha elmondhatjuk: felnőttünk. IFJ. TÖTTÖS GABOR Jegyzetfüzet Oroszlánok Az oroszlánokat Velencében háziállatként tartják. A hagyomány jó ezer éves. még abból az időből származik, amikor a velenceiek Szent Márkot választották patrónusuknak, akit az oroszlán jelképez. Az időpontot is tudjuk: 828-ban két velencei kalmár, Buon és Rustico Alexandriában . járt, s némi ellenszolgáltatás fejében sikerült megszerezniük az evangélista tetemét. Az elszállítás körülményeit inkább a szükség, mint a jóízlés szabta meg, a szent tetemet ugyanis disznóhús közé csomagolták, amelytől — mint a templom egyik mozaikján látható — undorral fordult el a mohamedán őr. Márkkal együtt az oroszlán is Velencébe került, szárnyakat kapott, s a legszebb és a leghatalmasabb város, ahogy Petrarca nevezte, jelképe lett. Aki a tenger felől érkezik, hatalmas oszlop tetején pillantja meg az < oroszlánt, igaz ugyan, jobban szemügyre véve, inkább vad szörny, rémséges kiméra. A tudósok szerint asszír munka, mert a világjáró velenceiek mindent hazavittek, amit értek. A szörny aztán megszelídült a kezük alatt, szárnyakat ka- ' pott, s előlépett oroszlánná. Közben pedig oroszlánok népesítették be a várost, amely 1797-ig meg tudta őrizni függetlenségét. Közben sok minden történt, háborúk dúltak, a történelem megtépázta az Adria királynőjének hatalmát, az oroszlánok azonban minderről nem vettek tudomást. Templomok falába faragták be őket, házak kerítésére ültették vagy a tenyérnyi kertekbe, afféle házőrzőnek, s ma is oly gőgösen néznek el a látogató feje fölött, mint a város fénykorában. Velencében Mint a régi urak az ása- tag írók regényeiben, „hanyag eleganciával” állják a változó idők divatját, az sem érdekli őket, ha fitye- gőt csinálnak b'előlük kulcstartónak, már mindent láttak, nem érheti őket meglepetés, s gőgjük azt se engedi meg, hogy nyelvet ölt- senek a neveletlen utasra. Néha távoli, kelekótya rokonra gondolnak, aki azt állítja magáról, hogy az állatok királya, de ők tudják, hogy ez múló dicsőség, mint minden hatalom és pompa. Velence oroszlánjának lenni! — az a nagy dolog, még akkor is, ha sok ezer van belőlük. Aki ezt megérti, azzal a tisztelettel nézi őket, ami a történelmet megilleti. Velencében járva, némelyiknek köszönni is szoktam. Olyannal is találkoztam már, amelyik alig észrevehetően biccentett, de a legtöbb tovább nézte a tengert, tűnődve, múlhatatlan nyugalommal. CSÄNYILÄSZLÖ
