Tolna Megyei Népújság, 1976. augusztus (26. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

1976. augusztus 20.

^PÚJSÁG

5

.. kiáltványa

A Szépirodalmi Kiadó a Magyar Helikon közreműködésével a Rákóczi emlékév alkalmából megjelentette a szabadság- harc egyik jelentős dokumentumát, a fejedelem kiáltványát a keresztény világhoz a szabadságharc okairól és céljáról.

Ez a röpirat 1703 legvégén készült. Megfogalmazása Ráday Pál titkos szekretárius első nagyobb megbízása volt. A Rákóczi Ferenc által át javított kéziratot Bercsényi Miklós 1704 legelején nyomtatta ki a nagyszombati nyomdában, latin nyelven. Egy példány már 1704. január 5-én a bécsi angol nagykövetségen volt belőle.

„Megújulnak a dicsőséges magyar nemzetnek régi sebei” — ezekkel a szavakkal kezdődik a kiáltvány. Mivel a nemzet végső veszedelemre jutott, régi szabadsága visszaszerzésére fegyvert fogott. A harc miatt sokan király elleni hűtlenséggel vádolják a magyarokat, de ennek csak az az oka, hogy nem ismerik a nemzet sérelmeit. A kiáltványban ezért Rákóczi előadja a magyarság panaszait, hogy a világ legyen igaz ítélőbíró. Amióta a Habsburgok megszerezték a magyar koronát, „mindenkor az ország ősi szabadságának csalárd mesterségeket készítettének veszedelmesül”. A szabadságért fogott fegyvert történelmünk során Báthori, Bocskai, Bethlen, Thököly. Az uralkodóház tagjai ennek ellenére semmibe véve királyi hitlevelüket, a haza fiait vagyonukból és méltóságukból kisemmizték. „Hazánk törvényeinek megmondhatatlan roncsolása és szaggatása” árán idegen törvényeket hoztak be az országba és elviselhetetlen adókat vetettek ki. A kiáltvány 21 pontba foglalva,

részletesen sorolja fel azokat a sérelmeket, melyeket az idegen elnyomás hozott a magyarságra. Ezért a nemzet fegyvert fogott és a harc élére Rákóczi állt. „Így van a természetiül rendelve, hogy a magyarok nemes elméjek el nem szenvedhetik a bosszúságot, és a szabadságban született haza szabad tagjai szolgai állapot alá vettetvén, nehezebb dolognak tartják azt a keserű halálnál.” Rákóczi Ferenc az egész világ előtt kijelenti, hogy nemzetének felszabadítására életét, javait, utolsó csepp vérét is kész feláldozni. Nem vezeti sem nyerészkedés, sem dicsvágy, csak egy cél: „édes hazánknak az ausztriai járom alól való kiszabadítása.”

A kiáltvány első példányai olyan gyorsan elfogytak, hogy már 1704 februárjában sor került a második kiadásra. Ez is latin nyelvű volt, de a magyar nyelvű változat is hamar megjelent. A szabadság- harccal rokonszenvező európai nemzetek a latin szöveget lefordították és kiadták saját nyelvükön is. így például 1705-ben négy francia kiadást ért meg. A kiáltványt lefordították többek között német, lengyel, holland nyelvre. Hatása olyan nagy volt, hogy az osztrák udvar szükségesnek látta egy cáfolat megjelentetését.

A Szépirodalmi Kiadó által most megjelent kiadás a magyar és a latin nyelvű változatot is közli. A nyomdatechnikával megpróbálták a történelmi hangulatot felidézni. A tipográfus a kiadvány végén megjegyzi: „megkísérelte a modern nyomdatechnika lehetőségeit a Manifestum tartalmával és nemesen szép eredeti tipográfiai formájával eegyé ötvözni.”

Dr. Kisasszondy Éva

Hangok. Ismert nyugati énekesnő műsora a tévében. Rekedtes, mély, nőhöz talán illetlenül is mély hang, bár tűzzel, energiával és ingerlő bájjal teljes, ugyan nem oly fiatal már. A filmbeli felvétel szüneteiben riportok, a közvélemény meginterjúvolása a tetszésről vagy nemtetszésről, s annak okairól.

Első férfi hangja: „Nekem tetszik, arnit mond, ahogy mondja (sic!), nekem tetszik.” Első nő véleménye: „Nem érdekel.. Nem is hallgatom.” Második férfi: „Érdekes.

Hangja nincs, de érdekes.”

Másik nő: „Rajongok érte.

Minden műsorát megnézem!” Üjabb férfi: „Hm, hogy is mondjam, egész tűrhető” Borízű hang: „Nem, nem szeretem. Túl mély a hangja. Nem nőies.” A hang tulajdonosa — nő volt.

*

öreg téma: ne vessük el a régiek tapasztalatát. Az ember lépten-nyomon újat tapasztal, s a történelem természetes folyása mellett ez is természetes, meg örvendetes. Gyakran azonban csak a látszat, az öncélúság jegyében születnek meg „nóvumok”, újszerű megoldások, melyek*

nek okos megtakarításával akár előbbre is tarthatnánk. Egyébként is: rengeteget beszélünk az anyagi jellegű megtakarítások fontosságáról, a szellemiekéről miért nem ejtünk szót? Mondjuk: átgondoltabb és nem is feltétlen az emberi igények növekvő és kielégíthetetlen szintjéhez, hanem egyszerűen az ember iránti igényesség mércéjéhez szabott önigényességgel. Mintha a magunkét, a sajátunkat terveznénk, alkotnánk. Ez minden. A régebbi jót nem kell okvetlenül eldobni, pláne, ha jobb újat nem tudunk helyette.

Megvásároltam volna egy szomszédos megye irodalmi kiadványát, de sikertelen maradt vállalkozásom. Abban a megyében, ahol élek, nem sikerült megkapnom. A város, ahol lakom, gyakorlatilag fél órára van a lapot kiadó fórumtól. Vasúton, közúton. Mondhatná valaki, ha oly közel esik, miért nem keresem fel magam, s részben igaza is lenne. Mégis elgondolkoztató, hogy a szellem távolságai olykor nagyobbak a mérhető közútinál.

Drescher Attila

Fotó: Balogh László

Weöres Sándor :

VÍZÖNTŐ

Erdei forrás, remegő tükör,

Hová haladsz a sűrűből?

— Távoli, sík vidékre,

Nagy folyamok medrébe. —

Sziklai zuhogó, égi álom,

Merre szökellsz a kopárságon?

— Völgyek, dombok közébe,

Tág tenger közepébe. —

Alföldi kút, tanya árnyán,

Nem unod egyhelyt szolgálván?

— Felhővé tornyosulok, Villámlok, a mélybe lehullok. —

(au fc ——

Jegyzetfüzet

Magányos hattyú

Tapolcán

A város középpontja felé mélyül, kicsiben és vidékiesen Siena főterét idézi, az utak enyhén lejtenek, s aztán egyszerre kitárul ez a szerény falusi csoda, az ég megkettőzi kékségét a tó vizében. Kör alakú, a legtökéletesebb formától vett példát, áttetsző vize a mélybe viszi a tekintetet, bár a látvány helyenként szokatlan meglepetéssel is szolgál, a tó fenekén ugyanis rozsdás edények, kiszolgált kalucsnik is föltűnnek, a mindennapi élet szerény emléktárgyai a vízbe zárt múzeumi tárló mélyén, mintegy arra figyelmeztetve, hogy ne bízzuk el magunkat, az élet nem ünnepi pillanatok egymásutánja.

A tó északi partján olaszos házak emelkednek, jókedvűen és reménykedve. Ezek alatt tör föl a föld alatti folyó vize, boltívek félköre alatt, ami a másik oldalon vízesésként zúdul a malomkerékre. Gyerekként sokat ültem a tó kőkerítésén, elgyönyörködve a víz fáradhatatlan mozgásában, a formák tiszta biztonságában, amit dél felől roppant díszletként zárt le a Szent- György-hegy. A malomból azóta szálloda lett, s nem forog a nyugállományba helyezett kerék sem, egyébként minden a régi, meghatottságom is. Csak egy hattyút telepítettek a tóba, most a parton tollászkodik, mintha Lédát várná, szerelmét. A hattyú, így a parton, totyakosan, idomtalan testével, igazán nem emlékeztet a képeslapok büszke és olcsó madarára, de várjunk csak, rögtön vízre ereszkedik, s ebben a természetes közegben már egészen más, ifjú szerelmeseket andalító látvány.

A művészettörténész itt nem sokat jegyezhet fel, minden egyszerű és célirányos, a közeli templom is, a barokk vidéki emléke. Ez a célirányosság sem önmagáért van. A házak emberi hajlékul szolgálnak, s a hajdani malomban megpihenhet a vándor. De közben minden több is, mint hasznosság és célirányosság: á tó tükrén megnyúlik a házak rajza, s egy kevés fényt kap az ég kékségétől és az átúszó felhők sejtelmes színétől is.

S itt van a hattyú, elegánsan, idegen világ küldötteként, mint távoli üzenet, aminek jelentését senki nem tudja megfejteni. A hattyú magányos, ez bizonyos méltóságot ad neki, de ebbe az előkelőségbe bizonytalan bánat is vegyül, bár kétségtelen, hogy tuda- tossan hordozza egyedülléte terhét. Kizárva a hatytyúvilágból, mint egy eltévedt zarándok, lebeg a vízen, tükörképe egyetlen társa, időnként rápillant, talán szól is hozzá, de nem kap választ, hát sértődötten fölemeli fejét és úszik tovább.

Ekkor fedezzük fel a vízen a kis kacsát, tisztes távolságból a hattyútól, a vitathatatlan rangkülönbség bizonyítékaként. A kis kacsa fekete és épp oly magányos, mint a hattyú, de az ő magánya az eltévedt madár számkivetettsége, s nincs benne fölény és előkelőség, legföljebb beletörődés, mert régen megtanulta, hogy egyik madár hattyúnak születik, a másik rút kis kacsának Tapolcán.

Vagy mégsem? Megrázza magát és az égre néz, mintha a szabadító szót várná, amely megnyitja előtte a madárérvényesülés útját. Legyünk őszinték, elég unalmas lehet rút kis kacsának lenni Tapolcán. A kis kacsa azonban nem csügged. Néha a hattyúra pillant, alaposan megnézi, mert jól meg akarja jegyezni magának, hogy milyen is egy hattyú. Ugyanis olvasta Andersen meséjét, s tudja, hogy a rút kis kacsákból egyszer tündökletes haty- tyúk lesznek. Türelem, mondja maga elé a rút kis kacsa, s magabiztosan úszik tovább.

CSÄNYI LÁSZLÓ Fotó: Király Sándor

Herner Lajos felvétele