Tolna Megyei Népújság, 1976. augusztus (26. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-15 / 193. szám

1976. augusztus 15. ^PÚJSÁG 5 BORSOS MIKLÓS SZOBRA Salvatore Quasimodo: Életemről A háború alatt külön­böző emberek kerül­tek közelembe. Egy tiszt mondta el nekem ezt Przemysl várából visszaté­rőben, amikor hatszáz tár­sával a németek fogságába esett. Egyikük a ládájában őrizte verseskönyvemet. Reggelente valaki felolvas­ta és megmagyarázta egy- egy versemet. így emlékez­tek ők, a foglyok, a hazára, azokkal a szavakkal, ame­lyek másoknak talán hide­gek és geometrikusak vol­tak. Végre tehát találkoz­hattam valóságos és hiteles olvasómmal, aki meg akart ölelni, s közben foglyok ne­veit sorolta elő: orvosokat, ügyvédeket, mérnököket. Ügyvédeket? Az ügyvédek nem olvasnak versesköny­veket. Przemyslben igen, Lengyelországban. De 1946- ban az érzelmeknek milyen erős hálója egyesített^ en­gem a néppel! Egy előadá­som után, melyet a mai olasz költészetben megmu­tatkozó „törés”-ről tartot­tam Milánóban, egy szín­házban, meghívtak Nápoly­ba: tartsak előadóestet ver­seimből. Az utazás vonaton és gépkocsin, még lassú és fárasztó. Nápolyban, szét­rombolt házak között, az utca közepén asszonynép készítette az ennivalót a férfiaknak, két nagy darab kőre tett fazekakban és serpenyőkben. E kezdetle­ges tűzhelyek közelében kisgyerekek és kamaszok üvöltöztek, rajtuk katona­zubbony és katonapokróc, a rom és szemét felkavart porfelhői között. Verseket olvassak ebben a hihetetlen városban? Már szégyelltem magam, fáradt voltam. A Conservatórium termében nagy tömeg várt rám: el­jöttek, hogy meghallgassa­nak és sokan gyászoltak kö­zülük és ahova csak néz­tem, friss sebeket láttam. Nem tudom, mi történt azon a napon: a költészet vissza­kapta karénekszerepét? Ta­lán, de fel voltam kavarva a végén, fiatal egyetemisták közé beszorítva. Egy öreg próbált a közelembe fér­kőzni, de mindig messzire lökték. Azt kiabálta, hogy irodalomtanárom volt Mes- sinában. Aztán mégiscsak sikerült hozzám férkőznie, s akkor megragadta és megcsókolta kezem. A múlt század végének egyik jele­nete játszódott le a jelen­levők szeme előtt: hiszen Messina az emlékezet érin­tetlen területe volt, és az öreg tanítómester azt vár­ta, hogy ott mindjárt be­szélgetés indul közöttünk visszafelé a múltba. A közönség és a költő között az érintkezés legkü­lönösebb jelei születtek: gyerekek levelei hegyi fal­vak iskoláiból; azután mun­káslevelek; művelt emberek levelei, kifinomult írással, amelyekhez néha-néha egé­szen másfajta üzenetek csatlakoztak; levél egy Má­ria nevű nővértől, aki a Clitumnón él ismeretlenül és betegen, egy ferences­kolostorban — levelén szin­te gyerekes rajz és Augus­tinus szavai: Audire Silen­tium. E gy emberről elmon­dani mindent, újra meg újra: ez a fel­adat a költőnek a föld meg­tagadását jelenti, a lét le­hetetlenségét, bár életének legégetőbb vágya, hogy so­kakhoz szóljon, hogy hoz­zájuk kapcsolódjék a dol­gok és az ész igazságáról kidalolt összhangokban. Képes Géza fordítása Szeged Ahol ügyeletét tartanak a múzsák zeged ilyenkor azt jelenti: szabadtéri játékok. Aki teheti, legalább egyszer elmegy, megnézi. Ám aki egyszer ott járt, keresi az alkalmat, hogy újra eljus­son. Mert Szeged nyáron nem csupán hív, de vár is. A szíves vendéglátók városa. Minden lépésnél ér­ződik: készültek a vendég érkezésére. Uj ruhába öltöznek a házak, tiszták, csinosak a parkok, szíves útba­igazítást adnak a taxisok, a gyalogosok. A fanfárok estéről estére egy életre szóló élményt adó programhoz hívják a Dóm tér óriási nézőterére az árkádsor alatt sétáló, a panteon halhatatlanjait szemlélő százakat, ezreket. A ballonkabátokkal, plédekkel — esetenként esernyővel — felszerelkezett közönség lassan elfoglalja a helyét. A kez­désig van idő a műsorfüzet lapozgatására. 1976 nyarán Az ember tragédiája, a Nabucco, a Bánk bán, A cigánybáró, az Écseri lakodalmas összesen tizenhat estén kerül színre. A Tragédia — Szegeden múlhatatlan emlékű. Először 1933-ban hallhatták a Dóm falai Madách filozofikus gondo­latait Lehotai Árpád (Ádám), Tőkés Anna (Éva) és Táray Ferenc (Lucifer) szájából. Egy év múlva minden idők leg­nagyszerűbb Lucifer-alakítója jelent meg: Csortos Gyula. Az­után még sokszor megpróbálták a kőszínházat kívánó, intim- séget sóvárgó drámát úgy színre vinni, hogy a tér, a színpad, a teljesen nyitott nézőtér ne nyelje el a gondolatok gazdag­ságát. A felszabadulás utáni időszakban, 1960-ban és az azt kö­vető két évben Major Tamás, majd később Vámos László rendezésében történtek újabb és újabb kísérletek a minél teljesebb, gazdagabb, igazabb színrevitelére. Úgy mondják, hogy az 1960-as rendezés volt eddig a legsikeresebb. Major teljesen szakítani tudott a vallásos propagandára csábítás­sal, nagy filozófiai biztonsággal nyúlt a remekműhöz. Most Szinetár Miklós, Kossuth-díjas érdemes művész és Félix László rendezte a Varga Mátyás Kossuth-díjas érde­mes művész díszlettervei szerint felépített színpadon. Ádám: Hegedűs Géza, Éva: Bánsági Ildikó, Lucifer: Lukács Sándor és még egy név: Básti Lajos Kossuth-díjas, kiváló művész — az Űr hangja. Mint mindig, ez alkalommal is kísérlet történt valami új­ra. A nyílt színen, utcai ruhában lévő szereplők, előttünk ve­szik fel kosztümjeiket, látjuk, amint a farmernadrágos, póló- inges fiatalokból angyalok lesznek és elfoglalják a helyüket a színpadon, ott, ahol a darab indulásánál lenniük kell. Még él bennünk e változás képe, amikor a Dóm tornya felől vé­giggördül felettünk az Ür hangja. Megkezdődött. Két részben, tizenöt képben látjuk, hall­juk, hogyan birkózik a térrel és az idővel Madách. '— 1841 októberében fejezte be Verdi a Nabuccót, ám be­mutatására csak a következő év március 9-én került sor. A sikert azonban ez csak késleltette, de nem zárta ki. Az oszt­rák zsarnokság ellen oly hevesen lobogó szabadságvágy a milánóiakban azonnal tüzet fogott, megértették a történelmi köntösbe öltöztetett mű valódi értelmét. 1842 őszén még öt­venkét estén játszották a Scalában, ami egyedülálló siker­nek számított. Szegeden, az idén Békés András rendezte a négyfelvo- násos operát. Óberfrank Géza dirigálja. Stojan Popov szófiai énekes (Nabucco) mellett még két vendég: Stefan Elenkor (Szófia) Zachariás és Ninel Tkacsenkó (Ogyessza) Abigail sze­repében lép fel. Csábító gondolat, hogy valamennyi bemutatásra kerülő darabról hosszabban vagy rövidebben írjunk. Különösen a legnagyobb nemzeti operánk, a Bánk bán hoz kísértésbe, mégis megálljt kell mondani az előjövő gondolatoknak és az azt rögzíteni akaró tolinak. Egyszerűen azért, mert ezekről írni kevés. Látni kell, jelen kell lenni, a légkört, a hangulatot érez­ni kell. Szeged szíves vendéglátó. Érdemes rászánni az időt. (F.) Art Buchwald : Mennyei malaszt Történt pedig vala, hogy Jack Cunningham kukorica- termelő farmer mennyei hangot hallván, az ég felé fordította arcát és ekeszarvát, s eképpen könyörgött ijedté­ben: — Uram félek, mert ily dörgő hangon szólasz hoz­zám: — Ne félj földi szolgám, mert én a te Istened vagyok. — Ha ily közvetlen vagy hozzám, uram — bátorodott fel a derék farmer, — mondd meg nekem hány szem földi kukorica egyetlen szem mennyei kukorica? — Egyetlen szem, fiam? Egymilliárd földi kukorica­szemnek felel meg. — És még egy kérdést en­gedj meg, uram: hány perc itt a Földön egyetlen meny- nyei perc? — Nem tudod te azt perc­ben mérni, fiam. Egyetlen mennyei perc a Földön ezer esztendő. — Hűha. Akkor el tudom képzelni, mennyi egyetlen mennyei cent itt a Földön. — Pontosan ezermilliárd dollár, én földi szolgám. Fel tudod mérni ésszel, mennyi pénz ez? — Öh uram, nagyon is. Ép­pen ezért könyörgöm Hoz­zád, adj nekem itt a Földön csupán egyetlen mennyei centet, uram! Jehova megvakarta szakál- lát, gondolkodott és felelt: — Rendben van fiam, csak légy türelmes. Termeld a ku­koricádat és add el, ameny- nyiért a mindenkori elnököd pénzügyminisztere az árbe­fagyasztással csak engedi. Aztán ne érdekeljen sem a Watergate-ügy, sem más kor­rupciók tisztázása, az nem a te dolgod. Teveled továbbra is csak — kukoricáznak. Dénes Géza fordítása Jegyzetfüzet Árvaváralja Az ilyenre sS' mondani, hogy festői vi­dék. Valóban az, Med- nyánszky, Katona Nándor járt erre, s ahogy Alsóku- bint elhagyjuk, s immáron az Árva völgyében visz utunk, nemcsak azokra gondolunk, akik innen küld­ték üzenetüket, hanem tá- volabbiakra is, akik soha nem látták az Árvái Magú­ra csodálatos vidékét, mégis ezzel a tájjal rokonok. Két falu között teremtés előtti csend; mintha mi lennénk az első utazók. Roppant fák nyújtóznak az égre, hirte­len áttetsző patak kínálja vizét, madárraj rebben fel, zúg a titokzatos erdő, s ha beljebb merészkednénk, biztosan találkoznánk a vas­orrú bábával, esetleg, ha szerencsénk van, a boldog­talan Hófehérkével is. Árvaváralja másik világ­ból bukkan fel, mesébe il­lően, de egy szigorúbb való­ságot idézve. Mert akik er­re a magányos csúcsra hord­ták az ötemeletnyi vár ir­galmatlan köveit, távoli testvéreink, s amíg a lát­ványnak kijáró tisztelettel állunk a vár alatt, gondo­latban meghajlunk a sze­rencsétlenek előtt, akik két kezük munkájával életüket építették a falakba. Köveit még a XIII. szá­zadban hordták, aztán Zsig- mond király eladta Stibor vajdának, akiről Kisfaludy drámát írt. A XV. század­ban még egy Komorovszky nevő rablólovagé, akitől nyolcszáz forintért vette meg Mátyás király, s rög­tön ide is záratta Váradi Pétert, a kalocsai érseket, hogy ne legyen útjában. A hagyomány egy szójátékot is megőrzött; állítólag Má­tyás így búcsúzott Váradi Pétertől, akinek Árva volt a mellékneve : Árva f uisti, Petre, árva eris et in Árva morieris, vagyis, Árva vol­tál, Péter, árva leszel, s Ár­vában fogsz meghalni. Mindez 1484-ben történt, s nem sokkal utóbb már Cor­vin Jánosé volt a vár, aztán a Thurzók bírták, végül a Pálffyak, akik még a szá­zad elején is lakták. Mindez történelem, amit nem árt, ha tudunk. A vár­építő jobbágyok nevét vi­szont nem ismerjük, pedig hódolatunk elsősorban ne­kik szól, a névtelen áldoza­toknak, akik 112 méter ma­gasra hordták tornyát, ví­zért pedig 91 méter mélyre ástak. Hányán pusztultak el az iszonyatos munkában ? — nem jegyezte fel senki. Mi pedig állunk a vártö­vében, lábunknál patak csörgedezik, s minden olyan békés, mintha a táj elfeled­te volna véres múltját. Va­sárnap délelőtt van, még az idegenforgalmi idény előtt vagyunk, a béke csendje vesz körül bennünket. A várban egy lélek sincs, megdöngetjük a kaput, de nem jön felelet. Ha marco­na alabárdos dugná ki fe­jét, egyikőnk sem csodál­koznék, hisz gondolatban már régen a történelem év­számai között bolyongunk. De a hajdani alabárdos már régen állást változtatott, nincs dolga az ide tévedő idegennel; intézzük el dol­gunkat a történelemmel ! Pedig csak azt akartuk meg­mondani a hűtlen alabár- dosnak, hogy mi is alkalmi utasok vagyunk Árvaváral­ján és az életben, s csak éppen tisztelegni akartunk a névtelen építők előtt, akik a sziklacsúcsra hordták ezt a várat, szerettük volna megmondani, hogy nem le­het megilletődés nélkül néz­ni ezt a csodát, mely kono­kul áll a sziklán, dacolva az idővel. Köszönjük, megyünk is tovább. CSÁNYILÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents