Tolna Megyei Népújság, 1976. július (26. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-23 / 173. szám
1976. július 23. /•'TOLNA'', , "tïêPUJSAG 5 mOFEJEK M wíji.o/á«; sok minden egyéb mellett, azért " is élvezetes, mert az ember szinte kedve szerinti időt tölthet olvasással. Az üdülő könyvtára szerencsére nagyon gazdag és én arra vetemedtem, hogy visszamenőleg végigtallózzak ötkötetnyi „Körkép”-antológián. A „Körkép” évről évre megjelenő elbeszélés-gyűjtemény. Az elbeszélések többnyire folyóiratokban jelennek meg, a folyóiratoknak — legalább is nálam — az a sorsa, hogy megveszem, elolvasom, elvesztem vagy eldobom őket, a tartalmukat — kevés kivétellel — elfelejtve. Az antológia tehát emlékezet-felfrissítésre is jó. Az elfelejtett elbeszélések közül itt gyűjtik össze a legértékesebbeket. Remélem. Most azonban nem visszamenőleges elbeszéléskritikát írok, mert egészen más az, ami nyaralás közben a szemeikbe öltött. Az írók feje. ávafliacv^jőc megszületésének kétségtelenül erocoABroa leglényegesebb kelléke az író feje. Morbid ötlet, de elméletben a kezetlen író is írhat, legfeljebb diktál, csak legyen neki mit. Az elbeszéléskötet megjelenéséhez már nem óhatatlanul szükséges az író feje, de a „Körkép” szerkesztői ezt nélkülözhetetlennek vélik. Minden kötet élén ott díszeleg valamennyi szerző egész oldalas fényképe. Művészfotók. Aki sose látta mondjuk Örkényi Istvánt, az itt szembenézhet ve’e, Örkény fényképe ugyanis arról vall, hogy ő a szembenéző írók közé tartozik. Sokan mások szintén. Legalább annyiukra azonban nem ez a jellemző. Hanem az, hogy fogják a fejüket. A véletlenek szerencsés összejátszása folytán nagyon sok írót ismerek. Most igyekszem ezt elfelejteni és felteszem magamnak azt a kérdést, ami valószínűleg sok olvasóban is felötlik. Miért fogják fejüket az írók? »___tűnik a válasz: azért, mert neL,Oymuafldfi héz nekik. Fejük tele van gondolatokkal. A gondolatok fajsúlyának mértékegységét még nem állapították meg, ez nem is lenne könnyű feladat, valószínűleg írónként és műfajonként változik. Van író, aki bal tenyerébe támasztja az állát, a másik a jobba. Az egyiknek az ökle szolgál a halántéka pilléréül, a másik csak két ujjal érinti az ajka környékét, mint akinek egy jó vicc épp nem jut az eszébe, de már pedzi. Akadnak főfájósan a homlokukat fogók, szájukat eltakarva az orrukat nyomorítják és olyanok, akiknek a kezük segítségével sikerül vagy töprengő, vagy luciferi ráncokat gyűrniük azokból, melyek különben is ott vannak a szemük sarkában. Vizsgálódásaim során bukkantam üstökét fogó íróra, aki talán a kritikusok furkósbotjára gondolt és olyanra, aki a fél arcát eltakarta és egyik szemével csak az ujjai közül lesett a világba. Neki talán az olvasók járhattak az eszében... nem tudom. Ts»n*Hhats»tÊs»n hogy a fejüket f°g° P°rt- * rék az elmélyültség képzetét keltik és arról győznek meg, hogy nem könnyű az írói mesterség. Az már csak merő gonoszság részemről, hogy eszembe jut: egyetlen fejét fogó olvasztár, tanácselnök, vasúti jegykiadó, pékmester, állatgondozó és napközi otthonos pedagógus fényképét se láttam még. Ezután majd jobban odafigyelek. Töprengéseim végére jutva, sajnos még mindig nem tudom, hogy mjiérj. fogják a fejüket az írók. És azt sem, hogy miért nem fényképezik néha az olvasókat is? (ordas) E lkezdte és — szerencsére — nem tudja abbahagyni : fényképez és kiáljít. Kollekcióját most Szekszárdon, a Babits Mihály megyei művelődési központban láthatják az érdeklődők. Ozorai Gábor önálló kamarakollekcióját először — 1975-ben — a budapesti Fiatal Művészek Klubjában állították ki. A fotós közönség tetszését megnyerte a képanyag. Akkor már javában fotós volt, mégis inkább filmesként ismerték. A „filmes Ozorai” mintegy tíz éve kötődik az amatőrfilmezéshez — s tíz jelentős szemle- és fesztiváldíjat tudhat magáénak. Ám a szerző „bigámista”, mert a fotózással is házasságra lépett, hatodik éve. Két társa: a film és a fotó jól megfér egymással és vele. A „fotós Ozorai” számos egyedi fényképével szerepelt már kiállításokon. A hajdú- szoboszlói fotótárlat, az országos néprajzi fotópályázat, a szegedi Szalon, a szekszárdi stúdiókiállítás és a dombóvári jubileumi pályázat jelzi a főbb állomásokat. Persze a szerzői világba igazán csak a kamarakiállítások engednek bepillantást. Olyan kiállítások, mint a jelenlegi. Milyen az a világ, amelyet Ozorai közvetít a nézőknek? Hogyan lát a fotós kamerája? „Úgy érzem — mondja a szerző —, meghatározza, de legalábbis döntően befolyásolja látásomat az a világ, ahol élek: Dombóvár, a környező falvak, a dunántúli táj és persze az itt formálódó emberi sorsok.” A szerzőre környező világa — a nézőre a szerző fényképi világa hat. Nyilván nézőktől, személyes beállítódásoktól függően bizonyos fokig más-más módon hatnak a fotók. A befogadó „prizmáján” törik meg a fotós képi világa. Megtörik, azaz személyessé válik, élményt adóvá. Akármelyik fotográfiát nézhetjük: az időtlen nyugalomba örökített öreg emberpárt, az enyészettől kikezdett házikó omló vakolatát, a temető korhadt fejfáit, a magára hagyott kerekes kutat, vagy akár a többi képet — mindannyian könnyen közel kerülhetnek hozzánk. Beleélésünkre, ráhangolódásunkra apellálnak. S ha ezt a szándékukat eredményesen valósítják meg, akkor örömmel időzhetünk az átlelkesített fotók világában. Ozorai képi mondandójának sajátja és erénye, hogy kifordítja élményeit, akár egy zsákot; fonákjáról mutatja a dolgok, helyzetek színét szépségét. Mindekelőtt ezért érdemes befogadnunk alkotásait. S azért is, ami szükséges velejárója: mert atmoszférájának eredetisége és keresetlen tisztasága megkapó. Az érzékeny és átté- telezésre képes nézőt talán ez vonzza elsősorban. Sajátságos és humánus látásmódról tanúskodnak a képek: egyéni, belülről kimunkált, s fotografikus nyelven közvetített, mindig átélt élményanyagból születő univerzumról. Átemberesített, s nem túlzás így mondani: át- költött tárgyi világ a szerzőé, „A fotózás nem hivatásom, hanem életformám — vallja a fotós. Én a képeimet akarom megmutatni.” FÉJJA SÁNDOR HvnRnLns előtt es utam Butella Bálint Odakint perzsel a levegő. A szekszárdi bőrdíszmű műhelyében még elviselhetetlenebb a hőség. Patakzik a víz a lányokról, asszonyokról, akik gondolatban már jól megérdemelt szabadságukat töltik valahol: rokonoknál, vállalati és szakszervezeti üdülőkben. Bencze Zsuzsa barna bőre arról árulkodik, valahol már napozott. — A szabadságom egy részét otthon, Faddon töltöttem. Palántáztunk és virágot ültettem. Nagyon szeretem a rózsákat. Sok időt áldoztam rájuk. Segítettem a szüleimnek is kapálni. Miközben virágaimat pátyolgattam és a kertben dolgoztam, a Nap is megfogott. — És a szabadság másik felével mi lesz? — A Balatonon szeretnék nyaralni. Harsányi Katalin, akár a mesebeli „szőke szirén”. — Az idén már egy hétig voltam a Balatonon. Mühl Jánosné keze beszéd közben is gyorsan jár. — A lányom Siófokon lakik. Évek óta náluk töltjük a szabadságot. Kaptunk volna szakszervezeti üdülőjegyet a férjem vállalatától Fonyódra. Minek az nekünk? Ha már Balaton, legyen együtt legalább nyáron a család. Bihari Józsefné, brigádvezető: — Ünnepnap vagy üdüléskor sem tudok 9 óránál tovább aludni. Minden évben rokonoknál nyaralunk Csehszlovákiában. Az idén már voltunk. Még 9 nap szabadságom van. Mit is csinálok vele? Azt hiszem, 1—2 napra elutazunk valahová. — Hol tölti a szabadságát? — kérdeztem Brandt György- nétől, Katica nénitől. — Az idén nem megyek sehová. Úgy tervezzük, hogy felújítjuk a lakásunkat. V. É. Hlot esz lap / Kettőn áll a vásár Nem számít nagyüzemnek, ahol ismerősöm dolgozik, mert munkahelyének csak működési területe nagy és a szétszórtan elhelyezkedő telepeket összefogó, irányítóellenőrző központ munkája kíván óramű pontosságú tevékenységet. Már évekkel ezelőtt is úgy volt ennél a vállalatnál, hogy munkaidő alatt lélek az ajtón se ki, se be, csak hatósági idézésre. Ismerősöm lázadozott is eleget. Lévén, hogy rokonsága van Pécsett és Szekszárdon, ő azt találta kutyakemény intézkedésnek, hogy a szabad szombatot megelőző pénteken is olyan szorosan betartott a munkaidő, hogy csak félórán múlik, mégsem tud autóbusz- szal elindulni Szegedről. Utazik hát szabad szombaton hajnalban és fáj a szíve az utazással elvesző órákért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ismerősöm nem érti meg a munkaidő kihasználásának biztosítására hozott szigorú házi intézkedéseket. De azért morgolódik ő is. Ismeretes, hogy központi döntésre módosították, vagy módosítják még ezután egy sornyi közintézményünk munkaidejét és úgy, hogy ezek az ügyeiket intéző állampolgároknak rendelkezésére álljanak akkor is, amikor azok munkanapjukat befejezték. Nem tudom pontosan, hogy országos viszonylatban ez a népgazdasági és egyéni érdeket egyaránt szolgáló intézkedés az érintett százezrek körében megfelelő megértéssel találkozott-e. A szűkebb haza viszonylatában nem sok okunk van sem a dicsekvésre, sem a büszkélkedésre. Nemrég adtunk hírt arról, hogy a megye- székhely városi tanácsának ügyfélszolgálati irodáján egy hét alatt 600-an fordultak meg és mindössze tizenvalahá- nyan érkeztek munkaidő után intézni elintéznivalóikat. Igen, az állampolgárok zöme változatlanul a munkahelyről érkezik és néhány óra leforgása után oda tér vissza. Hogy a hivatkozottan halaszthatatlan mellett még hány más ügyet intéz el? Sajnos nincs annyi árgus szem, ahány fel tudná mérni, hogy az ügyintézésre engedélyt kapott mit bonyolított még le, átmeneti időmilliomosként közös zsebünkre ! Meggyőződésem, hogy ha levonódnának a távol töltött órák a fizetésre jogosultaktól, ha nekem kellene pl. megadnom az árát annak, hogy kilépési engedélyt kaptam, menten megválogatnám az okokat. Igen, inkább igénybe venném azt a lehetőséget, hogy számos hivatal nyitott kapukkal fogad munkaidőm letelte után. Persze jut azért eszembe egyéb is. Az nevezetesen, hogy mint minden más vásár, ez a vásár is kettőn áll. Hiába akar tudniillik a dolgozó „életbevágó fontosságú” ügyekre hivatkozva távol maradni, azaz eltávozni a munkapadja — asztala mellől, ha az engedélyezők tájékoztatva a kérelmezőket az ügyintézés ésszerű, friss lehetőségeiről, megtagadnák a kilépési engedélyeket. A fenti sorok olvastán, fölteszem, sokan ráncolják ösz- sze haraggal a homlokukat. Kérem, ne tegyék. A munkát vállaló ember nem szerelemből dolgozik, hanem bérért és fizetésért. Ezt meg nem szolgálni olyan kilengés, amit va- lahányan elítélünk. Bármi szolgálat csak úgy éri el célját, ha folyamatos, megbízhatóan pontos. Különböző fórumokon rengeteget beszélünk erről, lévén, hogy boldogulni akarunk, még jobban szeretnénk élni. Mindenki ezt akarja, ezt szeretné. Lazításokkal azonban nem vezet célra az akarás. A munkaidőben történő ügyintézések közös érdekeinket sértik, boldogulásunkat hátráltatják. — lászló — és Pörső Örzse A fenti címmel nyílt kiállítás Budapesten a Néprajzi Múzeumban. Pálinkás cserépbutellák láthatóak a vitrinekben, melyek részben a múlt század végén, részben pedig a század első évtizedében készültek híres hódmezővásárhelyi, mezőtúri és mezőcsáti mesterek műhelyeiben. Foto: B. J. • y s ô jU JF « l’JJ» J |Ti ? Â'V » fii M sSf Ëfi g v I íj b |V i ' . _* ^mhLiJbmI^JiIhLIiHULÉmhHhW
