Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-29 / 152. szám

Megifjodó város

A tallinni városháza és Tallinn óvárosa.

zetőjével az élén egy fiatal építészcsoport érderrfe. A terv szerint az épületek többségének belsejét teljes egészében átépítik. A régi, fából készült szerkezeteket acél- és vasbeton, váltja fel. A kis alapterületű szobákat — a válaszfalak lebontásával — tágas kereskedelmi helyiségekké alakítják. Valamennyi házat közművesí- tik.

A terv előkészítésével foglalkozó szakemberek a vállalatoknál, intézményekben és egyetemeken rendezett találkozókon vitatják meg a lakosokkal a különféle változatokat. A kialakult kollektív vélemény alapján fogadták el a végleges rekonstrukciós tervet.

VLAGYIMIR PODGORNOV

APN—KS

Múlt év végén az észt tv felhívással fordult Tallinn ifjúságához. Aki segíteni akar az óváros középkori magvá- nak rekonstrukciós munkálatainál. jelenjen meg vasárnap reggel 10 órakor a Bécsi utcában, a volt Dominikánus Kolostornál.

így kezdődött az azóta mind nagyobb méretekben kibontakozó „Kodu linn” („Szülővárosunkért”) mozgalom.

A műemlékeknek nyilvánított épületeknél a fiatalok egyszerű, szakismereteket nem igénylő munkát végeznek, segítenek a restaurátoroknak a pincék és padlások javításának előkészületeiben. Szakképzett mesterek irányításával megtisztítják a falakat a több' rétegű vakolattól a célból, hogy eredeti állapotukba hozzák a régi épületeket.

Nyolc évszázad alakította ki Tallinn városközpontjának megismételhetetlen arculatát. A középkori kis utcák labirintusa, a legritkább építészeti emlékek, a bástyás várfalak egyaránt kedvesek a fővárosiaknak. De, hogyan lehet „kibékíteni” a régit a modernnel, hogy közben megőrizzék a jövő nemzedékének mindazt, ami érték, ami eredeti, s a mai követelményeknek megfelelően alakítani át a régi városközpontot?

A tallinniak kérésére a köztársaság minisztertanácsa első intézkedésül rendeletet hozott egy több mint 118 hektár területű, államilag védett zóna kialakításáról, az óvárosban.

A tervek kidolgozása Rasz- musz Kangropoollal, a tallinni Műemlékvédő Felügyelőség Ve.

I v-napló

Borchert és Mann

Wolfgang Borchert neve tulajdonképpen alig mond valamit a magyar olvasónak, pedig a német ellenállás irodalmának jelentős alakja volt, aki sorsával is példázta, hogy mit jelentett a hitleri birodalom ellen következetesen harcolni. 1921-ben született Hamburgban, előbb könyvkereskedő akart lenni, majd színésznek készült. 1941-ben behívták katonának, megsebesült, később antifasiszta magatartása miatt bíróság elé állították, amely halálra ítélte. A bíróság azonban megkegyelmezett neki, s a halálos ítélet végrehajtása helyett újra a frontra küldték, ahonnan 1943-ban halálos betegen tért vissza Hamburgba. Kabarészínpadokon lépett fel, de újra elítélték, majd a háború befejezése után a hamburgi színházi életben vett részt, nem sokáig, mert 1947-ben meghalt.

Irodalmi működése, mennyiségre nézve, nem nagy. Verseket írt, sejtelmes elbeszéléseket, a háború utáni németség megrázkódtatását mondta el. Legjelentősebb munkájának a Draussen vor der Tür című színpadi művét tartják, amit most a televízió mutatott be Az ajtón kívül címmel. Nyolc nap alatt írta ezt a művet, 1946-ban, s már 1947-ben meg is filmesítették. Az ajtón kívül a háborúból hazavergődő német fiatalság tragédiája, amely a lerombolt országban nem lel otthonra, s azt kell tapasztalnia, hogy a túlélők, az otthon biztonságában, csak felejtettek, de nem okultak. Mihez kezdjen hát a szerencsétlen Beckmann, aki immáron soha nem tud szabadulni az átéltek iszonyatától, s úgy érzi, végképp kicsúszott lába alól a talaj? Borchert nem a választ keresi, csak a tragikus szituációt vázolja fel, mert ez önmagában is felelet.

A tv-vállalkozás mindenképp dicséretes,1 hisz a félfeledésből emel ki egy j efent ős írót, a megoldás azonban kevésbé. A rendező (Fritz Bornemann) mintha nem bízott volna a darabban rejlő drámai elemekben, lírai hangvételt diktált, s elveszett az, ami a dráma nem mellőzhető tulajdonsága: ez a hős nem

passzív szereplője egy állapotnak, hanem egy új világ cselekvő embere akar lenni, de folyton lehúzza saját múltja és környezete.

A felújított Mann-novella, a Mario és a varázsló, ezúttal is igazi élmény volt, amihez természetesen hozzájárult Latinovits Zoltán bravúros alakítása, s nyilván az a tudat is, hogy most vesztettük el ezt a kitűnő színészt. A felújítás arra figyelmeztet, hogy bátrabban lehetne keresni az évekkel ezelőtt vetített, valóban művészi alkotások között.

CSÂNYILASZLÖ

n ?r '*

K

ínos volt, fölöttébb kínos, akkor különösen, de így utólag sem kevésbé. Az eset az egyéni,' mondhatni partizánkodó módra elkövetett műpártolások érzékletes kudarcaként vonult be az életembe.

Ráadásul az eső is zuhogott.’ Álmosan kezdte, azután szinte egybefolytak a nehéz őszi felhők, s egy halvány fénycsíkot sem hagytak a magasban. Az utak sárosak, csúszósak, mintha valami égi mosógép öntötte volna magából a vizet. Szerkesztőségi vendégünket, aki a városka művészeti életéről gyűjtött anyagot, taxival kísértem ki az állomásra. Bár ne sietett volna annyira, hogy elérje a vonatot! . « i.... .

Alighogy elköszöntünk, ültem volna vissza a kocsiba, de a váróteremből váratlanul előlépett hajlott tartásával, ejőre- ugró állkapcsával Morgala Bálint, aki másfél esztendeje úgy mutatkozott be, hogy ő az ismert másodhegedűs. A szereplések után másnap délelőtt mindig felkeresett, hogy benne lesz-e a neve a tudósításban.

Szeressétek szegény Morga- lát — szokta ilyenkor mondani, bevezetésként ahhoz, hogy beszámoljon azokról a nagyívű elképzeléseiről, amelyeket a vokális hangzás megújítására dolgozott ki, és természetesen panaszkodott, hogy falakba ütközik, nem értik meg a törekvéseit. Nemrég egy jobban fizető állást sikerült szereznie és idővel elérte, hogy egyre többekkel került köszönőviszonyba az utcán. Amikor úgy érezhette, hogy révbe és lakáshoz jut, fokozatosai:, elmaradoztak a látogatásai, és már azokra á találkozókra sem jött el, amelyeket megbeszéltünk. Éreztem, hogy valami rendkívülinek kellett történve, ha észrevesz.

— Vigyél vissza a központ- -, fö’tétlenül beszélnünk kell : vir: ' -.sal — szólított meg.

! ,3'av' icsen átölelt. Elemi erőHalász Ferenc:

Morgala, a

másodhegedűs

vei tört rám ä vágy, hogy kitérjek a diskurzus elől. De az eső zuhogott, a taxióra ketyegett.

~ Nem tehetem Haver, megy a vonatom — mentegetőztem egy gyors elhatározással, közvetlen művészi modorban, és inkább három papírpénzzel kifizettem a 25 forintos számlát. Eltökélten indultam a peron feló, hátha kisegít valaki.

— Akkor én sem megyek — és szomorúan nézett a taxi után.

— Mindjárt itt lesz a városi busz — ajánlottam neki.

— Hallgass meg addig is, nagyon kérlek — és belém karolt, hogy biztonságosnak tűnjék a járása. Valami ösztönös céltudatossággal a resti felé vette az irányt,

—= Legalább te szeresd szegény Morgalát — indítványozta az egyik sarokasztal mellett. — Senki sem ért meg. Pedig jót akarok. Valami mást Egy kicsit megkavami az állóvizet a fülekben — fogalmazott némi képzavarral.

E

z a hosszú fekete hajú,' barnabőrű, égőszemű szomszédunknak is feltűnhetett, mert ettől a pillanattól kezdve mereven figyelt bennünket, s egy lélegzetvételnyi szünetben fennhangon átszólt a pincér előrehajló válla

valaki,'

ha nem tud nyelveket. Nem értik meg. Ka va du lango! — kiáltott fel hirtelen.

Hiába Jó " zenész

Morgala rá se hederítettá

— De ez még nem minden. Hanem otthonról is kirúgtak. Hát szabad ezt csinálni velem?

Már-már azon a határon álltam, hogy no most, rögtön megesik rajta a szívem.

— Ismerlek én téged, Janő — folytatta a feketehajú. Az asztal alól elővett egy ütött-kopott, feketés színű hegedűtokot, és bizonytalanul bontogatni kezdte. Az ujjait ökölbe szorította, s aztán felénk lendítve a kezét, szétugrasztotta őket. Néhány Ízülete keservesen esi-; korgott.

— Nem vagyok Janő. De nem baj, csak ne muzsikálj — ismerte fel a veszélyt jó érzékkel Morgala. — Képzeld csak — hajolt közelebb, miközben rángatta a kajátujjam. Úgy nézett ki, mintha felnőtt létünkre kispajtások lennénk. — A feleségem az este, úgy éjfél tájban mehettem haza, kihívta a rendőrséget. Arra ébredtem, hogy két rendőr áll az ágyam mellett. Jöjjön velünk, és kész,

Ezt á mesét persze nem akartam elhinni.

I

— Na jó. Akkor elmondom úgy, ahogy volt. Előtte egy kicsit fölöntöttem, tudod, ünnepeltünk. Aluszkálok, amikor egyszer csak fölráznak. Ki a fene van itt? — kérdezem. Ne haragudjon, bennünket kihívtak ide, hogy maga üti a feleségét és a gyereket. De azt gnár látjuk, hogy rosszindulatú

bejelentés volt, megyünk is. Elnézést kérünk, művész úr — mondták mind a ketten, és sárkonfordultak. Hohó, várjanak csak! Most már én ragaszkodom hozzá, hogy menjünk.

A feketehajú eddig mereven nézett, de most elkezdett szaporán pislogni. Pontosan úgy, mint azok, akiknek meghibbant a szomszédjuk.

— Útközben megmagyaráztam nekik a helyzetet, hogy az asszony engem minden áron tönkre akar tenni, és lám, már idáig vetemedett. A kapitányságon leültettek. Behoztak egy éjjeli pillangót is, először sírt, aztán dúdolgatott, de én állandóan a feleségemre gondoltam. Megfogadtam, hogy ezt még megkeserüli. Nyílik az ajtó, ki lép be? Maga a kapitány. Nyújtja a kezét. Nagyon- nagyon őrülök — így fejezte ki magát —, hftgy személyesen is megismerkedhettünk. Az incidenssel meg ne törődjék semmit, félreértés volt Első a művészet. De hogy menjek haza? Nincs nálam a kapukulcs. Hát ha ez a helyzet, akkor kivételesen' itt maradhat reggelig, válaszolta a kapitány. így történt

A szomszéd asztalnál á fekete fiú előbányászta a fekete tokból a hegedűjét és hangolni kezdett

— hallgass, te álzenész — féltékenykedett Morgala.

— Kava du? — kontrázott kérdő hangsúllyal a megbántott muzsikus. — No ugye, hogy nem tudod, mit jelent Mert ez amerikaiul van mondva. Én értem. Hát hová men- 1 jen az ember, ha nem tudják, hogy mit akar mondani. Még ' ha akkora tehetsége is van, hogy első vadászkürtös lehetett volna.

A pincér leakasztotta á te-’ lefonkagylót és felénk nézve tárcsázta a 007-et, nálunk ez a rendőrség száma. A hangosbemondó közölte, hogy mentesítő személyvonat indul. Itt volt az utolsó pillanat. De Morgala belém markolt, s aki őt Janónak nevezte, a fekete legény, az húzta, egyre húzta, majd fürge mozdulatokat téve cincogott a húrokon. Az utasok fáradtságtól elgyötört arcán némi érdeklődés tükröző-' dött a látványra. A mozgó lépcsőkre sikerült csak felugrani. Hosszan integettek, aztán a raktár felé indultak. A kalauz persze rögtön megbüntetett, mert nem volt semmiféle jegyem. Hogy is lett volna? Ekkor utolért egy hang. A félig nyitott ablakon át távoli, furcsa, kísérteties hegedűszót sodort a szél az esőcseppekkel. A kalauz pirospozsgás és húsos arcán megrebbent egy mélyen ülő ideg. Mérgesen szétnézett, s arra való hivatkozással, hogy huzat van, az utasok nem kis megdöbbenésére felhúzott minden ablakot az egész szerelvényen.

A

kik az utolsó, nyitott peronra szorultak, látták, hogy egy sínautó gördül utánunk. S a döcögve guruló, öreg szolgálati járművön — hogyan szerezhették? — vadul dulakodtak egymással ők ketten, a meg nem értett művész és a zug-zenész, egy védtelen hegedűért, amelyik mintha magától szólt volna a végtelen sínpályák fölött,