Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-27 / 151. szám

V ’ TT IX 1 r !1 í’ fT in - i,\ U IX % f 1 R ÁKÓCZI Mányoki Adám műve 1707-ből. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében. ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Elvadult ménesek Megdermedek’ a vasútállomáson; Szevasztopol felé lovak száguldanak — musztángok — elvadultak a háború alatt Követem nyomait a friss pataköröknek; A hegyi legelőn, hol megszálltam veled, éjjelenként eldübörögnek elvadult ménesek, Ä vad csődör nagyapját agyonverték, pej-nagyanyját felnyergelték a megszállók,' a tenyészkancákat elkötötték. Hej musztángoki Hej musztángok! Ki fosztotta ki a teázót, - bankjegyüktől a bankokat? _ -f Hosszú sörénnyel futnak a musztángok. .Vadak, vadak. Kövér legelőn éhezett az ínség; vadrózsa lett a tearózsa. Szelídből szökött a szelidség, elvadult mi nemesnek volt adósa. A közoktatás századában tekints a mélybarna szemekbe — dzsungel-vadság kerekre zártan magán-magányba bekeverve. Ä szénafűt pótolja más,' ha hómezőben szügyig lábal? Szelidítés — elvadulás — ! pusztulás — feltámadással. Rendezzünk méltó gyászszertartást, szélborzolta ünnepi lártgot, hol melegedni körülállják rezgő orrlyikkal a musztángoki Szegény, szegény, kedves bolondok — a gőzmozdony kora lejárt. Búcsúzóul, mint őskolompok, patamoraj veri fel a határt. Egy szál kolbászért orvvadászok raja kísér, és tölt ki lőhet Megfogytak már a Don Quijoték, Rosinanték pótolják őket Igyatok pezsgőt, mellbevágót % krími habzót vagy muskotályosh Ne öljétek meg a krími musztángot. Száguldjatok musztángok! (Havas Ervin fordítása) Ember Mária: HOPP! — MARGITUNK meg egye­temre jár! — mondta az öreg mama. Féloldalasán nézett rám, kissé restelkedve, és né­mi .vidám gúnnyal: mit szólok hozzá. — A Színiakadémiára? — mondtam mohó örömmel. Mi­csoda téma! Margit már akkor színésznő akart lenni, amikor még az elemi iskola padjait hintáztattuk együtt, egészen el­feküdve vízszintesen elnyúj­tott karjaink között, és vágya­kozva énekeltük a szünetben, miközben a pocsolyákat kerül­getve ugrándoztunk az agya­gos udvaron: „Pesten jártam iskolába, térdig jártam a ró­zsába’, láttam a Böskét, szed­te a büszkét, kértem tőle, nem adott, hopp!” Karunk ilyenkor egymás felé feszült, mint az andráskereszt, a hopp !-nál összehangoltan együtt fordul­tunk. Micsoda riportot fogok én ebből írni... Csak az bán­tott, hogy akadémiát találtam mondani a nagymamának. Fö­lényesnek tűnhettem, holmi beavatottnak, fontoskodónak. — Nem — ingatta meg a fe­jét, füle fölé hajtogatott bar­nakockás kendőjében, az öreg­asszony: — fogorvosira jár. Át­irányították. Naív, amilyen voltam: fel­lelkesültem egy percre. Mindig túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottam a szavaknak. Most például annak, hogy e.z a parasztasszony, aki a vasár­nap tiszteletére még mindig téglaformán vasalt, fényes fe­kete kötényt illeszt a hasa elé, ilyen természetesen bánik mo­dern korunknak ezzel a terv- gazdálkodásos alapfogalmával. „Átirányították.” De ugyanak­kor le is hervadtam valahogy. Elment a kedvem a lelkesült riporttól. Évekkel később azt hallottam aztán, az éjjel-nap­pal közértben összeakadván a szülőfalunkbeli volt úri szabó irigy özvegyével, hogy Margit­nak igencsak felvitte az isten a dolgát: hozzáment egy évfo­lyamtársához, szintén fogor­voshoz, s az egyik távolabbi Tisza menti községben „nyitot­tak praxist”. így mondta, tudá­lékosan, — mintha üzletet. Hány év telt el közben? Ti­zenöt, huszonegy? Az embert úgy elsodorja a saját élete: nem is jutottak eszembe szin­te soha. De a Margit nevét, előtte a dr., mögötte, hogy fogszakorvos, azonnal felis­mertem a nagy zománcos táb­lán, habár az volt a második, a középső — fölötte a férjéé, alatta meg, külön-külön, a rendelési idejük. Riportúton megint, az a kör­nyékbeli tanító vitt oda a Tra­bantján, aki helytörténeti tárgykörben írogatni is szo­kott. De én most nem muzeá­lis témában utaztam, hanem a falu jelenkori egészségügyi el­látása érdekelt. A tanító egy férfinevet mondott (nem tud­tam, hogy a Margit férjéét). Még akkor sem gondoltam semmire, amikor lefékezett a villa előtt. •— Ügy látszik, rendelés van — mondta nagy helyismeret­tel. — Épp jókor jövünk. TILTAKOZNI akartam,' de bennem rekedt a szó: hogy de­hogyis akarnám' én munka közben zavarni. A ház előtt annyian vártak — az hökken­tett meg. Az árok partján ül­ve, néhányan a lépcsőn szo­rongva, békés tereferében, le­hettek vagy százhuszan. Egész hetivásár — csúszott ki a szá­mon. A házat drága kovácsolt vaskerítés vette körül, aligha­nem a felkelő napot ábrázoló sugárkévékkel, ha jól tudtam kiegészíteni a terméskő alap­zaton is sorbaülő nép háta mö­gött. A tanító becsöngetett, bá­gyadtan tiltakozó mozdula­tomról tudomást sem véve. A lakkozott parkettához hasonló, arany barna ajtó nem nyílt ki. De legalább lenézett egy nő az ugyancsak felkelő napot min- . tázó vaskorlát mögül, az eme­leti teraszról. Bikiniben volt; napozás közben zavarhattuk; hogy jobban odanéztem, a nyugágy tarka vásznát is lát­tam, ' s a napernyő hosszú fe­hér rojtjait. — Pá, Bercikéin, — szólt le j a tanítónak. — Gyulámat ke- j resik?... Már rég itthon kel-' lene lennie, rendelési ideje van. — Jobbkeze üres tenyeré­vel a várakozóéi felé intett. — Látom — nevetett a ta­nító. — Egész hetivásár, ha nem országos! Margit visszanevetett a te­raszrács mögül. Még mindig arányosan szép volt a teste, egészséges, napbarnított a fénylő olajréteg sugárzásában. A fehér fogorvosi köpeny is jól állhat fekete-kun fejéhez. — Az elnök hivatta — nyúj­tott készséges felvilágosítást. — Golfpályát akarnak csinálni, vagy mit. Mondaná meg neki, Bercikém, hogy már kezdek ideges lenni — az a tenyér me­gint a várakozók felé intett. — Dolgunk van estére! — Hazazavarom, Gréti, le­gyen egész nyugodt! — intege­tett a tanító, és már nyitotta előttem a kocsi ajtaját. Töprengve szálltam be, s fel- szabadulva is, hogy nem kellett felújítanom a régi ismeretsé­get. Nem Margitnak hívják? — kérdeztem mégis. — A táblán mintha... — A táblán — legyintett a tanító. Azután kissé elbátorta- lanodva rámnézett. Ásítást vagy sóhajtást nyomott eL — Akkor hát: az elnökhöz? SZERENCSÉM VOLT: még- csak nem is kellett latba vet­nem minden rábeszélő képes­ségemet, hogy dolgom végezet­len térhessek vissza Pestre. Mezei András: Hol voltam gyerek? R ózsa utca tizennyolc bé, első emelet tizenegy. — Ez volt az első cím, amit megtanultam, hogy a felnőttek kérdé­seire felelve elhadarhassam büszkén. No meg, ha elvesznék — sulykolta belém anyám, akár egy varázsmondatot, melynek igazi varázsát nem akkor, most érzem. Másnak egy kis falu, nevei Nekem egy utcanév, házszám a szülőföld vidéke. Lépcsőhá­zas és udvaros bérház, mely­ben még ma is kint van a WC. Gangok piros kövei körben. Fekete rácsok. A lépcsőket ab­ban a házban kettesével sza­bad csak lépni. És minden for­dulóban szabad csak lélegze­tet venni. Próbálja ki akárki. Az udvar tele van füttyel. Mindig hallható a „kék-lila- kék”, csupán csak figyelni kell és jól koncentrálni. Ott áll a vendéglős öcsi, a Fischof La­ci, a Béla, a Manyi. A Takács már megint részegen veri a feleségét. Az elsőn a két vén­lány veszekszik. Pontosan egy­formák. Azóta se tudni, hogy Irénke szidja-e Malvinkát, avagy. Malvinka pöröl Irénké- vel. De ez nem is fontos, mert egy idő után úgyis fölkiabál a házmester: Mi ez a lárma ké­rem! És az igazi ricsaj csak ekkor kezdődik, mert kicső- dülnek a sparheldok mellől csak úgy kötényben, bekötött fejjel a konyhaszagú nők, hogy ők is hozzáfűzzenek egy-két megjegyzést. Ezután jön a he­gedűs koldus, aki az üres he­gedűtokot tárja a ház népe elé, hogy dobálják bele a papirosba csomagolt pénzeket. A kutyás koldusnak azért jut kevés, mert mindig elkésik. Pedig karikán ugrál a pincsi, meg is tud hal­ni a végén, a hátára fordul és úgy marad, ha az esernyőjével lelövi őt a keménykalapos, ma­gas, sovány ember. Singerné azonban nem vesz részt sem­miben. Egész nap a nyitott aj­tóban gépel a Singer varrógé­pen. Nem tudni, miért olyan szegény, ha a híres varrógépet is pontosan úgy hívják, ahogy őt? Ez a ház azóta is még ren­geteg sok titkokat rejt, a pin­céről és a padlásról nem is be­szélve. Igen, még nem késő. Föl kellene fedezni egyszer. V alami varázsszer kelle­ne, visszafiatalodni egyetlen napra a Rózsa utcához. Kicsinek lenni nem csupán lélekben, de szemma­gasságra is, hogy úgy láthas­sam a régi házat, a régi utcát. Hunyt szemmel, háttal a ka­punak, akkor is tudnám: jobb ra a Jósika utcai „Zöldház”. Az egykori Odeon mozi a Rot- tenbiller utcában. Jobbkéz fe­lől a Wesselényi, az Almássy tér. De még útközben, ott van a Vajda papírkereskedés. Kap­ható: egy fillérért angyal. Mat­rica. Kölcsön könyv: Big Bill.- Kockás Pierre. A colt királya j is. A kis Welvárt gyerek, a nagy Welvárt kerékpáros fia is arra darglizik. S ha jókedvé­ben van, rátesz • egy ötkilo- grammos vassúlyt a mészáros- bárdra és kinyújtott karral megtartja Zádor, a hentes. De mi nem gyalog, csin-arasszal jutottunk a térig a járdaszél mentén. Gurulnak, összekoc­cannak az agyaggolyók, de kint a téren a „snúr” jön. Csimpaszkodás. Herflizés. Né­ha bunyó is, emlékszel Ho- monnai? A homokozó ringje. A ricsaj. És persze a bruszt oka: Spiró Marika átkozottul jó loknijai. Különben is divat­ban volt a neve, a „Márikám”. E z a rohadt dal volt az el­ső. Azután jöttek à né­metek. Vonult a Hitlér- jugend. Sok mindent nem ér­tettünk az Almássy téren, az Izáson a Magyar Színháznál. Ma már a Nemzeti. Nincs Izás. Bontják a gangos házakat. Szü­lőföldemet látom omolni. Tég­lánként tűnik el. A bontás he­lyén, a puszta grundon a fa, melyről leemelték a házat ud­varostól és most ott áll egye­dül, a gangra nyíló lakások százados emlékeivel. Az én Pestemnek, sráckoromnak a rekvizítumai. Emlékül őriz en­gem. őrizem őket én is a ver­seimben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents