Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-25 / 149. szám
Mindenütt racionálisan Ä fedd! tsz régóta }8 partnere „zöldborsóügyben” a Paksi Konzervgyárnak. Bár tavaly az időjárás nem volt túlzottan tekintettel a 150 hektárnyi borsóra és a 15 mázsa/hektár szemtermés meglehetősen szerény volt — mégsem vesztették el termelési kedvüket a faddiak. Sőt, az előző évek termelési tapasztalatait igyekeztek még jobban szem előtt tartani, még gondosabban, igényesebben gondozták a borsót. Jól sikerült a vegyszeres gyomirtás és vetés előtt — az idén először — Treflánnal kezelték le a 150 hektáros területet. Most, amikor megkezdődött a borsó betakarítása és a vetés- terület egyharmadán végeztek a gépek — a jó eredmény már biztos. A termés 20 százaléka első osztályú, 80 százaléka kiváló (!), tehát a legmagasabban minősített. Ez a növénnyel — adott esetben a borsóval való — intenzívebb törődést bizonyítja. A tavalyi évhez képest a fokozottabb, hatásosabb kemizá- lás révén 600—700 forinttal nőtt a borsó hektáronkénti üzemköltsége. Ezzel szemben a bevétel várhatóan nvntegy 40 százalékkal lesz több, mint elmúlt évben. N em kell azt statisztikailag hosszasan bizonygatni, hogy Magyarországon jelenleg és még hosszú ideig nem növelhető számottevően a foglalkoztatottak száma, hogy végleg lezárult az a körülbelül másfél évtizedes időszak, amikor a nemzeti jövedelem növekedésének körülbelül egyhatoda a létszám- emelésből származott. Az iskolákból kikerülő fiatalok jószerével még a nyugállományba vonulókat sem pótolhatják, szabad munkaerő gyakorlatilag nincs, le kell tehát mondani mindenfajta létszámbővítésről. Olyannyira, hogy például az iparnak — amely az elmúlt évtizedekben a legnagyobb létszámfelhasználó volt — meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy a foglalkoztatottak egy részét átengedje a szolgáltató üzemeknek. Mindez persze aggodalomra is adhatna okot, netán bizonyos fokú kétségbeesésre is, ám ne feledjük: lenne honnan és lenne hogyan növelni a munkaerőhiány miatt kevés munkaidőalapot. Ennek lehetőségeit a legkülönbözőbb vizsgálatok, elemzések taglalják, amelyek közös mondanivalója: a meglévő munkaerőt jóval ésszerűbben lehet és kell foglalkoztatni. Mert , bár a munkaerőhiány nem új keletű jelenség (az ipari centrumok éppen e gond enyhítésére kezdték a 60-as évek elején a vidéki ipartelepítést), a gond racionális megoldásért eddig még nem sokat tettünk. Maradva az ipartelepítés példájánál: 1960 és 1970 között Bács megyében 28, Somogybán 17, Szabolcs-Szat- márban 8 budapesti székhelyű ipartelep létesült, sorrendben 10 ezer, 5400 és 3 ezer fő létszámnövekedéssel. Az ipartelepítés szempontjából általában ügyes húzás volt, hogy a megyék erőteljesen fejlesztették a tanácsi ipart, majd az így létrehozott „ipari magokat” többnyire minisztériumi vállalatoknak adták át. A megoldás nem volt rossz üzlet a telepítő vállalatok számára sem, hiszen a meglévő kis üzemek átvétele és bővítése mindig olcsóbb volt, mint a „zöldmezős” beruházással végrehajtott ipartelepítés. Olcsóbb, de egyúttal gondterhesebb is: az efféle ipartelepítés többnyire az elavult technika konzerválását jelentette, hiszen a sietősen szaporított kisüzemeket általában a nagyvállalatoktól átvett öreg gépekkel, eszközökkel szerelték fel. A másik gond: nem alakult ki az egymáshoz kapcsolódó, kooperáló iparágak koncentrált telepítése, így a specializált termelési körzetekből származó előnyöket a megyék nemigen tudták kiaknázni. Ma már az is nyilvánvaló; hogy az ilyen jellegű iparosítás során első számú szempont volt a kézi foglalkoztatottság színvonalának emelése. Emellett jóval kevesebb figyelmet szenteltek a gomba módra szaporodó ipari üzemek térbeli elhelyezésére, a tervszerű szakosodásra. Ahol szabad munkaerő volt, oda ipart telepítettek. Pedig a termelési körzetek ésszerűbb kialakításának, a specializációnak kézenfekvő előnyei vannak: a gazdaságosan kihasználható kooperációs lehetőségek, a szállítási költségek csökkentése vagy éppen megtakarítása, a szakmunkások olcsóbb és jobb kiképzése (közös tanműhelyek stb. révén), az üzemek közötti esetleges munkaerő-átcsoportosítás lehetősége. Vagyis mindazok az előnyök, amelyek a nagyobb ipari agglomerációban eleve adottak. M indebből következik az aktuális tennivaló: ezeket a kis, gyakran manufakturális körülmények között dolgozó üzemecskéket a gazdaságosság követelményei szerint kell átszervezni. Ez persze nem egyszerű feladat. Nemcsak azért, mert a gazdaságos termékszerkezet kialakítása sem csupán vállalati elhatározás kérdése, hanem megannyi egyéb feltétel függvénye, de azért is, mert a meglévő iparszerkezet átformálása ma már lényegesen bonyolultabb, költségesebb — politikailag is problematikusabb — feladat, mint a soron következő telepítések helyes megválasztása. Mégis : hozzá kell nyúlni ezekhez a sietve és nem mindig megfontoltan telepített üzemekhez, mert ma már nemcsak a teljes, hanem a racionális, a gazdaságos foglalkoztatás a legfőbb gazdaságpolitikai és természetesen fontos társadalompolitikai cél. Vértes Csaba Dr. Ordas József megyei ianőcsiag bemutatja körzetét — A testület ülésein kért először szót? mikor — 1963 óta vagyok megyei tanácstag és emlékezetem szerint mandátumom megszerzése után hamar felszólaltam. Nem azért, hogy a hangomat hallják. Éreztem: van mondanivalóm. Arra különben ügyelek, kizárólag akkor beszéljek az üléseken, ha van mondanivalóm. — Ehhez egyfajta fegyelem, önuralom szükségeltetik. Akadnak emberek, akik képtelenek bölcsen hallgatni. — Számuk csökken. A .feszes, a lényegre törő vélemény- nyilvánítás a gyakoribb. Legalábbis a saját tapasztalataim szerint. “ Gyakran Interpelláltt — Azt hiszem, összesen kétszer. — Mindössze kötszert De hiszen 1963 óta megyei tanács- és vb-tag. — Éltem azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel valamennyi tanácstag rendelkezik. Közvetett módon interpelláltam, úgy, hogy a megfelelő szervektől személyesen kértem ebben vagy abban a kérdésben tájékoztatást, felvilágosítást. Ezek kielégítőek voltak. — A megyei tanácsban Sf- montornyát képviseli. Gondolom, ott ritkán futnánk össze, hiszen Szekszárdon él, itt a munkahelye; a Tolna megyei Beruházási Vállalat igazgatója. — Ennek ellenére... Mielőtt azonban válaszolok kérdésére, én kérdezek. Érdekel, hogyan történik az interjúalany kiválasztása? Miért éppen hozzám fordult? Saját elhatározásból? Vagy küldték? — Ordas elvtárs, h-lsi Szeri kesztöségünkben munkásságát ismerik. Ilyenformán önre esett a választás, bár mások neve is szóba került. Ne vegye önhittségnek; meggyőződésem, dr. Szabópál Antal „listája" megegyezett volna a miénkkel. — Szóval Simontornyán? Gyakran megfordulok a községben. Jószerivel simon tornyainak érzem magam. Ketten képviseljük ezt a helységet a megyei tanácsban; Vinczellér Lászlóné és én. Számomra ez a harmadik ciklus. Előtte Páliénak voltam a megyei tanácstagja. Simon tornya iparát ismerve kiemelt település. Ez köztudott Minthogy fontos, kiemelt község, a tanácsi munkának követelményekben igazodnia kell ehhez, főleg abban, ami a munka érdemi, tartalmi oldalát illeti, u ?' ~ Miként érzékelhető, hogy nagyobbaké bonyolultabbak <9 feladatoké — Ismerte a tíz évvel ezelőtti Simontomyát? —■ Hogyne, Ordas elvtársi I I — Akkor bizonyára visszaemlékszik a lehangolóan elhanyagolt faluképre. Egyikmásik lakóépület még a második világháború nyomait is magán viselte. Ez az igazság. Simontornyán évekig nem tör-, tént úgyszólván semmi. Odakerülve nyomban láttam; ez nehéz terep. Vezetékes vízmű csak a Sió jobb partján volt. A balpartiak legalább tíz évig sürgették, hogy legyen náluk is. Ilyen feszítő témák sokaságával kerültem szembe. A rend kedvéért elmondom; immár épül a Sió balparti vízmű is, amely megoldja az érdekeltek vízellátását. Lehetetlenné tette a községfejlesztést, magát az urbanizálódást, tehát a többszintes családi házak építését is, hogy nem volt szennyvízcsatorna-hálózat. Kedvező változásról beszélhe- tünk; magyarán, megteremtettük a feltételeit az első többszintes lakások építéséhez. A közművek további bővítése változatlanul szükséges. Az utak állapota sokat javult a korábbi kétségbeejtő helyzethez képest Ipari településről van szó és nem volt érvényes rendezési terve sem. Most van. A változások miként kap« tsolódnak az ön személyéhez, illetve tanácstagi munkájához? — Rendszeresen találkozom a választópolgárokkal, szoros az együttműködés az ottani vezetéssel, végeredményben megismertem a gondokat, s ezeknek kellőképpen hangot adtam az arra illetékes fórumokon. Tettem lépéseket. Mindezt olyképpen, hogy szem előtt tartottam az egész megye lehetőségeit. Pillanatnyilag egyik fő törekvésem, hogy javuljon Simontornyán a kenyérellátás, s mind nagyobb mennyiségben kapjanak péksüteményeket a Vásárlók. — ön vevő. vásárló a simán- tornyai üzletekben? — Nem. Ritkán fordul elő, hogy valamit vásárolnék. Ezzel szemben bemegyek az üzletekbe. — Úgy ismeri Simontomyát, mint a tenyerét. — Ismerem. Néhány évvel ezelőtt megyei ajánlásra megalakult egy bizottság; Simon- tornya társadalmi fejlesztési bizottsága. Feladatként kapta, hogy minden vonatkozásban és folyamatosán mérje fel a község helyzetét. Szép munka. A >izottság elnöki tisztét én lát- 'am el hosszabb ideig. Működik jelenleg is és én tagként tevékenykedem benne. Oda szeretnék kilyukadni, hogy e bizottság tevékenysége rendkívüli mértékben gyarapította ismereteimet a községről és nagyban segítette tanácstagi munkámat. Szívesen azonosul az ott élő emberek örömeivel, gondjaival? — Szívesen és felelősséggel. Ide tartozik azonban, hogy amit én teszek, azt bármelyik tanácstag megteszi, illetőleg megteheti a maga körzetében. — Megteheti? Ez mit jelent. Ordas elvtárs? — A kiválóan munkálkodó tanácstag társaim mellett akadnak néhányan, akik nem dolgoznak úgy, ahogy kellene, s miként ehhez a lehetőségük adva van. Természetesen ebben az esetben nem az irreális óhajok képviseletére gondolok. Megvan a megye település- fejlesztési terve. Nyilvánvaló, hogy egy pár száz lelkes kis községben hiába követelnek fedett uszodát, arra pénz megítélésem szerint nem lesz soha. Érti, mire gondolok. Nézze, viszont van olyan megyei tanácstag Is, akinek négy év óta a testület ülésein egyetlen szavát sem hallottuk. — Értem. Ordas elvtárs. Engedjen meg néhány személyes kérdést. — Tessék. — Mióta él Szekszárdon, Tol- ' oóban? — 1952 óta. Baján végeztem el a felsőkereskedelmit, majd Budapestre kerültem, s folytattam a tanulmányaimat egyetemi szinten. Legutóbb a Marxizmus—Leninizmus Esti Egyemetén elvégeztem a politikai gazdaságtan szakosítót. Két gyermekem van, üzemmérnök mindegyik. Egyik mélyépítő, másik magasépítő. •- Köszönöm a beszélgetést, Sz. P. Foto: Komáromi Zoltán- * •«- ájfölt.« jól fizet a borsó Faddon T' 7 Illatozó szimbólum Gyerekkoromban a meleg fogalmát a konyhában értettem meg legjobban. A gáz, akár a vezetékes, akár a palackos'gáz kiváltságos szerencsének, ritkaságnak számított. De az asszonyok falun, városon egyaránt nap nap után odaálltak a tűzhelyhez, a sparhelthez, hogy főzzenek a családnak. Főztek, hiszen enni kellett. „Hideg ebéd nem ebéd, az étterem uraknak való módi — no és különben is lusta asszony, aki még főzni is rest.” A házi konyhának valóságos mítosza volt. Még akkor is, ha hetente háromszor paprikás krumpli került az asztalra— Azóta persze eltelt jó néhány év. Ma a családok- zömének fő étkezése az üzemi konyhákon, önkiszolgáló éttermekben vagy a munkától függően aktatáskából történik. Tegnapig azt hittem, hogy falun azért még valami maradt a régi konyhai legendákból. De egy sima, egyszerű pléhtábla megdöntötte elképzelésemet. „Kifőzde” — hirdették a betűk egy ház faláról BölCske egyik kis utcácskájában. A kíváncsiság — és a gyomrom felvezettek a veranda lépcsőjén. Akkor lépett ki az ajtón beszélgetve, nevetgélve két fiatalasszony, kezükben illatozó alumínium éthordóval. „Csak a lusta asszony nem főz otthon...” Te jó ég, a fiatalasszonyokon nyoma sem volt, hogy tartanának bármiféle régről maradt megszólástól. Uj, megváltozott életformánk egyik szimbólumaként vitték kezükben a párolgó éthordókat —gyvgy—
