Tolna Megyei Népújság, 1976. június (26. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-18 / 143. szám
& közművelődés kérdései A harmadik módszervásár Székesfehérvár szép és kor-' szerű, Velinszky Lászlóról elnevezett ifjúsági háza adott otthont az ifjúsági klubok harmadik országos módszervásárának. Azért kell hozzátenni, hogy „országos”, mert 1975 őszén a fővárosban — és egy kivételével — minden megyében megrendezték a klubmódszerek megyei bemutatóját, amolyan selejtezőt, ahonnan a 60 legjobb jutott a rangot jelentő 1976. évi országos bemutatóra. Az előzmények legalább annyira bizonyítják, mint az ifjúsági házban nyüzsgő fiatalok százai, hogy az elmúlt néhány év alatt mozgalommá fejlődött a klubmódszerek bemutatója, cseréje, vására. S az a tény, hogy az országos vásáron bemutatott módszerek egyharmada igen jó minősítést kapott, azt is jelzi, hogy a klubok szívósan igyekeznek új, érdeklődést keltő foglalkozási formákat kimunkálni, illetőleg az ismereteket új tartalommal megtölteni, továbbfejleszteni. A módszervásár módszere Nemcsak a klubmódszerek fejlődtek, változtozott — mégpedig előnyére — a bemutatás módszere is. Míg a második módszervásáron, Hódmezővásárhelyen, csupán 10 percet kapott mindegyik klub, hogy módszerét ismertesse, ezúttal szép számmal voltak olyanok, melyek a teljes foglalkozást bemutathatták. Akkor is, ha az 20 percig tartott, akkor is, ha 60 percig. Az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy az utóbbi megoldása szerencsésebb. Míg a 10 perces módszerismertetések sok kérdést hagytak nyitva, a hosszabbak módot adtak arra, hogy valódi klubfoglalkozást lásson az érdeklődő közönség. Pontosabban: valódi klubesten vegyen részt. A bemutatók vezetői ugyanis — nagyon helyesen és igen ötletesen — arra törekedtek, hogy a foglalkozásba bevonják a nézőket is. Ez azonban csak egyik része a dolognak. A módszer teljes bemutatása után alapos vita folyhatott arról, mennyire felel meg az ifjúsági klubok igényeinek, sajátosságainak, milyen érdeklődést tud kelteni, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy más klub is átvegye. Ezen a ponton lehetett megvalósítani azt az elvet, melyet a meghirdető szervek kezdettől fogva hangoztattak : nem versenyről, hanem tapasztalatcseréről van szó. A zsűri sem ítélkezett, hanem vezette a módszer megvitatását. A látottak alapján kisebb gyakorlati kérdések éppúgy szőnyegre kerültek, mint nagyobb elvi problémák. A legizgalmasabb ezeknek a megbeszélése volt, s az eszmecsere keretében sokszor új ötletek is hangzottak el, továbbfejlesztve a bemutatott módszert. Dicséretre méltó, hogy amiképpen eltűnt a színpad, eltűnőben volt a megjelenítésre, a produkcióra való törekvés is. Kiderült, hogy nem feltétlenül mindig újat és újat kell kitalálni, legalább olyan értékes a régi módszerek új tartalommal való megtöltése is. Igazat kell adnunk azoknak, akik úgy vélik, hogy előbb az ismert módszereket kell jól használnunk, aztán érdemes újakkal próbálkoznunk. A vetélkedőtől a klubrádióig Ilyen régi kedvelt módszer a vetélkedő. Sokan, sokfelé szeretik, mert legkomolyabb formájában is megtalálhatók a játékos elemek. És ki nem szeret játszani? Van viszont olyan vélemény, hogy túlságosan sok a vetélkedő. Nem ez az igazi baj, hanem az, hogy egy részük mechanikus és csak lexikális ismereteket kíván. A székesfehérvári módszervásáron azonban az ellenkezőjére láttunk jó példákat. Arra, hogy ezt a formát is lehet finomítani és értelmesen fölhasználni. E példákban a legnagyobb érték, hogy a felkészülésre nagyobb hangsúly esik, mint magára a vetélkedőre, amely tulajdonképpen csak állomás egy hosszabb ismeretszerzési tevékenység folyamatában. A seregélyesi fiatalok például elkezdték kutatni községük múltját, az elődök életmódját, szokásait. Gyűjtés indult meg, melynek során nemcsak használati tárgyakat, dokumentumokat szedtek össze, hanem visszaemlékezéseket is vettek magnóra, és olyan könyveket tanulmányoztak, melyekben feleletet kaptak közben felmerült kérdéseikre. Ilyen előkészület után került sor a háromfordulós vetélkedőre, amikor a feltett kérdésekre az öttagú csapatok válaszoltak. A seregélyesiek módszere még két vonatkozásban érdemel figyelmet A gyűjtőmunkában ugyanis az egész klubtagság részt vett, s az akció hatása messze túllépett a klub keretein. Az Összegyűjtött több mint 800 tárgyból, dokumentumból először csak állandó kiállítást rendeztek, de fezzel tulajdonképpen ïnegve- tették a község múzeumának alapjait, ötletük és munkálkodásuk társadalmi hatásáról is érdemes szót ejteni. Míg kezdetben nem szívesen adták a községbeliek oda a padláson fölkutatott régi használati tárgyakat, mondván, hogy azért pénzt is kaphatnak, miután a kiállítást a község lakossága is látta, most már idegeneknek nem adják el pénzért, hanem a gyűjtő fiataloknak adják, hogy a leendő múzeumot gazdagítsák. A hagyományok ápolása, a múlt értékeinek megmentését egyébként több más klub módszere is célul tűzte ki. A gyenesdiási ifjúsági klub az előbbihez hasonlóan a község múltját kutatja, de azt is tudja, hogy jelenünk egyszer múlttá válik, tehát igyekszik megőrizni azt, ami hírt ad a jövőnek. A múltat kutató, hagyományokat ápoló törekvés közös vonása azonban, hogy elsősorban sőt majdnem kizárólag a paraszti múlt felé fordulnak. A vitában az is elhangzott: jó lenne, hogyha a fiatalok gondolnának a városi múlt, az ipari munkásság jó hagyományainak megőrzésére is. Már a második módszervásár bizonyította, hogy milyen nagy a fiatalok közéleti érdeklődése, illetőleg, hogy a klubok milyen tudatosan törekednek ennek élesztésére. Ezúttal ez a legváltozatosabb formában nyilvánult meg. Csak egy példát. A tószegi Szivárvány klub fiataljai minden hónapban egyórás rádióműsort állítanak össze. Ennek fele zenés, tréfás, szórakoztató anyag, másik fele a község életével foglalkozik. Bemutatójukon többek között riport hangzott el, melyben a tanácselnököt megkérdezték, mikor épül fel az ígért tornaterem. Egyszerre tekinthető ez társadalmi ellenőrzésnek és a klubtagság tájékoztatásának. Ök azonban azt is tudták, ami a székesfehérvári vitában más bemutató kapcsán fogalmazódott meg : közéletiségen nemcsak az érdeklődést, HanenS a beleszólás szándékát, sót, a tetteket is értjük. Az említett interjúban ígéretet tettek a tanácselnöknek, hogy az óvoc1^ építésé# társadalmi munkával segítik. A nagy technikai felkészültség is jellemzője volt aa egész módszervásárnak. Szinte nem akadt olyan bemutató, amelyikben ne kapott volna szerepet a technika. A nézők számtalan szép diafilmet láthattak zene- vagy szövegkísérettel, működtek a magnók; a filmvetítők. Amellett, hogy örömmel látta az ember, a fiatalok milyen természetes könnyedséggel használják ezeket a készülékeket (a bemutatókon is kattogtak a fényképezőgépek, zümmegtek a filmfelvevők, mikrofonok tucatjai ágaskodtak a széksorok között), némi aggodalom is fölütötte a fejét. Helyenként ugyanis csak formális volt a technika jelenléte, funkció nélkülinek, öncélúnak hatott.' Már hagyománynak nevezhető, hogy a klubok bemutatói után kiállítás és a módszerek vására fejezte be a találkozót. A vásár színes, harsány forgataga ezúttal is magával ragadta a fiatalokat. Elmésebbnél elmésebb megoldások halmozódtak egymásraj s mindez azt a meggyőződést erősítette az emberben, hogy a módszerek megismerésén és megvitatásán túl a vidám találkozó is igénye az ifjúságnak. És a jövő? Sokan firtatták, vitatták ezt.' Abban mindenki megegyezett, hogy a három közül ez a vásár volt a legszínvonalasabb. Abban is, hogy éppen ezért van jövője: meg kell rendezni a negyediket is. A - tekintetben azonban már megoszlottak a vélemények, milyen formában éljen tovább? Illetve itt is egyetértettek abban, hogy másképpen — de- hát ezt meg kell gondolni. A nem távoli jövőben ez lenne a feladata a meghirdető szerveknek. Kisfalud! Sándor M ég maradt is édesvizünk, s a Csif fürdést és nagymosást rendelt eL Mégiscsak illik tisztán érkéz” ni a bázisra, s mi mindenünket átizzadtuk, összekoszoltuk a hallal. Az alsóneműmet a mosafco-’ dással intéztem el, bár így kész kínlódás: akkora csak a fülke, hogy vigyázzban állva is alig fér el benne az ember. Közben ide-oda csúszkál a deszkán a lavórral együtt, s nem tudja, mihez kapjon először, nehogy meztelen testtel nekivágódjon a rozsdás válaszfalnak, g a lavór se boruljon föl a már kimosott cuccal együtt. Úgyhogy a többinek már neki se fogtam — a nadrágnak meg a pufaj kának —, hanem elhatároztam, hogy régi tengerészszokás szerint spárgával összekötözöm, és bedobom a tengerbe. Ha elég gyorsan halad a teknő, szép tisztára mosódik az egész, reggelre nem marad benne egyetlen folt sem. Mi pedig teljes sebességgel haladtunk, legalább tizenkét csomóval; a bázishoz majdnem úgy szoktunk sietni, mint haza, a kikötőbe. Eközben sündörögtek oda hozzám ők ketten. Belekapaszkodtak a kötélkorlátba, s nézték, ahogy a cuccomat a hullámokba hajítom. — Fantasztikus — mondta Alik. — És tiszta lesz tőle? — Majd holnap meglátod. — Nem volna jobb a tatról bedobni ? — De. Csakhogy ott ráteke- redhet a csavarra. Éreztem, hogy valami másról akarnak kérdezősködni. Alik ott állt egy darabig, aztán elslattyogott, Gyimka ellenben kitartóan figyelte, hogyan pörög a cuccom a sodrásban, s Georgíj Vlagyímov: Három perc hallgatás (Regényrészlet) Ha mindjárt elküldenek a jó- feriébe, mint ezt a gennyes nyavalygást. Tetszel neki? De* nem. Pont olyan, mint az a „denemista”. Hát ez van, főnök. Ha megértettél belőlfe valamit, örülük neki. Nagyon elkeserítettelek ? •— Túl fogom élni. csapkodja a kötél a hajó fa* lát. — Régóta ismered, főnök? — Kit? — Ugyan, főnök, mit játszod meg magad? — Jó, nem játszom meg magam. Minek akarod tudni? — Hallgass ide. — Megfogta a könyököm, de én odébb húzódtam. — Légy szíves, ne gurulj be mindjárt A helyzet az, hogy én úgyszólván gyerekkora óta ismerem. Együtt jártunk suliba. Szóval nagyjából jól gondoltam. Most már csak azt kellene megtudni, hogy melyikük miatt nem jött el akkor este. Alik vagy Gyimka miatt? — Volt valami köztetek? — kérdezte Gyimka. — Csak egyszerűen tudni szeretném, mennyire jutottatok. Vállat vontam. Éppen erről nem szerettem volna beszélni. — Szóval nem volt — mondta Gyimka. — Adj hálát érte. Nem is lesz. Nem szóltam semmit, csak elfordultam. Gyimka sóhajtott — Nem arról van szó, főnök, hogy lefeküdt-e veled, vagy sem. Egy ilyen sráccal, mint te, még szívesen le is feküdne. Ne gondold, hogy ezt a férfi- szolidantás mondatja velem: ugyanúgy érzek iránta, mint teirántad. De tudom, hogy úgyse jutnátok semmire. Csakhogy őneki ez nem számít, neked viszont igen. Ahogy rád néztem odalent a szalonban, mindjárt tudtam. — Melyiktekkel jár? Veled vagy ővele? •— Egyikünkkel se, főnök. Tisztára baráti kapcsolat. És már olyan régi, hogy más nem is lehet belőle. Főnök... ne haragudj, hogy így hívlak, rájár a szám, nahát — Ha neked jó— — Szóval sajnálom, hogy el kell keserítselek. Irtó rendes srác vagy. Nem szeretném, ha csalódás érne. —. Azt akarod mondani, hogy egy kurva? — Dehogy! — nevetett. — Bár az lenne! Vagy talán... valami— — Semmilyen főnök! Muszáj volt nevetnem. — No, ezt már nem hiszem el. Valamilyennek csak kell lennie. Csak te nem ismered. — De bizony ismerem, főnök. Mert én is olyan vagyok. Én is, meg Alik is, meg a többiek is, akik Pityerben maradtak. Az egész galeri. Csupa kedves, tisztességes srác. Nem piszkítanak a maguk fészkibe. Nem tapossák agyon a másikat a maguk karrierje érdekében. Az pedig nagy szó, főnök. — Maradjunk csak LiljánáL — Látod, ezért tisztellek téged, ionok. Amiért ilyen következetes vagy. A természet egyszerű gyermeke. Mégiscsak tudni akarod, hogy jó-e vagy rossz. Tudod, az orosz nyelvben van egy olyan szó, hogy igen, s van egy olyan, hogy nem. Sajna, a „denem” hiányzik. Van egy barátom. Vágyik Szosznyickijnak hívják, ősze- rinte muszáj lesz bevezetni, mert az emberiség egyre jobban ^szükségét fogja érezni. Volt egy ilyen játékunk: Vágyik, /szereted az Alkát? De- ném. Azt akarod, hogy menjen el, és többé ne is lásd. Denem. Egyszer, csak úgy a vicc kedvéért, megkérdeztem; Nem akarsz kettyinteni velem egyet? Mit gondolsz, mit felelt? Denem! — Nem volt jobb dolgotok? — Most pedig térjünk vissza Fiijához, főnök. Ha jól értem, te hívtad meg az Arktikába. Nahát, egész este erről beszélt. Hogy neki muszáj, de muszáj oda elmenni. És hogy mennyire furdalja a lelkiismeret. Már annyira untuk, hogy kis híján otthagytuk. De ő csak tovább nyavalygott és dumált ott nekünk. Nçm tudom, te hogy vagy vele, de én jobb szeretem, — Akkor nyugodtan álhatóm az igazak álmát. Agyő! Elment. Én meg kimásztam a hajó orrába, és ledobtam magam az egyik csónak alá. Fújt a szél, közvetlenül a fülem mellett bömbölt a dzsessz, a kéményből hullt rám a korom, de legalább egyedül lehettem, s egondolkozhattam erről-arról. Azt megértettem, hogy semmi értelme még egyszer elolvasnom a levelét: nem fogok találni semmit a sorok között. Ellenben találkoznom kell vele, és belenéznem hosz* szán a szemébe, ahogy még sohasem néztem bele. Á széi a tat felé űzte ni fekete felhőket. Elúsztak mellettünk egy hajó fényei; az árboc-, a bal és jobb oldali, s a tatvilágítás meg az árbocok kötélzetén függő lámpák. Valami ünnepük lehetett az angoloknak, mert az összes árbocot fényfű- zérek kötötték Össze. Szabó Mária fordítása iraKHJ 1976. június 1&
