Tolna Megyei Népújság, 1976. május (26. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-27 / 124. szám
„Nap nélkül semmi sem vagyok.,.” Csehszlovákiában sok a tőN ténelmi műemlék, amelyekre az állam jelentős összegeket fordít Az érdekes és értékes műemlékek közé tartoznak az ország minden területén található napórák is. Ezek a szerény időmérő eszközök — a templomok és kolostorok, a kastélyok, valamint a polgári épületek falain — rendszerint igen szép művészi dlszítésűek Mutatóik árnyéka — ha süt a Nap — köívet ír le. „Sine sole nihil sum — Nap nélkül semmi sem vagyok” — mondja a legtöbb napóra felirata. Technikai kivitelezésük álta-' Iában igen egyszerű: skálájuk függőleges, leggyakrabban déli, néha keleti, vagy nyugati irányba vannak fordítva. Egyes helyeken keleti, déli és nyugati irányban elhelyezett, két vagy három napóra is jelzi az időt A napórák festői többnyire szakmájuk igazi mesterei voltak. A hatásos díszítésre vallásos motívumokat alkalmaztak: a lángokra vizet öntő Szent Flóriánt Csehország védőszentjét Szent Vencelt az ókori mitológia isteneit és istennőit valamint a csillagászat ós matematika különböző leit Ä legtöbb napóra Prágá-’ ban található. A prágai Várban, a volt kapucinus kolostor négyzet alakú díszudvarán olyan napóra maradt fenn, amely a keresztre feszített Krisztust ábrázolja, akinek melléből óramutató nyúlik ki. A Kelementinum díszudvarán kettő, a bevezető épület négyszögletes térségében — barokk díszkúttal — hat napóra van. A Schwarzenberg palota hátsó részén, a terjedelmes kéményen látható a nap-; óra a nappal és az éj izimbó-; 1 urnával; a kakassal és a bagollyal. A Malá Strana-n (a Kis-Oldalon) a Pálffy-kert teraszán a színes, latin feliratú óra azt hirdeti: „Claret in orbe dies, ac teatras hóra pete umbras.” „Nap légy fényes e világon és űzd el a borús árnyékokat.».” A Nap gyakran’ előforduló szimbóluma látható a Václavce utcában és Kariinban — a Kri- zikova utcában—levő órákon, amelyeken a Nap nyájasan mosolyogva a következő feliratot viseli: „Sol Imperator” *A Nap uralkodó”. A prágai napórák egy részét — közöttük a Cibulka ne- yezetű régi település napórád Wc te — a kiszolgált katonai à plzeni Callenberg gyalogezred oboása, Jan Engelbrecht készíÄ Szovjetunióban évente mintegy 450 művet fordítanak le a testvérországok irodalmából, ezek összesen körülbelül 20 millió példányban jelennek meg. A kilencedik ötéves terv idején — 1971—1975 között — több mint 200 közös kiadványt jelentettek meg. Ezeket a szovjet kiadók a szocialista országok kiadóinak közreműködésével rendezték sajtó alá. Jelenleg is száznál több ilyen közös kiadvány előkészítése folyik. A magyar irodalom népsze-’ füsítésére jellemző, hogy a régi és a mai magyar írók műveit számos alkalommal adták ki — s igen nagy példány- számban a Szovjetunióban. Andrzej Trzos-Rastawiecki a lengyel filmrendezők között az egyik legérdekesebb egyéniség. Filmjeiről sokat — sok jót — hallani. Két előző filmjének, a „Bélpoklosság”-nak és „Egy bűntény leírásáénak cselekménye valóban megtörtént eseményeken alapszik. A munkamódszer, amelyet Andrzej Trzos-Rastawiecki legújabb filmjében, „Az elítélt”- ben alkalmazott, annyira érdekes és nem mindennapi, hogy érdemes bővebben beszámolni róla, noha ez alkalommal a film hőseinek, g Bielczykíette; aki 1774—1807 között Csehországban kitűnő napóra- tervezőként tevékenykedett Petőfi verseit például 54 alkalommal 1 252 000 példányban jelentették meg. Jókai művei 21 alkalommal (1 277 000 példányban) kerültek az olvasók kezébe. Móricz Zsigmond könyveit 1 388 000 példányban és 27 esetben; Mikszáth Kálmán regényeit pedig 1898 000 példányban. Ugyanilyen nagy példányban adták ki a szovjet népek számos nyelvén Zalka Máté, Illés Béla, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Urbán Ernő és mások írásait A Szovjetunióban 1946 ég 1974 között a magyar szerzők 989 könyve 35 millió 270 ezer példányban került forgalomba. elítélt” fivéreknek történetét elejétől végig maga — miután égysze- mélyben a forgatókönyv írója is — eszelte ki. Trzos-Rastawiecki azonban ötletét először is sajátos „igazság-kísérletnek”, vetette alá. Először is bemutatta a legfőbb ügyészség ügyészének, Skoneckinek, aki arra a kérdésre, mit tenne, ha a história valóban megtörtént volna, így felelt: „Vádat emelnék”. S ezt a rendező kérésére meg is tette. A kész vádiratot és ugyanezt a tényanyagot a rendező ezután előterjesztette az ismert varsói ügyvédnek, Tadeusz de Villonnak. azzal § kérdéssel, vállalná-e a védeti met. Az ügyvéd habozás nélkül vállalta. Később a vádiratot hivatásos bíró kapta kézhez^ aki előkészítette és levezette aí pert. Tanúként a rendező ■ által összeválogatott személyek szerepeltek, Trzos-RasíawieckJ előzőleg pontosan betanította' őket arra, hogy mit kell mon- daniok. A vádlott maga Trzos- Rastawiecki volt. A perről ké-’ szült jegyzőkönyv szolgált ala£ pul a film párbeszédjeinek kiJ dolgozásához. A bíró, az ügyész és az ügyvéd szerepeit színéi szék alakították, de csupán azt mondták, ami a valóságban is elhangzott a tárgyalóteremben! A forgatókönyv az ítéletet nem' tartalmazta A filmíró ugyanig a munka megkezdésekor még nem tudta, hogy miként végződik a történet. A per tárgya olyan tett voltj amelynek megítélése ma is ha-’ talmas viharokat kavar az' egész világon. Szabad-e megrövidíteni a halálos beteg ember szenvedéseit? Lehet és szabad-e tétlenül szemlélni a be-’ teg gyötrelmeit? A film hősé nem akadályozta meg, hogy gyógyíthatatlanul beteg, iszonyatos szenvedésekre ítél 1i bátyja öngyilkosságot kövessen1 el. Ennek a témának a bemutatása már önmagában elismerést érdemel. A film azonban' a feltett kérdésre nem ad egy- J értelmű választ. A bíróság a1 törvény betűje szerint foglalt állást. A nézőnek viszont saját lelkiismerete szerint keli keresnie a helyes megoldást. ’K dokumentumszerű fiús ég gel forgatott film, a hiteles, átélt színészi remeklések a két főszerepben „Az elítélt”-et a A utóbbi idők legérdekesebb, éa legértékesebb lengyel filmje? közé emelik, jti t Irodalmunk a Szovjetunióban ,,Az- új lengyel játékfilm ' ' M « * 1 * ' 1 ' • . ■ • , 1 , i J . i j. v u j > : ; U. Megállt a füves part mellett kitaposott 'ösvényen, s boldogan figyelte játszadozásukat, aztán sietve leszaladt a gázlóhoz: valamiféle pajkos, a korához nem illő vágya támadt, hogy lerúgja a cipőjét, és mászkáljon egy kicsit a part mentén a langyos vízben, mezítelen talpával megsimogassa a tutaj homokos kötőfáját, a murvás kiszögellés- nél. Kisvártatva azonban meglátta Antonyida Pet- rovnát, vagyis Tonyecskát, ahogyan magában Pjotr Ivanovics lányát nevezte, és úgy ment a folyóhoz, mint máskor. Tonyecska napozott. Egy takarón. Könyvvel a kezében. Gyönyörű takaró — az a hatalmas, zöld bojtos nagykendő, amit az anyja hordott télen — a piros színű könyv szinte tüzelt a kezében. Antonyida Petrovna viszont mintha csak most jött volna a háborúból. Soványka, véznácska, és olyan fehér, akár a tej — még a nap se fogja. Igaz, a szeme nagyon szép. Ezt aztán senki sem tagadhatja. Akár az angyalé. Tisztább és finomabb, mint az ég. De most eltakarja a napszemüveg. — Szépítkezünk, szépítkezünk, Antonyida Petrovna? — kérdezte Pelageja. — Napozgatsz, hát csak napozzál. A tudomány szerint kell élni. De mi az, hogy egyedül vagy? A filmekben a kisasz- szonyok mindig a lovagjukkal sütkéreznek... Megsértette — aztán megsajnálta. Pjotr Ivano- vicsnak mind a két gyereke olyan nebáncsvirág. Antonyida is, Szergej is. Isten tudja, kire hasonlítanak ezek — olyan félénkek, nyámnyilák. Szerette volna jóvátenni a hibáját, s igazán őszintén, nagyon szívélyesen meghívta Tonyecskát, menjen át vele. — Átmegyünk, Antonyida Petrovna ! Nem bánod meg. Kapsz nálam teát, de nem üresen, grízes lisztből sütött kaláccsal — tudod, ahogy a régi nótákban szokták énekelni! Meg aztán a másik parton jobban lebarnulsz. — Nem, nem, köszönöm... Haza kell mennem ... — motyogta hadarva Tonyecska. Pelageja halkan sóhajtott, és — mivel mást nem tehetett — odament a csónakhoz. Minden, minden a helyén volt — maga a sütöde is, szélesre tárt ablakaival, lejjebb a fehér fenyőfarakás, a kerekes kút, meg a helyenként bedőlt, ócska kerítés. Az asszony felment az ösvényen a sövényhez, és érezte a meleg kenyérillatot, amilyen csak a pékség közelében szokott lenni, és sírva fakadt. Méghozzá úgy sírt, hogy egy lépést sem tudott továbbmenni. A tornác előtt a katonák — fát fűrészeltek — abbahagyták a munkát: hát teveled meg mi van, néném? Hát hiszen, ha legalább a néném tudná, mi van vele?! Egész életében azt gondolta: kényszermunka, iga vonás — csak ebből áll a pékség. Most pedig kiderül, hogy e nélkül a kényszermunka, meg enélkül az igavonás nélkül meg se tudna lenni. A katonák még inkább megrökönyödtek, amikor a néni, alighogy abbahagyta a sírást, mosolyogva elviharzott mellettük, és egy szuszra felszaladt a tornácra. A sütödében pedig — szintén hihetetlen dolog történt vele — nem az idegent, a tisztet köszöntötte először, hanem a kemencét, a kovászt, az ő pirospozsgás kis kölykeit — jókedvében Pelageja így nevezte a kemencéből frissiben kiszedett kenyeret —, és mindent ugyanígy átölelt a tekinte- téveL Csak ezután biccentett Vlagyiszlav Szergeje- vicsnek. Vlagyiszlav Szergejevics, komolyan.-e, vagy csak úgy kedvtelésből, a kemence előtt állt a sütőlapáttal. Gatyában. Mezítláb. De ez még semmi, ezt még elnézte volna Pelageja: városi ember-, de különben most a falubeli parasztok is nadrág nélkül mászkálnak. Hanem Alka, Alka aztán, igazén szemérmetlen ! Annak is ki van a köldöke. — Meghibbantál, te szégyentelen! — pattogott Pelageja. — Miért nem veted le mindjárt ezt is! — Alka tarka kartonból készült melltartójára meg bugyijára mutatott. — De hisz meleg van — vágott vissza Alka. Még nagyobb haragra- gerjedt Pelageja, mikor körülnézett a sütödében. Először majd megbolondult örömében, semmit sem vétt észre: sem a három agyonégett kenyérkosarat, amit a sarokba, a moslékosveder mögé dobtak (megint levonják a könyvelésen), sem a lisztesláda körül csupa mocsok falat (rögtön látni, hogy amióta ő nincs itt, egyszer se mosták le), sem az ajtóban a tönkrement vesszőseprűt (mire lehet ezt még használni?) Hanem a legnagyobb hanyagság — a kenyér. Egy, kettő, három... Egymás után tizenkét keletien, hitvány kenyér, isten tudja, hol-sütötték — vajon a kemencében, vagy a napon? De módjuk még, ezek a kenyerek is hagyján: mégiscsak ember süti — nem gép, és ki tud teljesen hibátlanul dolgozni? De a többi kenyér is olyan szánalmas. Pelageja belenézett a tálba, amelyikből meg szokta kenni a frissen sült kenyér héját. Cukros napraforgóolajjal — ezzel aztán nem takarékoskodott. Igaz, azt a kenyeret öröm volt kézbe venni Szinte mosolygott, hízelgett. Szinte magától az ember szájába kívánkozott. Hát ez meg mivel kenegeti? Pelageja szigorú pillantást vetett Alká- ra. Közönséges vízzel? — Mondd csak, először vagy a sütödében? — kezdett pattogni a lányával. — Sose láttad, anyád hogyan csinálja? — Jói van az —= legyintett Alka — aki éhes, megzabálja. — Persze, ma megzabálja, holnap, holnapután meg nyakoncsapják a péknét. — Juj, de megijedtem.., Hogy tudsz így rámijeszteni „., Hát lehet ezzel a kancával beszélni? Ez mindenre tud válaszolni, mindig kivágja magát. Ä, hiába mondják az emberek: az alma nem esik messze a fájától, ez a kanca nem az ő almája. Mert volna így beszélni az anyjával ő, Pelageja? Nyugodjék szegény, agyonverte volna. Akkor aztán ember ne is lássa. Ügy hírbe hozzák, hogy senki se veszi feleségül. Különben is, azelőtt nem a fizimiskáját nézték a lánynak, hanem mit bír el a háta, meg a keze. * Alkának az egyetlen munka, amihez fűlik a foga, a tükör előtti pipiskedés, szépítkezés. Abba sose fáradna bele. A Pelageja és a lánya közti perpatvar a munka miatt régi keletű, legalább azóta tart, amióta Alka elkezdte cicomázni magát, és most, e pillanatban, Pelageja olyannyira dühbe gurult, hogy talán a lapátot is széttörte volna rajta, ha nincs itt az idegen. Mégis lenyelte a haragját. Alka immel-ámmál, pukkadozva —■ szándékosan úgy csinálta, hogy dühítse az anyját —, fogta a könnyű pongyoláját, felvette. Ekkor megszólalt az eddig hallgatag tiszt is. ^ — Anyuska sose volt még a városban? — kérdezte tisztelettel. — Hogy másról ne is beszéljek, ott most a fél város a folyóparton fekszik, ugyanilyen öltözékben, mint Alja. És képzelje el, senki sem szólja meg őket. — Az a városban van, Vlagyiszlav Szergejevics, de minálunk... Mi nem úgy élünk, mint a városiak ... A tiszt vállat vont (nem az én dolgom, itt nem én parancsolok,, nem én vagyok a házigazda), de ő is rendbe hozta magát — felvette a nadrágját. Alka dúlt-fúlt. Felhúzott lábbal a zsámolyra kuporodott, szemben a nyitott ablakkal, az anyjának hátat fordítva. Hadd gyönyörködjön benne! (Folytatjuk.)
