Tolna Megyei Népújság, 1976. április (26. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

Hétköznap, vasárnap " „ÜRES KAPTÁR lett az is­kola, amiben Illyés Gyula Ha- nák bácsi elé járva kiterjedt is­meretekkel rendelkezett alkot­mánytanból, már első osztályos korában. Előbb a felsőtagoza­tosok kezdtek bejárni Pálfára, a körzeti iskolába. Most oda­járnak az alsósok is. mi több, Felsőrácegresről az iskolabusz viszi az óvodásokat a pálfai óvodába. Ha a Puszták népe nem em­lékeztetne és az öregek nem mondanák-mesélnék, feledésbe merült volna már. hogy „A puszta gyermekének érzelmi élete már pályás korban a puszta törvényeihez igazodik. Az egyivású csecsemőket, mi- helyt topogni kezdenek, egy- más mellé rakják, s ott is, ahol az uradalom nem tart kommenciós ,gyerekpásztort’', vagy valamelyik, már csak er. re jó vénasszony felügyeletére hízzák, mert hiszen a pusztán az anyáknak nemcsak az anyaság a hivatásuk. A gyere­kek egymást nevelik. S mikor elhagyják ezt a paradicsomi meleg aklot, oly fürkésző szemmel néznek már a világ­ba, akár Ádám a kiűzetés titán." Bartus Géza és Kránitz Pis­ta egy osztályba járnak, a ha­todikba. Pista eleven, mint a csík, szinte látom, hogy a pin. cérek fekete pantalló, fehér kabát ancugjában az asztalok között rohangál és barátságos kerek arcán, melegbama sze­mében a vendéglátó szívélyes­sége. Pincér akar lenni à fiű. Géza csöndes, pirulós kamasz. Igen komoly és olyan embert Ígér, aki majd okkal beszél csak. A PAJTÁSOK nem értik, mit akarok, azt kérdezve tőlük^' hogy voltak-e valaha éhesek és van-e megtakarított pén. zük? Csodálkoznak azon, hogy lehetett pusztai dédszüleik, meg azok szülei között olyan «reg, aki nem ismerte a pénzt... Géza nemrég vásárolt — már másodjára — saját pénzé­ből versenykerékpárt, 1400 fo­rintért. Az elsőt tízéves ko. rában vette, de annak is ma. Ea gyűjtötte össze az árát, szü­lőktől, rokonságtól kapott fo­rintokból. Pista is a „m? "a emberségéből” lett biciklitu­lajdonos. Neki van igazi ta­karékbetétje is, mert valami, kor 4 éves korában bent járt édesanyjával a pálfai taka­rékszövetkezetben és kapott ott egy kis bugyellárist. Az­óta megy a pénz az ifjúsági takarékba, hogy majd ha fel­nő. legyen mihez nyúlnia. Persze nemcsak nekik van zsebpénzből, innen-onnan ün. népi alkalmakkor kapott fo­rintokból megtakarított pén­zük. Van a hetedikes Rompos Tibinek is, aki kőműves sógora biztatására szobafestő akar lenni. Ocsovai Erzsi se tud hajlandóságot felmutatni ar­ra, hogy szegény legyen, mint a templom egere. — Gyerekek, van-e szegény ember Felsőrácegresen? összenéznek, nevetnek, til­takoznak. Pedig volt! Tudják, noha egyikük sem olvasta még azt a könyvet, am; születésekor nem keveseb­bet vállalt, mint azt megmu­tatni, hogy „egy nép — a pusz­ták népének — élete forog kockán.” ÉVEK ÓTA szemmel tartom a felsőrácegresiek minden gya­rapodását. Ha valamivel jobb számoló lennék, kiszámolnám, hogy a maiak elődjei, a Pusz­ták népének szereplői és iva­dékai munkájukért mekkora vagyonnal kellene, hogy ren. delkezzenek? „A cselédeket úgy kell kezelni, mint a mé- heket, el kell tőlük szedni a munkájuk gyümölcsét, hogy tovább dolgozzanak.” — mon. dotta egy mágnás asszony. SOKSZOR HALLOTTAM, mégis örömest hallom vala­hányszor, hogy a pálfai Egyet­értés Tsz-nek itt, az egykori pusztán vannak a legszorgal­masabb tagjak Rompos Tibi édesapja — brigádvezető a tsz-ben — azt mondja, mielőtt leülne az ebédhez terített asztalhoz, hogy „itt Amerika lenne már, ha a cselédemberek azt az ér­téket kapják meg a munká­jukért, ami megillette volna őket!” Juliska néni — az anyós — élénken helyesel. Ö aztán tud­ja. Sok gyereket nevelt és egyedül, mert az ura megrok­kant. Emberként kellett dol­goznia. ANNYI VIRÁGOT a megye egyetlen másik településén sem láttam még, mint ameny- nyi Felsőrácegresen van a há­zak három oldalról üveges előszobáiban és az előkertek- ben. De olyan rendben tartott udvarokat, veteményeseket se lehet látni az egész megyében! Ifjabb Kárniczné azzal ma­gyarázza ezt, hogy tulajdon­képpen minden megterem a ház körül, ami kell, zöldség, és főzelékféle, szőlő meg egyéb gyümölcs. Mert ugye ez itt van helyben. Munkát kell „csak” érte adni és nem pénzt. — Szüleiben vannak?-—úgy értem, a pénznek. Szó sincs róla! Se ők, se más, E puszta mivoltának há­tat fordított helyen — ahol 270-en élnek — évente körül­belül 2000 darab sertést ne. veinek. Malacként, süldőként megy a piacra a szaporulat zöme, 300—400 darab hízóként — szerződéssel. Romposéknál 130 kiscsibe csipog a konyhában, sokan nem bajmolódnak már a kel­tetéssel, hanem „készen” ve­szik a felnevelni való baromfit. Tavasztól késő őszig, tél ele- jéig lúd. és récecsapatok fü­veinek, szedegetnek az új ut­cák tágas szabadságában, csak utána terelődnek piacra, fa. zékba, tepsibe, vagy a szigo­rúan elkerített barortifiudva- rokba: Tulajdonképpen akár- hova néz az ember, akármi dologban tesz föl fürkész kér­déseket, ugyanaz derül ki: a tulajdonosok becsülik, élvezik szorgalmuk minden gyümöl­csét. AZ ILLYËSI VALÓSÁG­GAL hétköznap, vasárnap egyforma hittel-hévvel, sze­mernyi pátosz nélkül fe­lesel hát a mai valóság Felsőrácegresen. Az is, hogy a betonút elkészülte után Müllerék lettek az első gép­kocsi-tulajdonosok és ez évben várják a kocsijukat további négyen. Az is, hogy a motor „nem cikk, mert van dögivel”. A rádió, televízió se jelent szenzációt. „A cselédek minden néven nevezhető évi járandósága, vagyis (a konvencióként ka­pott) búzán, rozson, árpán, tűzifán kívül még az urada­lomtól kapott lakást is számí­tásba véve, pénzben körűibe, lül 350—400 pengőt ér. Eny. nyit kapnának érte, ha el akarnák adni. Egy öttagú bé­rescsalád minden tagjára tehát az évi jövedelemből az 1930-as esztendőkben is naponként 25 fillér jutott." —• írja Illyés Gyula. így folytatva: „Nincs panasz. Csak a neveletlen gyerekek üvöltöznek, rázzák, rugdalják a bezárt kenyeres. ládáU” Géza, Pista, Tibi és Erzsi nem tudják, mi az éhség. Szüleik pedig azt nem tud­ják, mi az, ha üres a ládafia. De hát gazdái lettek az éle- tűknek! A felsőrácegresiek. semmi fáradságot nem sajnál­nak a boldogulásért. Persze, azért „nem lenne baj, ha len. ne a pénzből több”. JÓLESIK ELÉVÖONI a pénzhöz fűződő telhetetlensé- günkön. Úgy kezdődik a dolog, hogy Kránicz Pisti anyja és az anyósa is kinevetnek. (Kudro- nyik néni is kinevetett, amikor kilépve a gépkocsiból, szíves út. baigazítását kértem; mondaná meg nekem, hol találom a haj. dani puszta mai szegény em­berét? Kudronyik Andrásné még azt is megkérdezte, mi. nek az nekem?) Eme két asz- szony közül a fiatalabb azt magyarázza, hogy ugye az ember mindig többet akar, s abban maradunk, hogy az a jó, ha akar és akarhat. Aztán megtudok még valamit, ami nem változott. „Ebben a foj­tott, ősi világban, mely összes­ségében annyit megőrzött '« törzsek melegségéből, minden családbokorban a nők ural­kodtak, az anyák.” Majd: „Ha a család emelkedett valamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhasá­gát." Ezek a családbokrok ma is őrzik a megtartó, ősi mele­get, noha régen nem olyan nagy már egy-egy bokor alja, mint hajdanában. De változat, lanul az asszonyoké a pénzzel való gazdálkodás tiszte. Krá- nieznénak is ezért fő a feje. Komoly dolog, úgy is kell ven­ni. Ez évben megjön a Zsigu­li, ezenkívül új kerítés kell, aminek betonlábazata lesz, ki kell cserélni a téglajárdát be­tonosra. a kaputól a ház be. járatáig, kell építeni az ud­varban egy konyhát, mert a mostaniból gyerekszobát akar. nak kialakítani és abba bútor is kell. Nem beszélve a fürdő­szobáról ! Hogy mindez sokba kerül, magától értetődő. — Tudja, úgy van, ha a szomszéd vesz 18 000 forintos bútort, akkor a másiknak föl- tétlenül 22 000 forintosat kell venni. AZ ÖREGEK — akik még úgy tudták, hogy egy bútornak nemzedékeket kell kiszolgál­nia — fejcsóválgatva, valójá. ban mégis a tehetősség titkolt büszkeségével nézik — szidal­mazva is csodálják — a pa­rádézást. Idős Krániczné ma is sajnálja a Szűri pásztor ágyát, amihez fiatalasszony­korában jutott. „Olyan jól. esik benne aludni, hogy meg. halni is ebben akarok” — mondogatta. Csellel kicserélték nemrég sezlonra az ágyat, a kiérdemesített jószágból pedig galambdúc lett. Más házak, nál obsitolt társaiból nyúl- ketrec, ez az. Kötekednek is az öregek, hogy ezeket a sű. rűn csereberélt mai bútorokat ugyan mire hasznosítják a fiatalok? Nyúlketrec, galamb­dúc, hagyján! Az a bizonyos Szűri pásztor nem forog a sír. jában. hogy a pusztai kézmű­vesek munkáját vénen is di­csérő fekhelye galambok háza lett. De m; lesz a fene fényes szekrényekkel, pámás fotelok­kal, laticeles heverőkkel? „Pusztainak lenni egy ki­csit szégyen volt, a talajtalan. ságot, a földönfutást, a hazát- lanságot jelentette." — idézem és legyintenek. — „Hol van az már!” Szerencsére sehol. Itt nincs. Itt a házam, hazám, egy és ugyanaz. LÁSZLÓ IBOLYA A marsall karosszéke Az emléktábla szövege a következő: „1945 elején F. I. Tolbuhin marsall ebből a házból irányította a felszabadító Szovjet Hadsereg 3. Ukrán Frontjának harcait" Az emléktábla Dunaföldváron van, a Templom utca 26-oS számú ház falán. A táblát évekkel ezelőtt már lefényképez­tük, most a mögötte rejtőző emlékeket kutattuk, a szem­tanúkat akik még emlékeznek arra, hogy utcájuk lakója harmincegy évvel ezelőtt egy szovjet hadvezér volt — Sok szemtanú nincsen, — meséli Kovács István a Várdomb utcából. — Ml, a feléségemmel azok vagyunk. Du- naföldvár felszabadulásakor, 1944. december elején itt nem voltak súlyos harcok, a németek nagyon gyorsan elpucoltak a Bölcske felől érkező szovjetek elől. Később annál több volt és ezt mi itt a hegytetőn jobban éreztük, mintsem szerettük volna. A „Várdomb” utca szerény elnevezés, bár a falu felől közeledve itt valóban csak lankás az emelkedő. A Duna ol­daláról nézve annál inkább „hegy”, uralkodik a környező tájék felett, éppen ezért a szovjet haderő erős légvédelmi ütegeket helyezett el itt. Ezek védték a felrobbantott híd he­lyén készített átkelőhelyet, de természetesen védték a front- parancsnok főhadiszállását is. — A marsallt nem nagyon lehetett látni, — mesélik Ko­vácsék. — De hiszen ez természetes is. Az utcát lezárták, egy olyan magas beosztású katonára vigyázni kellett. — Nálunk is laktak szovjet tisztek, — mondja Kovács Istvánná. — A Helénke, „Jelena” ahogyan ők mondták, egy híradós, meg Grisa, aki harckocsizó volt. Nem tudom sze-i gény gyerek hazajutott-e egyáltalán? A Székesfehérvárról induló német ellentámadás idején cudar világ köszöntött a dunaföldváriakra. Napirenden vol­tak a légitámadások, dörögtek az ágyúk, ugattak a gépágyúk. — Akkor esett el szegény Miska is, akinek két éve a víz­mű építésekor találták meg a sírját. Nem tudtuk a másik nevét, mi csak Miskának hívtuk. Alacsony termetű, nagyon kedves szovjet tiszt volt. Mi azonosítottuk a maradványait, melyet akkor levittek a szovjet hősi emlékműhöz, végleges nyugvóhelyére. Kovácsék személyes emlékeikkel igazolják a hadtörté­nészeket és a korabeli emlékiratokban olvasható megállapítá­sokat. A németek utolsó erőgyűjtéséből még telt egy kemény ellenlökésre és a Tigris-páncélosok alig pár száz méterre áll­tak légvonalban a frontparancsnok főhadiszállásától. — Eljutottak a Barotai-hídig és a tóig. A marsall főhadiszállását nem ürítették ki, a németeket visszaverték. Búcsút véve Kováoséktól az újságíró elballag az emlék­táblához, hogy felírja a bevezetőben közölt pontos szövegét A ház egy bizonyos Szantner nevezetű budapesti professzoré volt akkoriban, az utcára nyüó hét ablaka is bizonyítja, hogy sok Bzobás, rangos építmény. A kapun ott a házszám, de utcamegjelölés nincs és mivel a jegyzetelő nem helybéli, megállít két idős hölgyet azt tudakolni, hogy tulajdonképpen melyik utcát járja. — Ez a Templom utca! — mondják, — De ne tessék aa emléktáblának hinni, nem ott lakott a marsall! Megdöbbenés. A jegyzettömb felett megáll a golyóstoll. — Hanem hol? — Pontosan szemben. Nálam! Nagy Ilona gyémántdiplomás nyugalmazott tanárnő ezt már az Izvesztyija ide látogatott munkatársának, Pavel Ba- renkov (így emlékszik a névre) elvtársnak is elmondta. A tábla szövege ettől függetlenül helyes, a főhadiszállás való­ban a 26-os számú házban működött, de a frontparancsnok lakása átellenben volt. — Kedves, csendes ember volt, — emlékezik vissza, —• Olyan ötvenöt-hatvan év körüli lehetett... Ez téves, az akkor 51 éves hadvezér úgylehet többet mutatott a koránál, vagy a visszaemlékezőt csalta meg az azóta lepergett harmincegy év. — Most is megvan az a karosszékem, amelyben ha volt egy kis ideje, üldögélni, pihenni szeretett. A helyi visszaemlékezők emlékezete szerint Fjodor Iva- novics Tolbuhin marsall két hétig, vagy valamivel tovább tartózkodott a dunaföldvári Templom utcában. ORDAS IVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents