Tolna Megyei Népújság, 1976. február (26. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-06 / 31. szám
PoÍötöndiga Tanácselnökök között A pénz és a közművelődés ÄZ ELMÚLT HÉTEN a tanácselnökök balatonaligai továbbképző tanfolyamán István József, a megyei pártbizottság agitációs és művelődési osztályának vezetője tartott előadást a közművelődési párt- határozat megyei végrehajtásáról. Az előadás után a tanácselnökök kérdéseket tettek fel az előadónak. Délután három csoportban folyt a beszélgetés a közművelődési határozat konkrét, helyi végrehajtásáról. Az » eredmények és a gondok egyaránt szóba kerültek. Már a kérdésekből kirajzolódott, melyek azok a témakörök, amelyek a legtöbb tanácselnököt foglalkoztatják. A nap folyamán a közművelődés igen szerteágazó területének szinte minden kérdése így vagy úgy szóba került. A legtöbb tanácskozáson, és nemcsak ott, ahol a közművelődést tárgyalják, előbb-utóbb sor kerül az anyagiakra, rendszerint a tárgyi feltételek „kerülnek terítékre”. Az idén nem lesz több pénz a közművelődésre, mint tavaly. A megyei pártbizottság osztályvezetője hangsúlyozta, hogy a meglévő tárgyi és személyi feltételek között kell elérni a közművelődési munka minőségi javulását. Ennek ellenére a tanácselnökök kérdéseiben a délutáni konzultáción hangsúlyt kapott a pénz, pontosabban az anyagi hozzájárulás kérdése. És joggal! Sok elnök elmondta, hogy a községben működő és a lakosságot legnagyobb, létszámban foglalkoztató termelőszövetkezetek nem veszik ki a részüket kellő súllyal a közművelődési határozat végrehajtásából, még anyagilag sem. Pedig a munkásművelődés kérdéséhez hozzá kellene tartoznia a paraszti lakosság művelődésének és önművelésének is. Mit lehet tenni, teszik föl maguknak gyakran a kérdést a tanácselnökök és föltették a megyei pártbizottság osztályvezetőjének is. A legjobb megoldás kétségkívül a közös fenntartású művelődési ház lenne. Mégsem szaporodnak kellő számban a közös fenntartású művelődési házak. FELMERÜLT egy közös kulturális alap létrehozásának gondolata is. Az ötlet jó, csak kivitelezhetetlen abban a formában, amit javasoltak. Nevezetesen, hogy a szövetkezetek és az üzemek fizessék be a község számlájára közművelődési alapjukat vagy ennek egy részét. Ilyen határozatot egyetlen szerv sem hozhat, mivel a rendelkezésre álló pénzösszeg felhasználásáról csak a tsz-ek közgyűlése határozhat. Mi hát a teendő? A jelenlegi helyzetbe belenyugodni nem lehet. A községi tanácsok jó szervezéssel mindent megoldhatnak. Ha van konkrét és a tsz-tagok számára is vonzó programja a művelődési háznak, úgy biztosan nem zárkózik el a szövetkezet a hozzájárulástól, ha azt kérik. Ugyanez a módja, lehetősége gnnak is, hogy az üzemek segítsék a tanács közművelődési munkáját, nemcsak erkölcsi támogatással, de anyagilag is. A pártszervezetek segítségét is igénybe lehet venni. Nagyobb pénzösszeget köny- nyebb jobban felhasználni. Ez igaz, bár közművelődési alapjuk a termelőszövetkezeteknek is van, ezek felhasználása azonban, nagyon sokszor enyhén szólva vitatható. Persze a tanácsok, illetve a művelődési házak sem állnak mindenütt a helyzet magaslatán. Egyik paksi termelőszövetkezet például a kulturális alapból három vezetőjét küldte Görögországba. Nyilván a görög mezőgazdaságot tanulmányozandó. Hogy az út tapasztalataiból mennyi gazdasági haszna származott a szövetkezetnek az még nem derült ki, legfeljebb sejthető, de a közművelődési kár nyilvánvaló. Az erkölcsiekről nem is beszélve. Másutt — egy kis községben — ötezer forintot fizettek ki, angol nyelvtanfolyamra ... A pénzt mindig adott helyen kell célszerűen felhasználni. Angol nyelvtan- folyam is lehet hasznos. Ireg- szemcsén a kutatóintézet dolgozói bizonnyal sokat profitálnak az eredeti nyelvű szak- irodalom tanulmányozásából. JÖ PROGRAMOK, még jobb szervezés és a többcsatornás támogatási rendszer ügyesebb felhasználása, a célok és tennivalók összehangolása, ez volt a legfőbb tanulsága a tanácselnökök közművelődéssel foglalkozó egész napos továbbképzésének. 1HÁROSI IBOLYA Diapropmok a közművelődésben A közművelődésben I ’9er1 fontos szerePe van a ,<3tvf I nyos, színes, hangos programok» nak, vonzerejük jóval nagyobb az ettől különbözőkétől. Látványos, színes, hangos sokféle dolog lehet — így például a diaprogramok is ilyenek. _ , Nem újkeletű megállapítás, sőt az alkalmazása sem,, uj. Megyénkben országosan is úttörő jellegűnek tekintjük Wosinsky Móf múzeumalapító vetítettképes, fonográffal hangosított előadásait a régészetről, a nép művészetéről. A színes technika és magnetofon adta lehetőségekkel, ezt bővítve az automata diavetítő és szinkronizátor alkalmazásával a diaprogramok először az oktatásban jelentkeztek. Egyetemeken, főiskolákon jelentek meg először az audio-vizuális stúdiók, tanszékek. A mai modern iskolák mór elképzelhetetlenek anélkül. A közművelődésben ezt a technikát, módszert főként az is^ meretterjesztésben alkalmaztok. A vetítettképes előadások különböző témakörökben, legtöbbször a TIT szervezésében gyakoriak és hasznosok. Ma már központilag előállított, különböző tudományágakról készített diafilmeket is vásárolhatunk, de a képzőművészeti, építészeti és városismertető sorozatok is elérhetők. A diaprogramok készítése napjainkban alkotó csoport működését kívánja meg. Az egyes területeken már programokkal jelentkezetteket azonban még nem fogja össze mindenütt szervezet, úgy mint például a filmeseket, fotósokat. Az ilyen l‘rânyù kezdeményezések csak néhány éves múltra ' I tekintenek vissza, Szolnokról a megyei művelődési központból indult el ez a lendület, és töretlen azóta. Az ott működő csoport négy év alatt több mint harminc hangosított diaprogramot készített, igen magas színvonalon, melyet pályázatokon elért eredményeik bizonyítanak. A Népművelési Intézet évente rendez tanfolyamot a diaprogram készítését megtanulni akaró, illetve már alkalmazó népművelőknek. Tavaly augusztus 25—szeptember 1. között került megrendezésre, amelyen a hallgatók a legmodernebb technikával is megismerkedtek: Kodak-Carusel körtóros, 60—60-as diaképes, háromgépes áttűnéses technikát biztosító vetítőpulttól a képmagnókig. A tanfolyamzárás december 15—16-án volt, programbemutatóval és zsűrizéssel. A hallgatók 15 önálló programmal jelentkeztek az ország különböző vidékeiről. A bemutatott programok színvonala egyenletes, jő volt — ismét a szolnokiak remekeltek, ezúttal az Űrkutatás című húszperces ismeretterjesztő programjukkal, melyet két diavetítő egyidejű szinkronizálásával, sztereó kísérőzenével mutattak be. A többi program a műfaj sokoldalúságát bizonyította : Gyümölcsfesztivál ’75; Nyíregyháza; A 370 éves Hajdúnánás: Devecser *75; Budapesti séta; Ehető és mérgező gombák; Audiovizuális nyelv- oktatás Dunaújvárosban: Székesfehérvár műemlékei; Biológia- szakkör; Zselic szép tájain. Reméljük I megyénkben is megerősödik az érdeklődés d —— __. .. , | diaprogramok készítésére és sok jó, színes — l átványos — hangos és főként hasznos programot tudunk a közművelődés számára biztosítani, HERCZEG ISTVÁN Szekszárd ; Emberek, országok, történetek 99 loué” 1948-ban történt. a magyar és francia kormányzat közös köny- nyelműsége jóvoltából ifjú egyetemistaként, egy szerény ösztöndíj birtokában, első önálló külföldi utamra indultam Franciaországba. Az École Nationale Agronomique, vagyis a Nemzeti Agronómiái Iskola invitált meg Párizsba, hogy onnan rövid tartózkodás után továbbítson a montpellieri főiskolának. Erre a felsőoktatási intézményre hárult a feladat, hogy megfelelő gazdaságot találjon számomra, ahol másodévesként még meglehetősen gyér kertészeti-szőlészeti ismereteimet gyarapíthassam. Első szállásom a párizsi Egyetemi Városban volt, ami jórészt Rockefeller-alapítványból épült és ahol állítólag az alapító milliárdos minden nemzet fiainak otthont szándékozott nyújtani. Kétséges, hogy az agg milliárdos egyáltalán sejtette-e a magyarok nomád népének létét. Ránk mindenesetre nem gondolt, amit a valóban kisvárosnyi intézmény gondnokságán némi aggodalommal vettek tudomásul. Papírjaim azonban rendben voltak, íny a belga diákok kollégiumában kaptam helyet, közös szobában egy andorrai illetőségű fiúval, akiről az első hazai szalonna-katona közös elfogyasztása után kiderült. három szabadságos francia tengerész társaságában. Húsz éves múltam, ma már nem vállalkoznék ugyanerre é$ főleg nem kezeskednék érte, hogy frissen, csorbítatlan egészségben szállók ki a vonatból. Pedig így történt, Montpellier Libouriacba továbbított, egy óriási uradalmi szőlőbirtokra, 60—80 kilométerre a Pireneusoktól, ahol alighanem akkor láttak utoljára magyart, amikor kalandozó őseink erre lovagoltak. Egyáltalán nem tudtak mit kezdeni velem. Egyetemista létemre túl „előkelőnek” tűntem ahhoz, hogy a spanyol vendégmunkások közé szállásoljanak. Ezért egy ódon mag- tári raktárban kaptam helyet. Szobám alapterülete körülbelül nyolcvan négyzetméter lehetett. Berendezései közé tartozott egy legalább XVII. századbeli vedlett hordszék is, lakóihoz pedig számlálhatat- lan poloska. Ravaszabb poloskákat sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Amikor e9V újsütetű barátom tanácsára vaságyam lábait ci- pőpasztás dobozokba állítottam és ezekbe petróleumot töltöttem, hosszú, tömött sorba felvonultak a mennyezetre és a fejem fölül zuhanó bombázóként engedték rám magukat. 1948-ban a múlt világháború még érintésközeiben volt, technikájuk a német stukádra emlékeztetett. Újsütetű barátom Max Schupp volt, egy önszántából itt maradt német hadifogoly. Akkorihan még nem létezett az NS7K. és „Trizóniában” csak remé1*ák a majdani „gaz- riaséni A würt+emberni Wa1* se*-beli parasztgyerek jónak látta a megbocsátó délfranciák között maradni. A közel két méteres, szőke óriás azzal a ritka szerencsével dicsekedhetett, hogy a nagyon kevesek egyike volt, aki kijutott — méghozzá gyalogszerrel — a sztálingrádi gyűrűből. Amikor kirándultunk a 20 kilométernyire lévő Séte-i tengerpartra, tőle tanultam meg, hogy milyen volt a hamisítatlan német „gyorsított menet”. — 200 méter futás, mein Lieber! — magyarázta. — Aztán 300 méter csendes lépés, 200 méter futólépés, 100 méter lépés és kezdhetjük az egészet elölről. Sztálingrádból jövet volt módja megtanulni. En a második forduló után kidöglöttem. Mivel szolgál a távolról jött- nek az a vidék, ahol a napóleoni háborúkban Kisfaludy Károly volt fogoly? Tájképi szépségekkel, néhány műemlékkel, de elsősorban tapasztalatokkal. Az óriási szőlőbirtok, melynek nagyságát nem hektárban, hanem tőkeszámban mérték (másfél millió volt), valószerűtlen mennyiségű bort termett. A helyiek éppen ezért minden más folyadékot megvetettek, köztük a vizet is. Amikor germán futóbajnok barátommal naponta rendszeresen megfürödtünk a lovak részére készített beton úsztató medencében, Monsieur Charles, a pincemester undorral figyelt bennünket. Aztán igy szólt a feleségéhez: ^ — Micsoda koszosak lehetnek ezek a .,hoche”-ok! W a- pont a fürderekl Először és idáig utoljára kaptam meg ezt a frarria földön csak németeknek kijáró melléknevet. Az uradalom dolgozói (bocsánat, ez mai szó, cselédekről beszélek!) franciák voltak, olaszok és Franco sorozása elől menekült spanyolok. Köztük Don Carlos, egy hatvan év körüli férfi, akinek a nevét nem klasszikus szerzőktől kölcsönöztem, hanem csakugyan így hívták. Don Carlos képes volt majdnem egy liter bort, fél ujjával az üveg száját elfogva, úgy lezúdítani a torkán, hogy közben a nyel- deklője se rezzent. Majdnem megfulladtam, amikor utánozni igyekeztem. Aztán felfigyeltem egy színváltozásra. Don Carlos hüvelykujjának fél csücske patyolat fehér volt. Ö maga olajbarna. El lehet töprengeni afelett, hogy ahol barna bőrét nem mosta több évtizeden át az alkohol, ott mennyi lehetett a barnaság é$ Amennyi a piszok. N em akarom megsérteni Don Carlos emlékét, nagyon derék ember volt. Egyszer féltucat spanyol városnév nagyképű felsorolásával fitogtattam előtte földrajzi tudásomat, és nyomban odakínálta az előbb már említett üveget. De ez nem volt elég, hiszen a spanyol gavallér náció. Még valahogyan viszonozni igyekezett az ibé- rek ivadékai iránt elárult ro- konszenvemet. Tudta, hogy magyar vagyok. Gondolkodott néhány perciq, aztán mosolyogva a válómra vert: — Ollala! Imperator Francesco primo! Némi késéssel ugyan, de I. Ferenc Józsefre gondolt. ORDAS IVAN I hogy tulajdonképpen baszk, 6i egyformán rokontalan nácit fiai lévén, hasonlóan hontalannak érezzük magunkat Párizsban. A nevére már nem emlékszem, nem volt időnk barátságot kötni, pedig az ilyesmi húszéves korban viszonylat nem nehéz. Két nap múlva indultam délre. Itthon is ritkán késtem le vonatot, akkor is időben kinn voltam a pálya- /udvaron. Túlságosan is időben, de ez csak később derült ki. A Montpellierbe tartó szerelvényt könnyű volt megtalálni. Kongott az ürességtől és ifjonti naivitásom, meg máig sem teljes értékű francia nyelvtudásom semmi gyanúsat nem lelt abban, hogy az ülőhelyek fölött cédula függ, ezzel a nyomtatott szöveggel: „l o u é”. — Ha loué, hát loué! — közöltem önmagámmal és elterpeszkedtem. Nem sokáig, mert szinte adott jelre a vonat páratlan gyorsasággal benépesült, ennem pedig maidnem ugyanilyen ütemben kidobtak. Azóta is tudom, hogy a „loué” szó a vonaton fontait, előre váltott helyet jelent. 900 kilométernyi távolságot utaztam a bőröndömön ülve, eny eszeveszetten száguldó és döbbenetesen markos vonat két kocsija között, a félig- meddig zárt átjáró folyosón.
