Tolna Megyei Népújság, 1976. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-01 / 1. szám
Tv-napló Illyés Gyula K osztolányi írja valahol, mit nem adna érte, ha csak egyetlen pillanatra, akár a kulcslyukon át is, láthatná Arany Jánost. Aranyt már nem tudjuk visszavarázsolni, de a technika jóvoltából legutóbb az egész ország ülhette körül Illyés Gyula malomkerék-asztalát a tihanyi kertben, s hallhatta szavát, munkájáról, barátairól, múltról, s egy kicsit a jövőről is. Ennek a személyes találkozásnak van egy semmivel össze nem hasonlítható jelentősége. Nem volt még a magyar irodalomban olyan írónemzedék, mint Illyéséké, akik ennyire családias kapcsolatba kerültek volna az országgal, — hisz még a nem-olvasók egyre csökkenő tábora is nagyon emberi és otthoni érzésekkel gondol rájuk, s így lett Veres Péter életkorunktól függően — Péter bácsi vagy bátyám, Szabó Pál is megkapta a Pali bácsi címet és rangot, Illyés pedig az ország bátyja lett. így ültük hát körül asztalát, egy nagy család tagjaként, s így hallgathattuk okos szavát, azzal a tudattal, hogy nemcsak mi halljuk, a messze jövőbe is elhallak hangja. Tulajdonképpen nem is tudjuk, mit jelent ez a folyton g”arapodó, mind gazdagabbá váló életmű, mely elsősorban a Puszták népével forrt össze, s kevesebb szó esik méltó párjáról, az Ebéd a kastélyban című könyvről, vagy akár verseiről is, pedig ez a roppant életmű"éï- sósorban lírai jellegű, s a próza, regény, tanulmány, dráma, inkább a versek illusztrációja, részletezőbb, szélesebb alapokra helyezett megfogalmazás. B abitsot idézve mondta, hogy elsősorban európaiságával hatott, egyetemességével, s ugyanez ismerhető fel Illyés Gyula egész munkásságában is: ozorai emlékeit oltotta be Párizzsal és Európával, de Párizsban sem felejtette rácegresi, ozorai gyerekéveit, emlékeit. S most, amikor két estén át idézte fel pályáját, méltó hangsúlyt kapott az emlékezésben Rácegres, Ozora, Si- montomya, Kölesd és Ceoe, az ifjú Illyés életének fontos, egész életre meghatározó emlékei. És a barátok! TyTi-'-i'-*’vPali's, aki mellett mindvégig ott állt, s aki egyszerre volt számára mester és barát. Nagy Lajos, akiről fájdalmasan állapította meg, hogy ma sincs méltó olvasótábora, Veres Péter, Németh László, Szabó Lőrinc, József Attila, s velük kapcsolatban egy rezignált megjegyzés, mintha ma elvesztette volna erejét a barátság. S Lengyel József nevének említése egy másik tanulságot idézett: minden emberi munkán átsugárzik r'Y’Sorj fi valakiből hiányzik, a mű látja kárát. S ez tulajdonképpen az egész Illyés-i életmű lényegére világított rá: az erkölcsi emelkedettség, vagy Thomas Mann szavával, a lélek nemessége hatia át minden sorát, teszi példamutatóvá és maradandóvá. ___ A kár a nacionalizmus- patriotizmus kérdésében is. „Várj csak, előveszem, amit fölírtam magáimnak” mondta, majd a végén, mosolyogva, „ez hát a végrendeletem is lehetne”. A nacionalizmus — nem most hallottuk tőle először — elnyomni akar, hódítani, a patriotizmus jogait védi, kultúráját, anyanyelvét, emberi méltóságát. A baszkokra hivatkozott, az írekre, mint legtipikusabb példáira annak, hogy a nemzeti gőg, a leigázás szándéka milyen értelmetlen feszültségeket teremthet, de nemcsak itt és nemcsak Európában. I llyés írói és emberi példája mindig ezt a tiszta hazafiságot sugallta, s bár ma sokan mondják rá, hogy ő az „utolsó nemzeti költő”, én inkább azt mondanám, hogv a nemzőt költőiévé tudott válni, amire előtte már nagyon régen volt példa. „Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák r1í+r)t+nlf í-’e-it” —— n« első verseskönwe, a Nehéz föld bevezető versében, majd: sokfelé ji*t im de magamat jót csak köztük gT'fi'twry. é’i —„ p Co«’/« rendekben már így biztatott: Lépjetek a hite-bátor Mindvégig megmaradt ennek a „hite-bátor” énekesnek, akinek valóban az ország üli körül asztalát, ügvelve arra, hogy egyetlen szót se veszítsen el. CSÄNYI LÁSZLÓ (Gross Arnold rajza) ILLYÉS GYULA KÉT VERSE: A kis-székelyi erdőben Éjszaka volt és rengeteg. Eltévedtem. És zavaromban, hogy mégiscsak tájékozódjam, lehunytam fölös szememet, 3 egyszerre bent a homlokomban az egész táj, — a keresett út-rendszer — megfényesedett. Gyerekkoromban kóboroltam. Annyira, hogy fejem felett valami karácsonyfa is kigyúlt hívogatóan, útjelzőén. S egyszerre jövöm lett a múlt. Álltam időtlen. Otthonomban. Csorda-kut Csüggesztö vidék. Fátlanul csúszó-mászó, oly lusta ut, maga se bánja, hova jut, bár közben meg-megkanyarul. Gyötör félnapja a szekér, a tél, a ködök-ülte sík. És egyszerre csoda esik. A szem egy öreg kutat ér — — és már a szív is tudja, hogy most vályú! Végén pocsolya! Akiok, bozót, buckák sora (hol egykor egy róka lakott!...) Es egyszerre csak a fogat varázshídon fut könnyedén, s szívem egy rejtett mezején juhnyáj, virág, tavasz fogad, s kolompszó olyan üde száll, hogy azt érzem: gyerekkorom ma is élő birodalom és nem lehet s nincs is halált Emberek, országok, történetek^ KIPIATOIC Megfigyelésem szerint elutazás előtt mindenki jobban beszéli az illető ország nyelvét, mint amikor megérkezik és beszélnie kell Akkor aztán minden kiderül: ki, mennyit tud? Helyesebben néha már útközben is megállapítható a nyelvtudás foka. Már bent ültünk a Moszkvába induló gyorsvonat egyik fülkéjében. Négyen voltunk. R. Sándor, aki egy nagy pesti vállalat osztályvezetője, vásárolt egy Pravdát. Az indulásra vártunk. ö elővette a Pravdát és nézegette. Fordítva tartotta a kézé. ben. Nem állhattam szó nélkül. Elvörösödött és utána jót nevettünk. Bevallotta: egy kicsit tud oroszul, de itt-ott eltéveszti a betűket. Ezt tapasztaltam is. Már a Szovjetunió területén jártunk. Késő volt. Lefeküdtem. Egyszeresük ráz az én R. barátom: — Nem tudom, hol vagyunk. Van egy szőrös betű, azt nem ismerem. A „szőrös” betű az orosz ts volt, Ö megtanulta « betűt, megígérte, hogy nem felejti el. én pedig ismét lefeküdtem. Aznap éjjel ismét felébresztett. Kétségbeesetten mondta: — Mindig ugyanoda érkezünk. Nemrég jöttünk Kipjatoktól, most megint Kipjatokban vagyunk. Kinéztem az ablakon. Nagy táblán ez volt olvasható: „Kipjatok”. —: Forró víz! — mondtam álmosan. — Hogyhogy forróvíz? — Ahogy mondom. Kipjatok — magyarul forróvíz. Itt minden állomáson van forróvíz, hogy az utasok könnyen készíthessenek ma. guknak teát. — Én meg azt hittem, hogy ez az állomás neve. Az ördög érti de mindig ennél a feliratnál állt meg a mi kocsink. Ne haragudj, hogy felébresztettelek. Leningrádban megkért egy szobatársam, aki az egyik nagy balatoni település kultúrotíhonát igazgatta, hívjam már fel a lenin- grádi úttöröpálotát és kérjem az igazgatót, akitől volt egy névjegykártyája. — Egy évvel ezelőtt nálunk járt. Akkor meghívott. Azt mondta, ha bármikor Leningrádban járok, feltétlenül keressem meg. A szobatársam egy kukkot sem tudott oroszul. Felhívtam a megadott számot. Az igazgató valahol Szibériában volt, de kapcsolták a helyettesét. Elmondtam miről van szó. Nagyon örült, hogy találkozhat egy magyar kul- túrotthon-igazgatóviil. Meg is hívta azonnal az úttörőpalotába. Mondta: küld ér. te gépkocsit. — Legyen szíves adja át neki a kagylót! Gondolkodás nélkül át- adtam. Ö átvette. Életemben olyan jót nem nevettem, mint akkor. Az én szobatársam kéz- zel-lábbal magyarázott, persze magyarul. Persze törve a magyart, ahogy ez már szokás. Nem tudni miért, de az ember azt hiszi, ha tagoltan és ilyeneket mond magyarul: „Én vagyok magyar Érti?” — akkor jobban megérti a külföldi. Ö telefonált, én pedig az asztal alatt gurultam a nevetéstől. Végül is, hogy, hogy nem megegyeztek. Eljött a szobatársamért az úttörőpalota gépkocsija. Elvitték. Késő éjszaka tért haza. Babákkal, gyerekjátékokkal. — A gyerekektől kaptam. — És megértették egymást? — Meg. — Hogyan? — Én magyar táncokra és dalokra tanítottam őket, ők vedig orosz dalokat énekeltek nekem és orosz népi táncokat tanultam tőlük. Egy táncot azonnal be is mutatott. Énekelni is akart, de csak dúdolni tudta a dalt. Dúdolva egészen jól énekelt oroszul. SZALAIJÁNOS
