Tolna Megyei Népújság, 1976. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-18 / 15. szám
Nem tudunk beszélgetni ? PANASZKODUNK a rohanó időre, mely néha csakugyan esztelennek látszó száguldozásra ösztökél bennünket, de közben megkettőzött étvággyal faljuk mindazt a jót, amit az urbanizáció megteremni képes a kezünk nyomán. Mondom, panaszkodunk. Alkalmasint szitkozódunk is, míg a sokat megélt, sokat látott öregek bölcsen mosolyogják, szerintük indokolatlan keserveinket. Többségükben nem is áll meg a szó, kimondják, hogy nagy jódolgunkban nem tudunk már mit kezdeni a még jobbal. Mert igaz, igaz... nem mézillatot zsongató méhesekben pihenjük ki a kenyérkeresés fáradalmait, vagy ház előtti kispadokon, amelyeken állítólag a szófukarok fi vei ve is mesered. Má«k4ut élünk, mint az öregek. Ök azt mondják. „most lenne jó fiatalnak lenni”. Mi pedig azt, hogy ez se jó, az se jó. Ez is jobb lehetne, amaz; is. Öregeink há- borognak, és meg kell hagyni, szelíd, vagy emelt hangú dorgálásaikban sok az igazság, mikor azt mondják, hogy túl sokat lótunk'-futunk, lihegünk. Sokkal többet, mint amennyire szüksége van az embernek az élet zavartalanságát jelentő dolgok előteremtésében, s ezért nincs időnk az élet örömeinek élvezetére. Mindez akkor jutott eszembe, amikor nemrég éppen meg. köszönni készültem azt a beszélgetést, amit egy szigorúságáról nevezetes vezető emberrel folytattam. Úgy ültünk le most is, hogy sok a dolga, ne vegyem rossznéven, ha rámszabja az időt. Történt aztán, hogy mégis megszegtük a megállapodást, amikor valahogy arról esett szó, hogyan is élünk mi, mai emberek. Á nem tudom miért rettegett főnök a családi, munkahelyi kapcsolatokról kezdett beszélni, és előbb csak úgy, hogy nekem ezekről mi a véleményem? Később azt mondta el, hogy bármi fájdalmas dolog, ő úgy látja, „a mai emberek zöme elfelejtett beszélni.” — Sókat tűnődtem ezen, és mostanában otthoni dolgok is kényszerítenek a tűnődésre. MEGTUDTAM, hogy van egy kissé későn született 12 éves lánya akit — nem is csak a nagy korkülönbség miatt — alig ismer, és majdnem bizonyos abban, hogy a gyerek sem a lényeges dolgokat tudja a papáról és a mamáról. Vagy amit biztos tud, az nem sokkal több a felületnél. Mert mi van nanonta? R^wel... a család ébred, készülődik, kapkod, hogy mindenki időben érjen a munkahelyére. Délben a gyereknek napközi, a szülőknek üzemi konyha. Este... azt hinné az ember, hogy na, majd este! Nem lehet. Anya a vacsorát készíti, varr, vasal, vagy mos, mindig dolga van. A nanának is, mert ritka nap, amikor nem hoz haza valami munkát. így hol a konyhából, hol a szobából hangzik az ingerült elutasítás, aminek a címzettje a gyerek: „Ne, rágd már te is az.idegeimet”. Vagy: — „Menj apádhoz, ő majd megmondja... ** A valóság, hogy egyik sem mondja. •— Kétségbeejtően keveset beszélgetünk, s erre most döbbentem rá. Én nagy családban nőttem föl,' apárriék igen keményen dolgoztak értünk, de hogy nálunk mi volt esténként és ünnepeken, mire mindenki szóhoz jutott! És jutott? SOKSZOR még lámpaoltás után is beszélgettünk, amíg ránk nem ripakodtak. De tudtunk is egymásról mindent, még az esetleges titkölnivaló- kát is. Nem lepett meg, hogy legidősebb bátyám — aki gye- " rekként igen konok volt — elsőként szökött" a városba apám öröksége, a napszámostarisznya elől. Tanulni akart, diplomát szerzett és a példá- . jával még kettőnket csábított ; egyetemre. Régen szétszéled- ; tünk, el is árvultunk azóta, de még .mindig van beszélgetni-., valónk hajnalokig tartóan, amikor összelövünk. A lányom ezt nem ismeri. De nemcsak ő.- Még sokan. Nézze meg a nem , családi kapcsolatokat. Vagy. gondol ja meg, kik tudnak egymással - beszélgetni? Nyilván csák azok, akik belső indítást éreznek valamely tárgyra vonatkozó gondolataik közlésére. A „hogy van?”, vagy „régen láttam, jaj de örülök, hogy találkoztunk” sokszor nem egyéb üres udvariasságnál. Ennél jóval több kell ahhoz, hogy a beszéd igazi kapocs tudjon lenni. Kissé főbekólintva köszöntem meg a személyes hangú beszélgetésben megnyilvánuló bizalmat, jó másfél óra múlva, és bevallhatom, hogy ennek a lehangoló eszmecserének az emléke azóta sem hagy nyugton. Nem hágy, mert ami a világunkat illeti, még tán soha nem volt ennyire gondolatokra, érzelmekre, lépten- nyomon megszólalásra ingerlőén gazdag. Aztán, bármi divatos dolog is a filozófiát és etikát kedvelők körében az általános fejlődés számlájára írni az elidegenedést, nem hiszek abban még szerfölött pesszimista kedvemben sem, hogy az ember elfelejtheti azt, ami a munka mellett az állatvilág fölé emelte: a közlés, a kifejezés képességét és igényét, a nyelv jelrendszerének tudatos, és egyéni felhasználását. Beszélünk mi! Legfejlebb néha kevesebbet a kelleténél, vagy.nem akkor és ott, ahol szükségés. ahol valaminek a közlése több az anyanyelv be- idegződött fölhasználásánál. Pedig sokan hiányolják, nélkülözik ezt a többet, mely érdeklődésre válaszolva ismerete, két ád, ha úgy tetszik, kitárja és összekapcsolja a kérdezőt azzal, aki a kérdésekre felel — a szülőt a gyermekével, a barátot a baráttal, a munkatársat a munkatársakkal és így tovább. CSAKUGYAN nem tudunk beszélgetni? Néha mondják ró'unk, és mi is állítiuk másokról. Igaztatanul vádaskodva és alaptalanul adva mindiárt a föl mentéit is, how „ebben a rohanó korban szükségképpen szokik le az ember a beszédről, törvényszerűen lazulnak meg a korábban szikla- szilárdnak hirdetett kapcsolatok”. Bölcselmünk azonban köddé foszlik, mihelyt komoly szükségét érezve a gondolatok cseréjének félresöpörjük sokszor csak félresöorésre érdemes rohannivalóinkat. Tessék, próbálja meg bárki! Bárki fölfedezheti ugyanis, hogy milyen fotelba olvasztó, utcasarokra cövekelő ereje és melege van a szónak, ha az szívből fakad, értelmet hordoz és Ilyenként, befogadó értelemre aspirálhat. Hogy nincs idő? Ugyan! Van idő, csak kicsivel jobban kell gazdálkodni vele, hangot adva mindannak, ami az életet teljessé teszi... — lászló i. — üfaiőriiimszemle Dombóváron Dombóvár filmes ünnepe im- már lassan egy évtizede, az az amatőrfilmszemle, ame* lyen a dél-dunántúli megyék alkotói vesznek részt. Annak idején azért esett a választás Dombóvárra, mert vonattal minden irányból jól megközelíthető. E „prózai” okot azóta feledésbe merítette a dombóvári rendező szervek munkája, aminek eredménye, hogy az idén ötödször, az országos néprajzi amatőr filmszemlét is itt rendezik meg. A Tolna megyei Tanács V. R művelődésügyi osztálya, a Babits Mihály megyei művelődési központ és a dombóvári Városi Művelődési Központ idén ismét meghirdette két hagyományos amatőrfilm- szemléjét, melyekre február 20—22. között kerül sor. A néprajzi filmszemlére pályázhat az ország minden amatőr filmese, szakköre, vagy klubja, olyan filmmel, amely még nem nyert díjat. A déldunántúli szemlére azokat a filmeket várják, amelyeket Baranya, Fejér, Tolna, Somogy és Zala megye amatőréi készítettek, feltéve, hogy nem megrendelésre vagy anyagi haszonszerzés céljából. Azok, akik csak lapunkból értesültek pályázatunkról, a dombóvári művelődési központtól, név szerint, Bükkösdl Jánostól érdeklődhetnek. A két filmszemle természet tesen nemcsak az amatőr filmesek, hanem a filmek iránt érdeklődők számára is érdekes programot ígér. Csillagok Variációk gyerek- és feinőllhangra — Nekem van egy szép autóm! — dicsekszik Pistike. — Nekem is van! — kontráz Károlyka. — Az enyém az szebb! «— Nem igaz, az enyém szebb! *— Az enyém teherautó! — Az enyém meg személyautó! — Az enyém fából van! — Az enyém meg bádogból! — Az enyémet húzni lehet! — Az enyémet elem hajtja éj kormányozni is lehet, meg dudálni is tud, meg.,, o — Én nem panaszkodhatok, jó ez a Skoda! — mondja István. — Nem rossz. Én is elégedett vagyok az enyémmel! — állapítja meg Károly. •— Neked is Skodád van? — Nem! Mercedes! — Mercedes? — Öreg már szegény, ötéves. Hamarosan kicserélem. — Milyen, márkát veszel? 1 — Még ingadozók a Mer ce- . des és a Citroen-között. Azt hiszem, mégis Citroent veszek. Az az év legszebb autója. ■ — Én is lecserélem a Skodát. I ’ — És milyent veszel? *— Azt hiszem,. Jaguárt. o — Én voltam ám üdülni a nyáron! — dicsekszik Pistike. — Én is voltam! — mondja Károlyka. — Én az anyukámékkal voltam a Balatonon, szakszervezeti üdülőben! — Én is az anyukámékkal voltam a Balatonon, a saját üdülőnkben! — Én csónakáztam is! — Én meg motorcsónakáztam! — De én horgásztam is ám! — Én fogtam egy nagy halat is! — Én még annál is nagyobbat fogtam! o *— Mit csinálsz? — kérdi Károly. — Betervezem a nyári szabadságom! — feleli István. — És mit tervezel? — Itthoni nyaralást! Tudod, a múlt nyáron voltunk a bolgár tengerparton. Nagyon szép volt... — Mi is voltunk ott, három évvel ezelőtt. De a spanyol tengerpart azért mégiscsak szebb. — Mi is tervezzük, hogy egyszer elmegyünk Spanyolba. — Mi még nem döntöttünk, hogy hová megyünk. A feleségem Kanadába szeretne menni, én pedig Japánba. Majdcsak megegyezünk... ! e — Az én ruhám szebb! — Vág vissza Juliska. — Nem igaz, az enyém a szebb! — erősködik Margitka. — Az én ruhám azért a legszebb, mert az anyukám varrta. — Az én ruhám meg azért a legszebb, mert az anyukám varratta! — Nekem van nadrágkosztümöm is! •— Nekem is van! — De nekem bundám is van ám! — Nekem is van bundám, méghozzá perzsa! o —- Jó ez a kis ruha rajtad! — állapítja meg Jucika. —< Konfekció. Tudod, hirtelen magamra kellett kapni valamit: Gyorsan megvettem. Ad. dig jó lesz, amíg a varrónőnél' elkészül a másik —• szabadkozik Margit. — Nekem is három ruhám van a varrónőnél. De tudod, ■ annyi a munkájuk, hogy hónapokig kell várni. — Az én nadrágkosztümöm is mire elkészült, kiment a divatból... — Érdekes, én is pontosan így jártam vele. Pedig kár érte. mert igazi angol szövetből k'-'-ült, a férjem hozta Londonból. .. Befejezésül kérem az olvasót, folytassa a történeteket. Köny- nyítésül ajánlom: a példákat vegye a saját környezetéből. Tapasztalni fogja: nem is olyan nehéz bővíteni a variációk témakörét. SZALAl JÁNOS I Bocz Gyula alkotása a villányi szobortelepen.
