Tolna Megyei Népújság, 1975. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-23 / 275. szám
\ A munka keresi az embert Miska bácsival új keletű a barátságom. Vgy kezdődött, hogy nem akart velem szóba állni, mondván, jöhettem volna este, mert napközben ugye „annyifelé kell kapnia az embernek, ha rendben akarja tudni a házát”. Magyarul: nem ér rá, elromlott a villanydarálója, kapott egyet kölcsön, azzal most annyi tengerit kell lezavarnia, hogy ne kelljen kölcsönkérni még ■ egyszer a másét. — Nem kívánom én, hogy otthagyja a munkáját, és beüljünk a szobába beszélgetni — szántam csillapításul —, jó lesz itt a kamrában is. Közben pedig fogyhat az a kukorica. Erre kievgesztelődött. — Hát akkor, mire kíváncsi? — Mindenre. Leginkább arra, hogy hogyan él? — Ahogy a többi ember a környéken. Kurta volt a válasz, nem lehetett annyiban hagyni, mert az vitt el hozzájuk, hogy éppen nem úgy él, mint a többi magafajta nyugdíjas. Vegyük csak azt. hogy a termetre nem, de életerőre, egészségre daliás embert senki sem látta míg ráérősen ballagva az utcán, se pedig kint üldögélni a kispadon. beszélgető partnerekre várva. Miska bácsi tekintélyes ember a maga környezetében, és érdes modora ellenére szeretik. — Apánk többet dolgozik csak a ház körül, mint amikor még kőműves volt — panaszolta haragosformán az otthon élő lány. — Mindenünk megvan, ami a nyugodt öregséghez kell — kontrázott a mama, akiről elárulták a felnőtt gyerekek, hogy ö sem jobb a Deákné vásznánál, ha dologról van szó. — Hagyjátok békén apát — mondta a legény fiú —, addig egészséges, amíg hasznát látja a sürgölődésének. — Miska bácsi, volt maga valaha szabadságon? Nem. Olyan igazi szabadságon nemigen volt, mert ugye, amikor kényszerűségből nem dolgozik az ember, az nem szabadság, az éppen hogy az ember élethez való jogának a megcsúfolása. Volt olyan, hogy kényszerűségből maradt otthon? Haj, de hányszor! Gondoljam csak meg, eredetileg cukrász volt. Úgy tervezte, hogy kitanulva a szakmát, egyszer majd saját kis műhelye, esetleg üzlete lesz a falujában, s mi lett belőle? Mikor rájött, hogy neki itthon nem terem meg az önállóság babérja, fölment Pestre. A fenét cukrásznak! A Weiss Manfrédhoz munkában kitanulni a vasas szakmák közül a szerkezeti lakatosságot, de az se tartott sokáig. Egyre forróbban fújtak a háborús szelek, meleg lett a vidékről jöttek lába alatt a talaj. Hazajött ő is a falujába fiatal feleségével és két csöpp fiával. Na, aztán itt kezdődött. Hétszámra nem volt munka. Ott gyülekeztek a napszámra várók a községháza előtt, a bátrabbja be is ment. Jött is hamar, mert kirúgták. Akkoriban nekem több szabadságom volt, mint bárki másnak, pedig ott volt a két gyerek, meg az asszony. Mi volt még? Ha szépen mondom, akkor is csak nyomorúság. — Úgy tudom, kőművesként ment nyugdíjba. — Jól tudja, mert kilencszáznegyvenhatban nekifogtam, hogy megtanuljam azt a szakmát is. — Utána volt meg munka nélkül? •— Nem voltam, de volt is miért dolgozni. Jött a harmadik gyerek, ház kellett, hogy már nem is egészen fiatal házasokként, a sajátunkban legyünk. Aztán nem akartam, hogy a gyerekek abbahagyják a tanulást, a 6. osztállyal. Mindet leérettségiztettük, a két fiúnak jó szakmája van, technikusok, a lány se panaszkodhat. Boldog emberek vagyunk. — Maga szerint mitől lehet boldog az ember? — Attól, hogy nem él hiába, akár meg is tudja mutatni, miért élt. Abban már az is benne van, hogy hogyan élt. Elfordul, babrál kicsit a masinán, mint aki rostéin, hogy a kamrában álldogálva filozofikus gondolatokra késztette egy idegen. Méregbe is gurul. Ha nem véstem volna eszembe. amit „használati” utasításul kaptam, minek előtte Balogh néni kikalauzolt a kamrába, most megriadnék a haragjától. — Hallja, ne faggasson engem! Nem volt az én életemben semmi olyan. Nincs miről beszélni. Csitítom az arany szívet leplezni kívánó dühkitő- rést, hogy nem is az „olyanra” vadászom én. Azt akarom megtudni, hogy aki annyit dolgozott életében, mint ő, miért nem akarja megtanulni már a kíméletet, amikor megérdemli, hogy élvezze a nyud- díját?! — Hiszen élvezem én! Elhiheti. jó dolog elbóklászni a kertben, hízóvá. nevelgetni azt az évi nyolctíz malacot, megművelni azt a kicsi szőlőt, hogy __ saját bor kerülhessen az asztalra, megcsinálni a ház körül mindent, ami szakmába vág. Vagy hívjak talán kőművest? Már nevet, mintha a világ legnagyobb képtelensége lenne a kőművesnek kőművest hívni, ha mondjuk az unokák lerúgják a ház vakolatát. — Tudja, mit mondok én? Ha az ember egészséges, nem tud meglenni munka nélkül. Akármilyen lehet az a munka, megkeresi az embert. Ebben maradunk, és míg jóval később a kapuig kísér, invitál. Eljöhetnék azért máskor is, mert régen beszélgetett ilyen jót. Elmegyek-e? Persze, hogy el, váratlanul, de mégsem hívatlanul, mint most, LÁSZLÓ IBOLYA ♦ Pingált házak Pakson Szitál az őszi eső, a szél időnként kanálnyi vízzel csapja pofon az embert, a természet igyekszik fékezni minden városnéző-hangulatot. Azt nem tudom, hogy az IBUSZ vagy az Idegenforgalmi Hivatal vezet-e már ide országjáró csoportokat, de előbb-utóbb bizonyára megteszi, meg kell hogy tegye. Hiszen az ország egyik legfontosabb kiemelt beruházáshoz csatlakozó lakótelepről, a köznyelv (a legjobb névadó) által már minden városi rang nélkül is Atomvárosnak nevezett részről van szó. A 6-os úton Szekszárd felől közeledve a rendszeres átutazó már hosszú ideje észleli, hogy megváltoztak a táj körvonalai. Magas házak böknek bele az ég most szürke hátterébe és kacskaringós vonalak. Az országúiról ez utóbbiak a nem építészeti szakember szemét még csak alig bántják. Annyi formát bontottunk már,, részben eredménnyel, miért rié nvúUhötria élményt a fára kúszó iszalag- motívum a házak oldalán? Esős hátterű kirándulásomnak azonban csak másodlagos célja, hogy a magam véleményét alakítsam ki. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy az új színhatásokhoz — pingáláshoz — és formai motívumokhoz — ívek, csigavonalak — mit szólnak a helyben lakók, dolgozók? Az étterem felől éthordókat hurcoló asszonyok küzdenek a széllel, esővel, sárral. — Mit szólunk? Háát... — (Kezdem érezni, hogy rá se figyeltek, de ha már kérdem, úgy „illik” valamit mondani) — Szokatlan! — Laknak itt már családok is? — Igen! Oda a harmadik sorra tessék elmenni, ott már végleges lakók is vannak! Vannak, de nem otthon. Egy meszes, malteros, kemény- kötésű katonát állítok meg a transzformátorház előtt: — Milyen lesz itt lakni? — Jó! Modem lakások, okos elosztásúak, bármelyiket elfogadnám.... — És a színek, a formák? Legyint: — Nem kell odafigyelni t Megszokjuk. De az tény, hogy rondák! A kbm-s rendőr táblájával díszített házban megnézem a földszint és az első emeleti munkásszállás egy-egy lakását. Senki nem állja utamat. A pingált házak belseje tényleg jó elosztásúnak' ígérkezik. öt különböző asztalnál, illetve az' étteremben ebédért sorban állóknak feltett kérdés és a válaszok összegezése: — Hallottak, olvastak már az Élet és Irodalomban a paksi házakról folyó vitáról? Nem hallottak és nem olvastak. Ez még magában nem csoda. Az csak jó lenne, de egyelőre még igen távoli valóság, hogy az építőiparban dolgozók egymás kezéből tépdessék az ország egyetlen irodalmi hetilapját. — Hagyjuk most a belső elosztást. Ha magukat időben kérdezik, ilyen külső formákat, ilyen színezést kívánnak? Eszükbe se jutott volna! — Tetszik, ami itt van? Most, hogy külön felhívom a figyelmet, tulajdonképpen nem. De azért ettől még nyugodtan alszanak. • Ide most az kívánkozik,' hogy aki kérdez, maga is megpróbáljon levonni némi tanulságot, vagy ha van neki ilyen, közölje a véleményét. A tanulság: I. kétséges értékű vitákat utólag folytatni, amikor maguk, a ténvek már vitathatatlanok. (Rokon példa a budai várnegyedben a páratlan panorámát egy ország közfelháborodása ellenére hosszú időkre eltorzító Hilton-építkezés.) 2. az érintetteket, lakókat, építőket egvelőre csak a praktikus szempontok érdeklik. Ebből ám okuljanak, ha okulnak az esztétikai nevelés irányítói. A magánvélemény: az új házak közötti járni nyugtalanító, a vonalak, színek zavarják a szemet, ami nem lehet célja és mindenhogvan rossz eredménye egy építkezésnek, A színeknek az emberre gya-" korolt'hatäääval Goethe óta már tudósok sora foglalkozott" A jelek szerint hiába. Ha ap. Élet és Irodalomban folyó ví- , tóban* jelentene valamit a. véleményem, akkor Major Mátéhoz és a bírálókhoz csatlakoznék. De utólag minek? ORDAS IVÁN . Foto: Komáromi Zoit&a Nagydorog Minden gyermek járhat óvodába „A gyermekekről való társadalmi gondoskodást magas színvonalra emeljük. A gyermek- intézmények hálózatát úgy kell fejleszteni, hogy minden család, amely igényli, elhelyezhesse gyermekeit bölcsődében, óvodában, vagy napközi otthonban.“ (Részlet oz MSZMP programnyilatkozatából.) A grófi kastély valamikori mpsóházából alakították ki a nagydorogi óvodát, mely az eredetileg három csoport foglalkoztatását néni tudta ellátni. A szükséges bővítés során a régi, általános iskola épületében két tantermet kapott az intézmény, jelenleg öt csoportban folyhat az óvodai nevelés. Az öt csoportban 116 gyermek van. Azért csak ennyi, mert a községben ennyi az óvodai igény. Az elmúlt évben előfordult, hogy paksi gyerekek is jártak Nagydorogra óvodába. Szüleik a községben dolgoztak, így reggel magukkal hozták gyermekeiket. A fent idézett sorok tehát egyelőre nem vonatkoznak a nagy dorogiakra. Most és a következő egy-két évben nem, de az utóbbi évek születésszámát figyelembe véve pár év múlva szükségessé válik a gyermekintézmény további bő. vítése. Uj, hatcsoportos óvoda létrehozását tervezik.. Fokozott figyelmet fordítanak a hátrányos helyzetű gyerekekre. A cigány lakosság nagy részének gyermekeit is felvették az óvodába. Részükre ruhát vásároltak és ha a szülők kérik, a tanács kifizeti a gyermek óvodai költségeit is,: ' Az óvoda j.ó kapcsolatot tart a község üzemeivel és a termelőszövetkezettel. A vegyesipari vállalat asztalosüzeme a közelmúltban kijavította az óvoda bútorait. A székek nagy részének támláit kicserélték, az asztalokat, polcokat kijaví- - tották, átfestették. A termelőszövetkezet a 2. számú óvodának szinte minden támogatást megad. A különböző szolgáltatásokhoz szakembereket, anyagokat biztosít. Mindkét óvoda udvarának kialakítása és az udvari játékok társadalmi' munkában készültek. Balogh József né, az óvoda vezetője elmondotta, hogy a község vezetőinek és lakosainak támogatása ellenére vannak még megoldhatatlannak tűnő problémáik is. Bevezethetnék az ún. kettes normát, tehát hogy minden csoporttal két óvónő . foglalkozzék, , de nincs jelentkező. Meghirdetik az állásokat, de még képesítés nélküliek sem jelentkeznek. A létszámhiány miatt nehéz a szabadnapot, szabadságot kiadni. Az óvónők fele képesítés nélküli... A felsoroltakat nem panaszként említem. Tudják; hogy Nagydorogon az óvodai ellátottság lényegesen jobb a megyei, az országos átlagnál. E>e a jót még jobbra változtatni akaró szándék itt is érthető, sőt természetes. — tamási —> 1915. november 23.
