Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-12 / 240. szám
Ezúttal az októberben megjelent magyar nyelvű szovjet folyóiratokban tallóztunk. Az októberi számok bővelkednek érdekességekben. SZOVJETUNIÓ A Szovjetunió című képes folyóiratban olyan riporttal találkozik az olvasó, amelynek szereplői által gyártott termékkel igen sok magyar van kapcsolatban. Ez a kapcsolat látható is — ki a karján, ki az éjjeliszekrényén, ki a zsebében viseli a kapcsolat jelét. Az egyik moszkvai nagy • óragyár munkásnőinek életét mutatja be több oldalas képes riportban a folyóirat. A fantáziánkat megmoz. gatja. ha ezt halljuk: bere. pülő pilóta. Talán még ennél is izgalmasabb feladat: kipróbáló ejtőernyősnek len. ni. Egy kipróbáló ejtőernyősről és foglalkozásáról is olvashatunk a folyóiratban. Szibériai évezredek címmel érdekes néprajzi, régészeti írást közöl a lap, egy másik írás a Szojuz—Apolló űrkísér, létről szól, míg egy interjúban megismerkedhetünk a világűr versenybiztosával, azzal az emberrel, aki az űrrekordok adatait rögzíti. Olvasóink még emlékeznek a „Ki tud többet a Szovjetunióból a Szovjetunióról” tévévetélkedőre. Most róluk, a Szocsiban eltöltött nyaralásuk élményeiről olvashatunk. A folyóirat jó segítője az orosz nyelvet tanulóknak. Ismét közli az iskolarádióban elhangzott nyelvoktatási anyagot, amelyet jól felhasználhatnak az oroszul tanulók. SZOVJET IRODALOM Már megszoktuk, hogy a Szovjet Irodalom minden száma sokoldalú és gazdag anyaggal lepi meg olvasóit. Érvényes ez .az októberi számra is. Az írások közül kiemelkedik Fazu Alijeva da- gesztáni írónő „A forrósok a hegyekben születnek” című kisregénye. A Lityeratumaja Gazeta legutóbbi számában „Büszkeségem és sérelmem” címmel levél jelent meg, amelyet egy tízgyermekes anya írt. Már a cím is figyelemfelkeltő, el. gondolkodtató. A Szovjet Irodalom októberi száma közli a levelet és az erre érkezett válaszokat. A levélből meg. tudjuk, hogyan látja a sok- gyermekes családok és édesanyák szerepét, helyzetét, örömeit és gondjait a Szovjetunióban egy, a Hős Anya kitüntetést viselő asszony. A versszerető olvasók Avetik Iszahakján örmény költő verseiben gyönyörködhetnek — Bede Anna, Lothár László, Bíró András, Csorba Győző és Tandori Dezső fordította a költeményeketA moszkvai Szovremennyik Színházról sokat hallottunk. Most olvashatunk is róla, méghozzá abból az alkalomból, hogy a színház a szovjet kulturális napokra novemberben magyarországi vendég, szereplésre érkezik. Az érdekes és eredeti szemléletű együttes először látogat Magyarországra. Reméljük, hogy a televízióban találkozunk velük. A Két nyelven rovatban ez. úttal Pausztovszkij: A zenész című elbeszélését olvashatjuk. LANYÖKiASSZONVOK A Lányok, asszonyok októberi számának tartalmát meg. határozza az, hogy e szám éppen a nők nemzetközi éve alkalmából rendezett világ- kongresszus előtt jelent meg. A folyóirat bemutatja a kongresszus színhelyét — Berlint, az NDK fővárosát —, és a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség ott lévő központját. A mai nemzetközi nőmoz. galom kiemelkedő képviselőit is bemutatja a lap. Közöttük örömmel fedezhetjük fel Erdei Lászlónét, a Magyar Nők Országos Tanácsának elnökét is. Átfogó képes riportsorozat jelent meg a Lányok, Asz- szonyok októberi számában arról, hogy milyen a szovjet nő élete: helyzete a családban és a társadalomban. A négyoldalas, fényképes divatsorozatban érdekes új modellek, kel találkozhat az olvasó. Szemléző folyóirat, amely a szovjet lapokban megjelent legérdekesebb cikkek, riportok közül válogat- A magyar ember számára ezernyi titkot rejt magában a tenger. De nemcsak a magyar ember előtt titokzatos a tenger. A világ minden emberének — a tudósok — szemében is az. A világtenger még sok titkot rejt magában, ezért földünknek talán a legkevésbé ismert része. Feltárása még számos technikai, politikai és jogi nehézségbe ütközik. Ezt a témát taglalja kimerítően a Tenger mindenkié című írás. Jurij Bondarjov, neves szovjet író Az igazság tiszta fényben című cikkében a nyugati művészetekben manapság domináló irányzatokkal foglalkozik. Az írás rávilágít, milyen szerepet tölt be a művészet és az irodalom az ember és a társadalomi életében. A Szovjetunióban nincs magántulajdon. Ezt sokan nem tudják, vagy ha tudják, akkor nem értik, hogyhogy nincs: hát a lakás, hát a hétvégi ház, hát a gépkocsi...? — kérdezik. A Szovjetunióban a lakás, a hétvégi ház, a személygépkocsi és egyéb tartós használati tárgy nem magántulajdon, ezt személyi tulajdonnak tekintik. De mi a különbség a kettő között? Miért nincs a Szovjetunióban magántulajdon? Aki nem ismeri a kérdésre a választ, annak figyelmébe ajánljuk a Magántulajdon című írást. Becslések szerint a Szovjetunió városaiban 1980-ban már az ország lakosságának 75 százaléka él majd. A kérdés: megteremthető-e a városi em. bér számára a modem kénye, lem, éspedig oly módon, hogy a nagyvárosokban is érezze a természet közelségét. Erre a kérdésre válaszol a fiatal Volga menti Togliatti város építőiről szóló, Mindent az emberért című cikk. Érdemes elolvasni, hisz Magyarországon is hasonló városiasödási folyamatnak vagyunk tanúi. Szibériáról sokat tudunk és mégis keveset. Leginkább azt tudjuk, hogy ott kegyetlenül hideg van. Nos, e kegyetlenül hideg Szibériáé és Távol- Keleté a jövő. Miért Szibériáé a jövő? Hosszú volna felsorolni. Közölni kellene azt a Szputnyikban megjelent cikket, amelyet elolvasásra ajánlunk. Ordas Iván: Damjanich tábornok Móra Ferenc Könyvkiadó, 1971. Amint látjátok, ez hónapokkal azután jelent meg, hogy az ő Kossuthjuk oly nagy garral kérte kétszázezer katona megajánlását az országgyűléstől, és amely kérését teljesítették is. Én ugyan, mint azt nagyon jól tudjátok, soha nem tanultam hadi mesterséget, de mint kereskedő valamicskét konyítok a titoktartáshoz, így ezen a hírlapon más okból is derültem. Egyszer például ország-világ előtt dobra verték a hadsereg teljes létszámát, jóformán helyőrségenként, gon. dósán feltüntetve még azt is, hogy hol mennyi ágyú van. Ha valaki itt kémkedni akart, igazán nem kellett megerőltetnie magát. A sok érkező hír közül engem természetesen az nyugtatott meg legjobban, hogy július utolsó előtti vasárnapján szeretett Pancsovánk testvéreink kezére került, és így a ti biztonságotokért többé nem kellett aggódnom. Uj nemzetőr-zászlóaljaik akkoriban nem szerepeltek valami fényesen. Ez a szerb vitézség bizonyítéka, mi más lenne? Hiszen abból a bizonyos híradásból ki. derült, húszezemyi emberük állt a mi környékünkön fegyverben, olyan gyakorlott tisztek parancsnoksága alatt, mint a gazdag Kiss Ernő, akiről véletlenül pontosan tudom, hogy egyedül csak eleméri kastélyában tizenkét mázsa ezüstneműt őriz. Van tehát mit féltenie. Csatát vesztettek Temerinnél, visszavertük őket Túriétól, és Szenttamással is milyen sokáig elkínlódtak. Ügy érez. tem és úgy érzem ma is, illőn bebizonyítottuk hűségünket a fölséges császári házhoz és azt, hogy kiérdemeltük a nekünk tett ígéretek telje, sítését! Arról, hogy milyen lehetett akkoriban Damjanich zászlóaljánál a hangulat, mint mondottam, egy véletlen informált. Valamilyen szállítási ügyben a hadügyi minisztérium intendantúráján ültem, ahol egy dalmát százados, Radovsics Sándor többrendbeli módon is lekötelezettem. — Miként, fiam? Kárhozatos kártyás szenve. délye révén állandó pénzbeli zavarokkal küzd. Én számos alkalomma1 kisegítettem, és Pesten legalább fél tucat váltóját őrzöm. Nos, Radovsics szivarral kínált éppen, amikor egy sápadt, magas termetű tiszt haladt keresztül a szobán. Jobban mondva, inkább futott. Radovsicsnak is éppen csak hogy odatisztelgett, és becsapta maga után az ajtót. „Tudod, hogy ki ez?” — kérdezte. „Honnan tudnám?” „ét: a fenéken rúgott hadnagy!” „Micsoda?” Nevetett. „Ne add tovább a történetet — kezdte. — Nemcsak őrá diffamáló, hanem a hadseregre is Ügy van, ahovv mondom, báró Wisthof a fenéken rúgott hadnagy.” — 76 — „És ki követte el vele ezt az injúriát?” „A tulajdon zászlóaljparancsnoka, Damjanich János őrnagy.” Nyomban érdekelni kezdett a történet. „Ha jól emlékszem a jelentésekből, valahol Földvárnál volt egy balul sikerült éjszakai támadásuk, és vesztettek jó néhány halottat. Ez a Damjanich, úgy látszik, rabiátus modorú ember, tetejébe szerb is, így a 3. zászlóalj nem nagyon lelkesedett érte. Minden szimpátiám a rácoké, de mégiscsak velük kell unos-untalan verekednünk odalenn, hát megértem a zászóaljat, mely történetesen színmagyar legénységből verbuválódott. Ics-vics, Damjanichra még a legnagyobb jóakarattal sem lehet ráfogni, hogy ősei Árpáddal lovagoltak volna Magyarországra. így hát bizalmatlan- kodtak, és a sok veszteség, úgy látszik, utolsó csepp volt a pohárban. Másnap, a halottak eltemetése után a tisztikar részéről ez a báró Wisthof, meg vele együtt egy őrmester és egy Gorove nevű közhonvéd deputációt formált, és megjelent az őrnagy szállásán. Szabályosan felszólították, hogy mondjon le. Olvastam a protokollumot, a beszélgetés valahogy így folyt: „Szóval azt hiszitek, hogy áruló vagyok?” Épp a legalacsonyabb rangú, az a bizonyos Gorove Antal volt az, aki nem tett lakatot a szájára. „Igenis, mi azt hisszük, hogy az őrnagy úr rác testvérei javára dolgozik.” „S hogyha nem volna kedvem lemondani? Mi történne akkor?” Báró Wisthof felelt: „Előbb-utóbb golyót kapna valahonnan az őrnagy úr!” „A folytatás egy kicsit zavaros' és én nem is egészen értem, hiszen három ember állt szembe eggyel. A közlegény akkora pofont kapott, hogy kiköpte két fogát. Az őrmester még idejében kiugrott az ajtón, és utána repült Wisthof báró is, de felettébb szokatlan és tiszthez méltatlan módon. Ugyanis Damjanich lovaglócsizmás lábával szabályosan ülepen rúgta.” „És most?” — érdeklődtem. „Feljött ide, a hadügyi miniszter úrhoz panaszra. Mészáros Lázárnak azonban az volt az első kérdése, hogy kihívta-e Damjanichot párbajra. Kiderült, hogy ezt elmulasztotta, mert ijedtében egyvégtébe Pestig szaladt. Erre most elérte a másik farba rúgás, haladéktalanul elbocsátották a hadseregből.” „És Damjanich?” „Damjanich természetesen orrot kapott, és "azt a parancsot, hogy az ellenséget rugdossa, ne saját tisztjeit. Ugyanakkor azonban el kell ismerni, hogy ezt a félig-meddig zendülésnek minősülő le- mondatási kísérletet mindenféle hadbírósági és külső sgítség nélkül, csírájában elfojtotta.” — Meg kell hagyni azonban, Katherinám, hogy a későbbiekben Damjanich nemcsak orrot kapott, hanem dicséretet is. A Közlöny híradásait követve úgy láttam, hogy ami az előlépés gyorsaságát illeti, nem kalkulált rosszul. Gondold meg! Ez az ember valamikor tavasszal még századosként harcolt Radetzky seregében. Nyár elején már mint őrnaggyal találkoztam vele. November— 77 — ben, amikor híre jött, hogy Strázsánál véres harcban ugyancsak diadalt aratott a mieinken, már alezredes. November végén olvastam egy híradást ezredesi előléptetéséről. Njagybecskerekről pedig már tábornokként távozott. Teljes díszruhában, mert szinte gyerekes módon szereti a fényes uniformisokat. Ilyesmi is csak a mai időkben lehetséges! — Ez az árulók sorsa, fiam! Sehol nem bíznak meg bennük. Nemcsak a Wisthof eset lehetett az egyetlen. Add csak ide azt a másik újságot is, igen azt! Kossuth Hírlapja, 113. szám, 1948. november 9. Felolvasom nektek, hiszen ez a hír sok mindenről vall. Valami doktor Szabó Alajos a szerzője. Hallgassátok: „Még egyet. Mennyit rágalmazták a katonai fegyelmet nem tűró suhancok a szilárd jellemű Domianics 3. honvédzászlóalj alezredesét, csak azért mert neve ics..Ez a Domianics természetesen Damjanich, szóvál ő. ”.. .az említett alezredes így biztatá a katonákat. „Fiaim! Mindenik közőletek rabol, öl annyi fegyveres rácot amennyit lehet, s a rátok lövöldöző hitszegő rácokból Franyován 4 házat gyújt, értitek?” „Értjük uram, gyújtunk tizet” — lón a felelet ö többször nyilvánítá, tegyék őt Versecre, s nemsokára •Pancsován leend, útközben hírmondóját sem ha- gyandja a rácnak.” Képzelhetitek, hogy milyert szívszakasztó érzés volt nekem az ilyesfajta ajánlkozást tőletek távol, Pesten olvasni! Még ha nem is igaz, hiszen a beszédmodor, őszintén szólva, nem vall Damjanich stílusára, akkor jellemző, milyen módszerekkel izgatják a magyarokat ellenünk. Végül itt a befejezés: „De minek őt dicsérni, csak látni s társalgani kell vele, azonnal meggyőződhetünk hazafiúságá- ról. De csak rosszul esik mégis, ha ily derék hazafit is minden ok nélkül gyanúsítanak puszta „ics” nevéért.” Hírlett egyébként, hogy pompás díszruháját a közbenső időben Pesten is meghordozta. Hallottam, hogy az úgynevezett Radikál-kör egyik ösz- szejövetelén nagy ivászat volt részben az ő, részben pedig a lengyelek tiszteletére, akik közül egyre többen álltak a magyar kormány szolgálatába. Olyannyira, hogy a régi rómaiaktól kölcsönzött kifejezéssel már külön „légiót” is állítottak fel részükre. Én azonban nem találkoztam vele. November végére sikerült rendeznem minden ügyemet, és hosszabb megfontolás után úgy döntöttem, hogy úti okmányokat kérek a hozzátok való utazás megkönnyítése érdekében. Hála Radoy- sics közremunkálásának, ezt minden különösebb nehézség nélkül meg is kaptam, ami meglepett, mert akadékoskodásra számítottam. Hálám jeléül, egy pár soros levél kíséretében visszajuttattam a századoshoz egyik váltóját. Elmondhatom, hogy ez a menlevél később komoly hasznomra volt. Szerbekkel találkozván természetesen nem kellett különösebben legitimálnom magamat, ehhez épp elégséges az anyanyelv. A magyarok azonban szentírásnak tekintették a saját hadügyi minisztériumuk iratát, és eszükbe sem jutott, hogy személyemmel különösebben foglalkozzanak. (Folytatjuk). — 78 —
