Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-09 / 237. szám

Vn

lílfhn íwéú

k

aü

JuliiyjU (SÜL

<§0(ta

i^lkép

Tallózás a szocialista országok kulturális híreiból

Új jogszabályokról — röviden

A nép! iparművészeiről

Bizonyára sok kedves olvasónk hozott magával a Szovjetunióból „orosz babát”, vagy a híres palechi iskolára emlékeztető, fekete lakkal díszített fadobozt. Mintegy kétszáz ilyen iparművészeti cikk közül válogathatnak a turisták, s csak a szakember tudja megkülönböztetni az eredeti nép- művészeti alkotást az ipari sorozatgyártás termékétől.

E téren is a rend híve a szovjetek országa. Ezért az SZKP Központi Bizottsága határozatot hozott a népi ipar- művészetről:

;,A népművészet, mint a Szovjet szocialista kultúra elválaszthatatlan része, nagymértékben segíti elő a művészi ízlés fejlődését, fejleszti a mesterségbeli tudást és az ipari formatervezést is. Hazánk népművészeinek alkotásai külföldön is keresettek és dicsőséget szereznek népünknek, országunknak” — rögzíti a határozat.

Ezért elrendelték, hogy az iparilag előállított emléktárgyakat művészi és esztétikai szempontból kell felülvizsgálni és elbírálni. Továbbá szakiskolákat kell létesíteni, amelyekben a legjobb művészek nevelik az utánpótlást, megnyerik az ipar számára azokat a tehetséges fiatalokat, akik eddig szabad idejükben foglalkoztak ilyen alkotó munkával

További újdonság: a közeljövőben megnyílik a Szovjetunió nemzeteinek népművészeti alkotásait bemutató múzeum, amelyben ötévenként országos kiállítást rendeznek,

(Vecsernaja Moszkva)

A kőszívű ember fiai

A komarnói Magyar Területi Színház bemutatta a nagy mesemondó egyik legnépszerűbb regényének dramatizált változatát. Ezúttal új dramatizálás- ban vitték színre a Baradlay- család történetét.

Konrád József rendező tudatosan hangsúlyozta a játék folyamán az áldozatvállalás értelmét és értelmetlenségét attól függően, hogy a cselekmény szereplői közül kiről van szó. A Baradlaynét alakító Ferenczy Anna egyenletes teljesítményt nyújtott. Anya és nő maradt az első perctől az utolsóig. A Baradlay-fivére- ket játszó színészek a figurák különféle jellemvonásait domborították ki. Dráfi Mátyás (Ödön) a megfontolt, tettre kész hazafit ábrázolta, Ropog József Richárdja — katonaember lévén — erőteljesebb

bátyjánál, de melegszívű, áldozatkész ember.

(Üj Szó)

Szerbhorvát—magyar nagyszótár

Jugoszláviában megjelent a nagy szerbhorvát—magyar

szótár utolsó, harmadik kötete. Ezzel több mint két évtizedes hatalmas munka vált teljessé. Két évtizeddel ezelőtt alakult meg az időközben elhunyt B. Szabó György elnökletével a szerbhorvát—magyar szótárbizottság és kezdte meg nagy, a legnemesebb célokat követő, de felmérhetetlen energiát, szívós kitartást követelő munkáját.

Kolozsi Tibor, a szótárbizottság egyik tagja kijelentette: az összegyűjtött anyag 300 ezer címszó volt, s bármennyire sajnálták is, szelektálni kellett. „El kellett döntenünk, mit kell a mai dolgozó, a mai olvasó, a kétnyelvűség körülményei között élő mai kultúr- ember kezébe adni és mit lehet mellőzni az ésszerűség határai között.”

Hadd jegyezzük meg: az első kötet 1968-ban, a második 1971-ben jelent meg. A három kötet 2700 oldalának teljes anyaga 120 ezer címszó. Az is természetes, hogy az eltelt húsz év alatt nem állt meg az idő. Újabb szavak kerültek a köztudatba és ezek már nem kerülhettek bele a szótárba, mert — Kolozsi Tibor szavait idézve — „a vágtató idővel nem lehet teljesen lépést tartani.”

(Borba)

A fizikai dolgozók tanulási szándékának időközönkénti felméréséről és ezzel kapcsolatos képzési, továbbképzési tanácsadásról szól a munkaügyi miniszter 13/1975. (IX. 14.) Mü. M. sz. rendelete, amely szerint az oktatási tervek készítése, az oktatás hatékonyságának emelése és a munkaerő-gazdálkodás segítése céljából a fizikai dolgozók tanulási szándékait vállalati felmérés útján meg kell ismerni, és ki kell alakítani az ezzel kapcsolatos képzési, továbbképzési tanácsadást. A felmérést és tanácsadást a rendelethez mellékelt útmutatóban közöltek szerint kell elvégezni. A rendelet a Magyar Közlöny 62. számában jelent meg.

Az egészségügyi miniszter

11/1975. (IX. 17.) Eü. M. sz. rendelete az egészségügyi és szociális gondoskodás területén dolgozók munka melletti szakképzését szabályozza. Rendelkezik a jogszabály a szakképzésre jelentkezés feltételeiről, a szakképzés idejéről és kimondja azt is, hogy „azok az egészségügyi szakdolgozók, akik jelen rendelet alapján szakképesítést szereztek és középiskolai érettségivel nem rendelkeznek, a dolgozók szakközépiskolai képzésének további kiterjesztéséről szóló utasítás szerint tanulmányi idő beszámításával a dolgozók szak- középiskolájában folytathatják tanulmányaikat és érettségi vizsgát tehetnek." A rendelet — amely a Magyar Közlöny 63. számában jelent meg — kihirdetése napján (szeptember 17-én) lépett hatályba és rendelkezéseit első ízben az 1976/77. tanévben kell alkalmazni.

Egyes vízi járművek balatoni közlekedésének szabályozásáról szól a közlekedés- és postaügyi miniszter 8/1975. (IX. 14.) KPM. sz. rendelete, amelyből ehelyütt csupán az alábbiakat idézzük: „Motorcsónakkal a kikötőhelyet a partvonalra merőleges, illetőleg — ha ez a helyi adottságok következtében nem lehetséges — a legrövidebb egyéb irányban és csökkentett sebességgel szabad elhagyni vagy megközelíteni.”

Indokoltnak tartjuk felhívni a figyelmet az OKISZ Értesítő 34. számában megjelent, az OKISZ Elnökségének 11/1975. számú, arra az irányelvére, amely a „Dolgozz hibátlanul" munka- rendszernek az ipari szövetkezetekben történő bevezetésével foglalkozik, s amelyben az OKISZ Elnöksége többek között azzal a felhívással fordul a szövetkezetek vezetőségeihez, szövetkezeti bizottságaihoz, hogy kellő előkészítés után tűzzék napirendre a „Dolgozz hibátlanul” munka- rendszer bevezetését, bevezetésénél és alkalmazásánál támaszkodjanak a dolgozók a szocialista brigádok kezdeményezéseire.

Ugyancsak figyelemre méltóak az Építésügyi Értesítő 29. számában megjelent, az építésügyi ágazatban foglalkoztatott művezetők jogaira és kötelezettségeire vonatkozó vállalati szabályozáshoz adott irányelvek,' amelyek foglalkoznak a művezetők munkakapcsolataival, közvetlen irányításával, a munkahelyi tevékenység irányításával és ellenőrzésével és külön fejezet szól a művezetőről, mint a termelő kollektíva vezetőjéről.

Dr. Deák Konrád,

osztályvezető ügyész

Ordas Iván:

Damjanich

tábornok

Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971.

A káplár megismételte. Damjanich rám bámult.

„Hallott már ilyet?”

Vállat vontam, de nagy érdeklődéssel hallgattam tovább a diskurzust.

„Tulajdonképpen milyen rangban vagy te, édes fiam?” — kérdezte az őrnagy szelíden.

„Alázatosan jelentem, Mátyás-huszárezred, második osztály, első század, kikülönített fél szakasz parancsnok, káplár.”

„Én is valami ilyesfélét sejtettem. És mióta szolgálsz?”

„Alázatosan jelentem, most július elsején lesz második esztendeje!”

„Szép. Nagyon szép, hogy alig két év alatt már káplárságig vitted. Akkor alighanem azt is tudod, hogy csapattestekhez önállóan vezényelget- ni csak tiszt urakat szoktak. Nagyon nagy dolog, ha tizenöt-húsz évi szolgálat után valamelyik öreg altiszt előrukkolhat ilyesfajta kéréssel.”

A káplár szigorúan szembenézett Damjanich- csal, és közölte: —-------------„

Igenis, tudom!”

„Nos, akkor?” '1 ------—-—.-----■-------—-„

Alázatosan jelentem, lelkiismereti okból kérem az átvézényelésemet. Szerb ember vagyok, nem akarok a fajtámbeliek ellen fegyvert fogni!”

„Lelkiismereti okból? Gyönyörű! Szóval lelki- ismereti okból. Itt azonban hadi reglama uralkodik, édes fiam, és ha nem tudnád, én téged ezért az egyszerű kijelentésedért rövid úton felköttethetnélek arra a fűzfára, ott ni!”

„Jelentem, tudom!”

Huszár káplárhoz feltűnően értelmes megjelenése, tartása és beszédmodora volt. Ezt az őrnagy is megérezhette, mert elgondolkozott, és te. tőtől talpig végigmustrálta az előtte állót.

„Hogyan keveredtél te a Mátyás-huszárokhoz, fiam?”

„önként jelentkeztem Ti

„És azelőtt?”

\*' - 67 „Két esztendeig jurátus voltam a pesti egyetemen.”

Az őrnagy rámkacsintott.

„Nem a mi szegedi beszélgetésünk folytatódik itt a gyakorlatban Mihajlovics uram?”

„De, alighanem” — válaszoltam.

A magyarról váratlanul szerbre fordította a szót:

„Azt nem a katona szabja meg, testvér, hogy kivel akar verekedni. Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy az ország más nemzetiségű lakóival szemben nincsenek-e ilyen skrupulu- said?” *

„Katona vagyok, őrnagy úr, minden parancsot teljesítenem kell, és legjobb tudásom szerint teljesítek is!”

„Ezt magam is tanácsosnak vélem!”

Megfogta a káplár mentegombját, és szelíden megrázta a fiatalembert.

„Nos, akkor megkapod a parancsot! Elhelyezed az embereidet, megetettek, megitattok, pihentetitek a lovakat. Reggel hétkor itt vagy a zászlóaljirodán, menetkészen. Kapsz egy paksa- méta iratot, és jelentő, ordonáncként felügetsz vele Pestre, a hadügyi minisztériumba!”

„Lesz benne egy papír, hogy tartsanak ott, tömjenek ki, vagy küldjenek a pokolba, mert itt létszám feletti vagy, és nekem nem kellesz! Értetted?”

„Alázatosan jelentem, értettem, és köszönöm az őrnagy úr emberségét!”

Damjanich rámnézett.

„Hogy kettőnk közül melyiknek köszönheted, azt e pillanatban magam sem tudom. Na, eredj! Lelépni, te... te marha!”

A káplár tisztelgett, hátraarcot csinált és elment.

„Nos, meg van elégedve, Mihajlovics úr?” — fordult hozzám.

„Különös ember maga, őrnagy úr! — ráztam a fejem csodálkozva. — De ez a becsületes fiú csakugyan megérdemelte az engedélyt.” „Különös az ötlábú bivalyborjú, nem én! Ha a káplár az előbb azt mondja, hogy sehol nem akar harcolni, vasra verten küldtem volna a szegedi várba. Az egyenes embereket azonban szeretem.”

„Ignátovity, Ignátovity..' — morfondíroztam.— Tudja, hogy ezt a nevet már hallottam? Igen, megvan! Szentendrén emlegették, hogy nagy szoknyapecér, de állítólag roppant tehetségesen írogat. Az anyanyelvűnkön.”

„No, ha író, akkor jobban megértem a dilemmáját. Az mind olyan önmagának gondosat

fabrikáló fajta. A szoknyakergetés azonban valamit javít a dolgon!”

Nevetve kezet ráztunk és elment.

Nem, Óbecsén ekkoriban valóban semmit nem lehetett csinálni. Nagyokat aludtam, unatkoztam meg sétáltam és szemlélődtem. Megismerkedtem a két falubeli pappal, és természetesen érdeklődéssel figyeltem a magyar katonaság mozgolódását. {

— Szó sincs róla, kisfiam, ez olyan ifjonti túlzás, amit jobb ha levetkezel. Nem volt csürhe. Vegyes társaság volt, kétségtelen, hiszen fiatal és öreg, újonc és veterán szolgált együtt, de tagadhatatlanul komoly fegyveres erőt jelentettek. Hat század, talán ezerötszáz ember, egyenruhában, kivétel nélkül ellátva puskával, szuronnyal. Bizony, fájó szívvel gondoltam a mi felkelőinkre, akik közül oly sokan csak kiegyenesített kaszát vagy éppen fejszét tudtak ragadni, és alig vártam, hogy jelentkezzen az „ügynököm” a pénzért A zászlóaljnak még volt három négyfontos és egy kétfontos ágyúja is, kezelőszemélyzettel és tizenegy főnyi lovassággal, mivel Damjanich Ignátovityot csakugyan, elengedte másnap reggel.

Ottlétem másodnapjának délelőttjén a katolikus lelkész tornácán üldögéltünk egy kis szilvó- rium mellett, amikor az egyik nemzetőrszázad ott masírozott el a kapu előtt. Damjanich egy hosszú, lőcslábú kapitánnyal az élen. Egyszer- csak látom, hogy felemeli a jobb karját, és váratlanul vezényel;

„Század állj!”

A katonák megálltak, az őrnagy pedig előreugratott pár lépésnyit egy nagy bajuszú öreg ember felé, aki az út szélére húzódva várta, hogy a csapat elhaladjon mellette.

„Török — kiáltott rá. — Melyik felhőből poty- tyantotta ide magát az úristen?”

Az öregember, aki az obsitos katonák vedlett, rangjelzés nélküli zubbonyát hordta meg egy nagy tarisznyát az oldalán, kerekre nyitotta a szemét, aztán kihúzta magát, és nagyon szabatosan válaszolt a kérdésre:

„Százados... azazhogy őrnagy úrnak alázatosan jelentem, egy újvidékiből!”

A katonák majdnem hogy tátott szájjal figyelték, amint Damjanich leugrott a lováról, és kezet adott a porlepte öregnek.

„Azt akarja mondani, hogy Újvidékről gyalogolt ide? Hiszen ha jól számítom, magának most valahol Verona mellett vagy legjobb esetben a castellaciói táborban kellene inspiciálnia a zubbonygombokat! Tán csak nem szökött meg?” (Folytatjuk)

— 69 —