Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-07 / 235. szám
Vietnam békében Sok tengerparti falu szövetkezetének fő jövedelmi forrása a sópárlás. A helyreállított sópárló medencékből idén a tervezettnél 50 százalékkal több sót kapott a vegyipar és a kereskedelem. Ilj „város” Pbenianban Éjjel-nappal folyik az építkezés Phenjan északnyugati részén, ahol szinte új város épül. A KNDK fővárosában a régebben „koldusok menedékének” nevezett területen 8—20 emeletes lakóházak emelkednek, a széles sugárutakat trolibuszok és gépkocsik népesítik be. Phenjan északnyugati kör. : 2etének fejlesztését már a fel- szabadulás utáni első években megkezdték. A területet átszelő Pothongan patak medrét szabályozták és megtisztították. Gátakat és töltéseket építettek, a part menti mocsarakat kiszárították. A patak mentén most pihenőterület, nagy park van. Az építkezés tervei gondoskodnak a kerület lakosainak teljes kényelméről. A lakóházak földszintjén üzleteket, éttermeket, szolgáltatóvállalatokat helyeznek el, bölcsődéket, óvodákat, iskolákat építenek. A kerület építése országos üggyé vált. Minden tartomány védnökséget vállalt egy-egy objektum felett, s elküldi legjobb építőbrigádjait A szakmunkások mellett önkéntes brigádok dolgoznak, amelyek szintén az ország minden tájáról érkeznek. Az építők vállalták, hogy a kerületet ez év október 10-én, a Koreai Munkapárt megalakulásának 30. évfordulója tiszteletére átadj as. T v-napló Shakespeare és Dante A János király nem tartozik a gyakran idézett Shakespeare-művek közé, magyar- országi pályafutása is meglehetősen szegényes, hisz Arany remeklése ellenére színpadon alig szerepelt. 1892—1906 között játszották a Nemzetiben, összesen nyolcszor, tudtommal azóta egyetlen színház sem tűzte műsorára. A nagy királydrámák árnyékában szerényen húzódik meg, s bár nem egy részlete idézi mesterét, azokat nem éri el. Maga a történet Anglia viharos időszakában játszódik, a Földnélküli jelzővel illetett János király az öröklési jog kijátszásával kerül trónra, s uralkodása állandó viszály: harcol a feudális urakkal s a franciákkal, akik nem ismerték el törvényes jogát. A király maga is ingatag jellem volt, s midőn ügyét veszni látta, a pápa oltalma alá menekült, de sorsát már ez sem fordította meg, állhatatlansága viszont arra jó volt a báróknak, hogy 1215-ben ki- kényszerítsék tőle a Magna Chartát, amit a magyar történelem Aranybullája alig két évtizeddel később követett. A következő évben János meg is halt, állítólag mérhetetlen falánksága következtében. Shakespeare János királya egy hosszú drámasorozatot zár le, hisz előtte többen is feldolgozták a történetet, mert a kor számos analógiát fedezett fel benne. Később is érezték időszerűségét, s még a XVIII. században is akadt átdolgozója, aki a pápai zsarnokság elleni harc szolgálatába állította. Shakespeare-t is az aktualitás gondolata vezette, bizonyítva az abszolút monarchia, a nemzeti egység fontosságát, a belső és a külső ellenzékkel szemben. Dürrenmatt, aki már jó néhány meglepetést okozott a modern színpadon, ezúttal is meghökkentett bennünket. János királya teljesen új értelmet kap, hisz Dürrenmatt természetesen fütyül az abszolút monarchiára, s a középkori angol történelemmel sincs sok dolga. Annál jobban érdekli az a másik aktualitás, amit talán a János király példáz legjobban, az uralkodó osztály cinizmusával, az alattvaló kivetettségével és kiszolgáltatottságával. Egy város elpusztítása, a gyermek meggyilkolása mindig a hatalom pillanatnyi érdekétől függ, s Dürrenmatt ezt a gondolatot emeli ki középkori környezetéből, s teszi „egy bizonyos politika”, vagyis félreérthetetlenül a kapitalizmus játékszabályává. Dürrenmatt valójában nem Shakespeare-t írja át, hanem újraértelmezi a történelmet, s ami ott a végzet irracionalizmusának tűnt, az ő keze alatt a hatalom viszolyogtató komédiája. Egy remekművel lettünk gazdagabbak, s az előadás is kitűnő volt. Esztergályos Károly rendezése hatásosan mozgott Dürrenmatt színpadán, nem félt a rikító részletektől sem, igaz viszont, hogy kitűnő színészek segítették, akik közül a két király Gábor Miklós és Márkus László nevét említjük meg. A darabot Görgey Gábor fordította. Ez idáig rendben van. Viszont Dürrenmatt átvett teljes sorokat Shakespeare-ből, amit a magyar fordító — természetesen — átvett Aranyból. Jó néhány ilyen sort fedeztünk fel. Pótoljuk tehát a műsor szűkszavúságát: a Shakespeare-sorokat Arany János fordította. Hibátlanul. Gianni Schicchi történetét Dante örökítette tneg, s a furfangos firenzeivel egyáltalán nem volt kíméletes, hisz a Pokol harmincadik énekében a legnagyobb gonosztevők társaságába tette. „Meztelen, harapva, mint disznó” rohan a bolond Schicchi, akinek az volt a bűne, hogy meghamisította Buoso Donáti végrendeletét, mégpedig úgy, hogy befeküdt ágyába, s a sötét szobában újból rendelkezett a már halott Donáti helyett. Ám ez a Buoso Donáti sem lehetett valami derék ember, mert Dante ugyancsak elbánt vele is: őt a Pokol XXV. énekében, tehát meglehetősen mélyen találjuk, ahol éppen hasba szúrja egy Cavalcanti nevű hírhedt zsaroló, akit bűneiért kígyóvá változtatott Dante. De erről már nincs szó Puccini vígoperájában, ott be kell érnünk azzal, hogy a ravasz Schicchi igazságot szolgáltat, természetesen a maga módján. Kevés zeneszerző megítélése olyan ellentétes, mint Puccinié, sokan az olasz bel canto teljes fehígítását látják benne, aki semmi újat nem adott az operairodalomnak, mások viszont éppen azért szeretik, mert zenéje könnyen felfogható, s helyenként hatásos is. Bármint ítéljünk is, a Gianni Schicchi kiemelkedik az életműből, valószínűleg legjobb alkotása, s népszerűségét nyilván segíti a kitűnő szövegkönyv is. A tv nem kényeztet el bennünket jő muzsikával, ezért is örültünk fokozottan a Puccini-bemutatónak, amit — s ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk — világszínvonalon álló előadásban láthattunk. Felesleges lenne Ferencsik János dirigensi erényeit ismételni, s azt is, h'ógy Melis Györgynél ma aligha található jobb Schicchi. Azt viszont nem hallgatjuk el, hogy a jó rendezés (Szinetár Miklós) beérte meglehetősen gyön- gécske rajzokkal, amelyeknek Firenzét kellett volna felidézniük. Sem a célt nem szolgálták, sem az előadás egészébe nem illettek bele. CSANYI L. Ordas Iván: Damjanich tábornok Móra Ferenc Könyvkiadó, 1971. „Hörpintgessütk közben! Utálom a teli poharakat. !” — Ügy, ahogyan mondod, drágám; Tisza képlet állt előttem: karrierista! Egyetlen, sovány mentsége legfeljebb az lehet, hogy mindenki, aki nem a maga ura, tehát nem szabad pályán működik, többé-kevésbe óhatatlanul karrieristává kell hogy váljon, hiszen előmenetele mások, sokszor nála méltatlanabbak akaratának függvénye. Damjanich mindenesetre sokkal okosabb karrierista, semmint azt mészáros külleméből gondolná az ember, de sokkal ostobább annál, hogy el ne árulja magát. Ekkor még arra voltam kíváncsi, hogy valóban fajtánk árulója-e. Most pedig még arra is vagyok, hogy ha a magyarok ügyei rosszra fordulnak, amiben nem kételkedem, miként vágja majd ki magát, és sikerül-e visszalavíroznia a császári hadsereg vizeire. Közben a bor elfogyott. Damjanich odaszólt a szoba sarkában bóbiskoló legényének: „Andris fiam! Pattanj, és töltesd meg a fogadóssal a pincetokot!” — Pénzt lökött az asztalra. „Igyál magad is egy pohár pálinkát, tudom, azt kívánja a gusztusod!” A legény azonnal ugrott. Én azonban, ha a fejemben még nem is, de a lábamban már kezd- •;< j J J •. tem érezni a nehéz bor erejét, ezért közbeszóltam: „Ha szabad kémem, ne ezt a fajtát, őrnagy uram! Valami könnyebbet.” Damjanich rámcsodálkozott. „Nocsak! Nem ízlett?” Alighanem mef se fordult a fejében, hogy sashegyiből nem lehet vederszám inni. „Valami jó hpmokit hozzál, fiam!” Amíg a legény vissza nem tért, javarészt csak hallgattunk és szivaroztunk. Damjanich a dohány élvezetében is szertelen, tele tüdőre szívja vastag bőrszivarjai füstjét. Amikor a tisztiszolga visszajött a borral, újra kezdtük az ivást. „Nos akkor ezt fogyasztgassuk” — töltötte meg a poharamat. A második fajta sem volt rossz. Míg a nyelvemmel, szájpadlásommal próbálgattam az ízét, óvatosan megfogalmaztam magamban a következő kérdésemet is. „Idehaza vajon nem szólalnak-e meg a fegyverek?” Az asztalra csapott, hogy csak úgy táncoltak a poharak. „De hiszen már szólnak is! Az ön barátja vagy az enyém mesélte el a karlócai csatát?” „Ahol kétszáztizenegy szerbet temettek el” — mondtam csendesen. „Meglehet, hogy holnapután Óbecsén vagy Szabadkán, vagy mit tudom én, hol, még többet temetnek majd!” „És ön lövetni fog rájuk?” „Ha fellázadnak, hát hogy a fenébe ne?!” „Ön szerb ember, őrnagy úr?” „Hát hogy a fenébe ne volnék?!” Most én voltam az, aki elsőként hajtottam fel boromat. „Akkor itt valami az én véges eszemnek magán!” — jelentettem ki. j — 62 — .. t úl Ä levegő megsúrúsödött körülöttünk. Mindkettőnknek fejébe szállt az indulat meg a bor. Vörösre gyűlt arccal méregettük egymást, de érdekes módon ezúttal Damjanich volt az, aki előbb lelohadt. „Megértem én a maga töprengését, Mihajlovics úr! — mondta váratlanul. — Azt ne higgye, hogy az én fejemben nem fordultak meg hasonló gondolatok. Engedje meg azonban, hogy most én kérdezzek!” „Parancsoljon!” „Milyen ország ez?” i, . ' „Hogyhogy milyen ország?” „Úgy, ahogyan kérdem. Milyen ország?” „Magyarország.” „Az. A szerb fejedelemség pedig odaát van, a Duna túlsó partján. Ha ugyan egyáltalán van, hiszen a várakban, erődítményekben máig a szultán csapatai ülnek. Ugyanazon törököknek a leszármazottai, akik elől a maga meg az én őseim ide menekültek Magyarországra. Menekültek, méltóztatik érteni? Tehát befogadták őket. Aki Magyarországon él, az ennek az államnak a polgára, ha szerb, ha tatár. Szeretnék én látni a világon bárhol egy hadsereget, melynek tisztjei nem vezényelnének tüzet az állam ellen lázadókra, bármely nációhoz tartozzanak is azok! Nos, én ennek a hadseregnek az őrnagya vagyok!” „Véleményem szerint őseinket nem a magyarok, hanem a felséges uralkodóház fogadta be!” „De nem Felső-Sziléziában telepítette le, hanem közvetlenül a határnál, hogy elsőként verekedhessenek a törökkel. Méghozzá a magyarokkal együtt”. Ivott, aztán folytatta: (Folytatjuk). “ 63 —*
