Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-05 / 234. szám
4 Karl-Marx-Stadt megyei testvérlapunk szeptember 26-i számában is bő terjedelemben foglalkozik a szocialista munkaverseny legfrissebb híreivel. A terv teljesítéséhez mindennap a legjobb tudás szerint kell dolgozni — hívják fel a figyelmet Wolfgang Fröhlich, a kotten- grüni textilfeyár párttitkára arról tájékoztatta a lap olvasóit, hogy a nagy teljesítményű gépek több műszakos kihasználása érdekében milyen intézkedéseket tett a párt- és gazdasági vezetés. Egyebek között a munka- és életkörülmények javítására is gondoltak az átszervezésekkel kapcsolatosan. • \ Á városok tisztaságáról érdekes kommentárt olvashatunk az újságban. Megtudhatjuk. hogy a megye székhelyén a jól szervezett és jól gépesített szemétszállítással sem lehetne megoldani a példás tisztaságot, ha a lakótelepek és a közelükben lévő üzemek nem szerveznének rendszeresen köztisztasági akciókat. Példának hozza a nyugati városrész és a VEB Diamant, valamint VEB Industriewerke aktivitását. Összefogásuk eredménye, hogy meghatározott időközökben közösen „nagytakarítást” rendeznek az utakon, parkokban, hogy a körzet valóban kellemes pihenést biztosítson, a rend, a tisztaság révén is. • Nyolcvan múzeum van a megyében — közli egy információ. Érdekes szám: Augus- tusburgban évente 200 ezer látogató keresi fel a motorkerékpár-múzeumot. A légkedveltebb természetesen a seiffeni játékmúzeum. Thmbobckhsi npflsaa A Tolna megyei horgászok szívét megdobogtató képre akadtunk testvérlapunkban, a Tambovszkaja Pravdában. A szerencsés horgász Jurij Szorokin volt: Szosznovkában él és nemrég egv 12.5 kiló3 pontyot siüerult m^djiaszta- nia. Szép példány, de mint a Tambovszkaja Pravda írja, itt sem mindennaposák az ilyen horgászzsákmányok. FEJÉR MEGYEI Magyarországon, a Mezőfalvi Állami Gazdaság hibridüzemének tanácskozótermében ismertették először a megyei szakemberek előtt a Humbold Egyetem professzorai azokat a kísérleteket, amelyek célja: a szalmát takarmányozásra felhasználni. Az egyetem egy amerikai kísérlet alapján látott hozzá, hogy a szalmát, amely hihetetlenül nagy mennyiségben terem az európai országokban is, értékes takarmánnyá varázsolja. A kémiai, a vegyi eszközök közül az ammóniumkarbonátot és a karbamidot vette igénybe a tudós azért, hogy a szalmát „feltárja”, mint minden takarmányok legjobbikát a tej- és hústermelésben. A Humbold Egyetem kísérletei bebizonyították, hogy az agrárgazdaság számára ma még szinte felmérhetetlen értékű lehetőséget tártak fel a takarmányozásban. A szalma, mint tömeg is kiapadhatatlan forrás a takarmányozásban. Megbízhatóbb koncentrátumot készíthetnek belőle, mint a természetes viszonyok között termelt lucernából és egyéb más takarmányokból. Az elfogadott legjobb pelett- recept a következő. Egy tonna előállításához 74 százalék szalma, 8 százalék cukorrépaszelet, 2 százalék ammóniumkar- bonát és 2 százalék különféle ásványi keverék szükséges. E recept alapján készített napi 8,4 kilónkénti etetésével tehenenként a rosheimi termelő- szövetkezetben elérték a 4140 literes fejési átlagot. íme, a szalmahasznosítás újabb lehetősége. la ftervalssance du Val d'Oise Er A bezonsi francia kommunista lap szeptember 18—24-i számában a következőket írja: „Két magyar delegáció tartózkodik ebben a pillanatban városunkban. Szekszárd különböző üzemeiből tizenkét munkás érkezett az elmúlt pénteken, akik szeptember 26- ig maradnak. A másik delegáció tíz fiatal magyarból áll, akik ugyancsak testvérvárosunk lakói és szeptember 15— 30 között lesznek vendégeink. Programjuk feszített lesz, mert megismerkednek majd városunkkal, Párizzsal és tá- gabb környékével. Ugyanakkor visszaérkezett a Magyarországon járt francia nődelegáció is, amelynek szekszárdi programjáról következő számunkban bővebben beszámolunk. A fenti hírek cáfolhatatlanul bizonyítják testvérvárosi bizottságunk jó munkáját.” A lap egyik másik hírében arról számol be, hogy a munkanélküliség elleni tiltakozó íveket, a CGT helyi szervezetének kezdeményezésére, rövid néhány óra alatt 1650 bezonsi üzemi dolgozó írta alá. Dunántúlt napló Tolna megyében is probléma az úttörők foglalkoztatása. Kevés a helyiség. Hasonló a helyzet mindenütt, így Baranyában is. A Dunántúli Napló fényképes tudósítást közöl a pécsi Bártfa utcai iskola csapatotthonának alapkőletételéről. Az iskola tanulói, a pedagógusok és a szülők elvégezték a tereprendezést, de máris sokan jelentkeztek az építkezéshez is társadalmi munkára. Társadalmi összefogással építik a négy foglalkoztatóhe-' lyiségből, zsibongóból és vezetői szobából álló, mintegy 300 négyzetméter alapterületű csapatotthont. Jó, nálunk is követendő példa. Somogyi Néplap A kaposvári Városi Tanács hagyományteremtő szándékú népifazekas-pályázattal ösztönzi a korong somogyi forgatóit. Somogybán 2025-en foglalkoznak népi kerámiával, a fazekasság központja Kaposvár. A pályázaton többnyire a fiatalok vettek részt. Az első díjat Tamás Mária kapta stílusos sárközi edényeiért. A díjnyertes munkákat kiállításon mutatták be Kaposváron. PETŐFI A Petőfi Népe hosszabb cikkben foglalkozik Kecskemét zöldségellátásával. Megállapítja, hogy Kecskeméten a zöldségforgalomban kialakult árak kedvezőbbek az országos átlagnál. 'A megyeszékhely minden lakója évente 85 kiló vegyes zöldséget fogyaszt, ami az országos átlaghoz hasonló. A zöldségellátás Kecskeméten, jó, de jónak kell lennie 1980- ban is. Az elkövetkezendő öt évben a város lakossága mintegy tízezerrel növekszik, ugyanakkor várhatóan az eddigi 85- ről 100 kilóra nő a zöldségfogyasztás. Kecskemét zöldségszükséglete 1980-ra évi mintegy ezer vagonra emelkedik. Ezeket a változásokat veszik figyelembe most, az ötödik ötéves terv kezdete előtt. Ordas Iván: Damjanich tábornok Hóra Ferenc Könyvkiadó, 1971. — Igen, elfogadtam Damjanich meghívását. A fogadóban már vá rt szokott utcai szobám. Az övé a folyosó másik végén, az udvarra nyílott. Felvitettem holmimat, lemostam magamról az út porát, és rövidesen kopogtattam ajtaján. Jó dupla pisztolyomat otthagytam Mirkónál, szegény öreg szolgánknál, aki a biztonság okáért még be is zárkózott, hogy szokott Cerberus módján őrködjön értékeimen. Természetesen a láda tartalmáról vagy éppen annak rendeltetéséről ő sem tudott semmit. Damjanich időközben jó füstölt kolbászt és sonkát hozatott a bor mellé. Ingre vetkezetten, de igazi házigazdái szívélyességgel fogadott. „Engedelmével kényelembe tettem magam, Mihajlovics uram — mondta. — Utálok minden formaságot, és különben is útitársak, jó szerb emberek között mi szükség van erre?” Igazat adtam neki, és falatozni, borozgatni kezdtünk. Bor mellett könnyen oldódik a nyelv, Damjanich pedig különben is szíves beszédű, társaságkedvelő, e tekintetben tagadhatatlanul magunk fajtája. „Nagy méreg az effajta késedelem, ügye, őrnagy uram? — kérdeztem. — Katona embernek meg, gondolom, különösen az!” „Képzelheti! Tudja, én sok mindent máig sem szoktam meg a császár ármádiájában, de a pontosságot úgy belém sulykolták, hogy az talán már véremmé is vált. Még a saját temetésemről sem szeretnék lekésni, nemhogy életem első zászlóalja parancsnokságának átvételéről!” „Nem vezényelt még zászlóaljat, őrnagy uram?” „De igen. Díszszemlén, amikor a parancsnokom megbetegedett. A katonáskodás azonban nemcsak díszszemlékből áll. Máskülönben századnál nagyobb alakulat fölött még nem sikerült bebizonyítanom, hogy mennyit érek!” „Bizonyára nagyon sokat — udvariaskodtám. — Hiszen katonanemzet fia...” — Igazad van, valóban eléggé otromba bók volt, de ő nem érzéketlen a hízelgés iránt. Mosolyogva emelt poharat. „Igaza legyen! Erre igyunk!” Ittunk. „Nem könnyű mesterség ez — mondta. — A legtöbb civil azt képzeli, hogy a tisztnek semmi más dolga nincs, mint kiállni a katonái elé, kardot húzni, és jó hangosan elordítani az előríá- sos vezényszavakat. Tulajdonképpen nemcsak civilt, katonatisztet is épp eleget ismerek, aki, sajnos, így gondolkodik. Ott van például Tichy őrnagy a temesvári garnizonban! Pedig hát ezt bármelyik jó torkú vásári kikiáltó meg tudja csinálni. Sokkal többről van szól”. „Éspedig miről?” Tűnődve forgatta a poharát. Az effajta ember nehezen fogalmazza meg érzéseit, éppen ezért jobban, megrágja a szót. „Arról uram, hogy a katonának ismerni kell. Egytől egyig, valamennyit. Örömét, gondját, bú- ját-baját, bánatát, még azt is, hogy kivel csalta meg a kedvese. Csak akkor tudom megkövetelni a legtöbbet, ha ismerem az embereim képességeit. Meg akkor, ha megbíznak bennem. Ha tudják ugyan, hogy szigorú vagyok és saját kezűleg képelek. fel mindenkit a legkisebb rendbontásért, de ha azt is tudják, hogy mindent megkapnak tőlem, ami csak lehetséges. Nem akarom azt mondani, hogy ez valamiféle barátság, de minden bizonnyal bajtársiasság. A legtöbb tiszt ott véti el, hogy tiszttársait ugyan bajtársainak érzi, meg a katonáitól is elvárja, hogy egymással szemben bajtársiasak legyenek, de az meg sem fordul a fejében, hogy ugyanannak a hadseregnek a tagjai, tehát a közlegény is a tiszt bajtársa és megfordítva.” — Bevallom néked, Katherinám, hogy el- ámultam. Végtére ez az ember évtizedeket töltött a császári hadseregben, és olyan elveket vallott, mint egy jakobinus. „Kóstolgassuk, jó uram!” — mondta, látva elmélázásomat. Kóstolgattuk. Finom, de nagyon nehéz, erős bor volt. Damjanich úgy küldte le egyik pohár tartalmát a másik után a torkán, mintha kút- vizet nyelt volna. „Szokatlan ilyesmit hallani egy császári tiszt szájából” — vallottam be. Kijavított: „Immár nemzetőr őrnagy vagyok, nem császári százados. Óbecsén első dolgom lesz kicserélni ezt a kabátot — rázta meg Waffenrockja — 59 — ujját. — De a 61-es gránátosoknál sem gondolkoztam másképp.” — Tudod, hogy nem vagyok valami túlságosan jó véleménnyel a katonatisztek szellemi képességeiről. Engem már az is meglepett, hogy egy gránátostiszt egyáltalán gondolkozott valami máson, mint amit előírtak neki. „És eredménnyel?” — kockáztattam meg a kérdést. Nevetett. „Ha azt eredménynek lehet mondani, hogy ennyi esztendei szolgálat után nem jutottam magasabbra egy nyavalyás századparancsnokságnál, akkor nem nagyon. De ha arra gondolok, hogy már negyvenhatban, amikor először verekedtem Lombardiában a lázadókkal, láttam tisztet, akit nem elölről, a homlokán ért az ellenség golyója, hanem hátulról, a saját katonái puskázták le, akkor minden bizonnyal. Nekem se akkor, se mostanában meg nem fordult ilyen halálnak még a gondolata sem az eszemben. No,, de ízlelgessük!” Megízléltük a bort. „Végtére is — folytatta — a katona mestersége a háború. Ott mutatkozik meg, hogy ki mennyit ér. Mint ember és mint parancsnok.” Megráztam a fejemet. „Nem értem — mondtam. — Őrnagy uram, amint azt már Pesten, Licziniusnál említette, nemrégiben még odalenn harcolt Itáliában. Tehát ott, ahol megmutatkozik, hogy mennyit ér a katona. Már megbocsásson, nekem egy szikra okom sincs, hogy kételkedjem az ön személyes bátorságában, meg nem is vetemednék ilyesmire, de akkor nem értem, miért hagyta ott a harcteret, és jött át a nemzetőrségbe. Hiszen itt igazán nincs háború!” Ismét csak nevetett. „Az előléptetés se kutya, kedves uram! A lázadókat előbb-utóbb leveri Radetzky, aztán az ezredek bevonulnak a garnizonokba, a katonatisztek pedig visszatérnek a szamárlétrához. Vagyis foghatják a plajbászt, és pipálgathatják a katonai sematizmusból, hogy a rangban előttük állók közül kiket szólított magához az Ür, vagy kiket vágtak nyugállományba! Mit gondol, Mi. hajlovics uram, boldogult nagyapám hány esztendeig szolgált, amíg fejére tehette a tollbok- rétás tábornoki csákót? ötvenhárom évig! — vágta ki diadalmasan. — Nos, ehhez nekem édeskevés kedvem van!” Poharat emelt. (Folytatjuk) — 60 —
