Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-24 / 250. szám
A történelmi tudat és közérdeklődés A máltunlrról szóló mennyi eleme az ismeretek társadalmilag szervezett átadása, „betáplálása” során kerül tudatunkba, s nem véletlenszerűen hagyományozva. Hogy mennyire így van ez, gondolkodjon el ki-ki csak egy pillanatra azon, hogy mondjuk nagyapáink szülei hol is éltek, mivel is foglalkoztak? Száz ember közül kettő-három ha akad (de inkább egy sem), aki mind a négy dédszülő-pár életéről csak ennyit is meg tudna mondani. Mindez azért van így, mert a epontán, családi emlékezet — eltekintve most a századokig egy faluban élő parasztosaié- dók némelyikétől — bizony csak három generációra, száz esztendőnél is kevesebbre terjed. A felszabadulás után született nemzedék még tud majd valamit mesélni gyermekeinek a II. világháborúról: elismétlik, amit szüleiktől hallottak, akik megélték azt. De már az I. világháború eseményeiről, hát még a „boldog békeidők” éveiről, monodjuk a millenniumi kiállításról, már csak legenda- számba menő információi vannak azoknak, akik csak a száj- hagyományra támaszkodnak. régi, négy eseményei, valójában nem a szájhagyomány, hanem feljegyzések, krónikák leírásaiban maradtak fenn, levéltárak irataiból rekonstruál- hatóak. Ezt a feltáró-helyreál- lító munkát végzi el a történelemtudomány. Ha pusztán a szájhagyományra, a szülők által továbbádottakra hagyatkoznánk, akkor ma a honfoglalásról már semmit sem tudnánk, azt sem, hogy volt-e egyáltalán. S még a szaktudomány által könyvekben, tanulmányokban rögzített, nagy számban publikált eredmények sem válnak , egycsapásra közismertté. Hányán tudják beilleszteni például világháborús élményeiket, személyes tragédiájukat az időközben nyilvánosságra került hadműveleti elgondolások, kulisszák mögötti diplomáciai tárgyalások szövevényébe? Az emlékeket hallgató középiskolás sokszor pontosabban végzi el ezt, mint az, aki a történelemnek cselekvő és szenvedő részese volt. Kórrlpciinlr ***^ után a ksHC( UooUiln vetkező:' hogyan jutnak el a történettudomány eredményei (a múlt rekonstrukciója) a köztudatba? Nyilvánvalóan nem lehet megkívánni, hogy akárcsak az iskolázottabbak is folyvást kövessék a tudomány eredményeit, olvassák a szakfolyóiratokat. A kapcsolat, a közvetítés rendszere nem ennyire közvetlen. Elsősorban az oktatás az, amely — magától értetődően néhány éves késéssel — közvetít A történelem mint tantárgy közvetlenül, de a történetiség elvének érvényesítésén keresztül közvetve valamennyi tantárgy megalapozott világnézetileg szilárd történeti tudást nyújt. Azonban az iskola elégséges tudást nem is adhat: e tudás ugyanis törvényszerűen és folytonosan elavul. Nemcsak azok, akik a múlt rendszerben tanultak, hanem akik húsz éve, sőt tíz éve fejezték be tanulmányaikat, lépten-nyomon tapasztalhatják, hogy ismereteik — részben vagy egészében — már elavultaki A történelmi ismeretek terjesztése — mint a szocialista tudat fejlesztésének eszköze — tehát nem szűnhet meg az iskolai évek végeztével. S ezt a munkát végzi el a tudománynépszerűsítés. S nemcsak a népszerűsítő előadások és könyvek tartoznak ide! Szinte észrevétlenül közvetíti a történelmi ismereteket a televízió kalandfilmsorozata, a rádiójáték, az emlékművek, az utcanevek, a megünnepelt évfordulók. Előfordul persze, hogy az ismeretterjesztés rosszul tükrözi a valóságot. Így a tv egyes leegyszerűsítő partizánfilmjeinek, az ellenállásról szóló sorozatai hatásának tulajdonítható, hogy egy felmérés szerint az általános iskolát végzett ipari tanulók egyharmada azon a véleményen van, hogy Magyarország a II. világháborúban a Szovjetunió szövetségese volt! A történelmi ismeretek népszerűsítése tehát nehéz és nagy felelősséggel járó feladat. Nállink Magyarországon a núlUlln, történelem iránti érdeklődés hagyományosnak mondható. Nem az érdeklődés felkeltésére, hanem megfelelő szinten történő kielégítésére vap szükség. Az utóbbi években történt bizonyos előrehaladás. Történészek közreműködésével készültek ismeretterjesztő műsorok a Rádióban és a Televízióban, megjelentek az iskolások számára a Képes történelem kötetei, megindult az újabbkori egyetemes történelem eseményeit tárgyaló Népszerű történelem sorozata, több hazai és külföldi szerző színesen és színvonalasan megírt munkája látott napvilágot. A Gondolat Kiadó a legutóbbi könyvnapon, útjára bocsátotta a Magyar História könyvsorozatát. Ez a kis formátumú, képes, a magyar történelem izgalmas korszakait feldolgozó, fiatal történészek által írott sorozat a legszélesebb olvasórétegre számított, s méltán: a sorozat megjelent két első kötetének (Tóth István: A rómaiak Magyarországon; és Péter Katalin: Magyar romlásnak századában) több tízezer példánya mind gazdára talált. Hehéz feladata sítő munkának, hogy a legújabb tudományos eredmények ma már nem annyira az életrajzi vonatkozású szenzációk felfedezéseben, hanem új szakágak száraz adatfeltárásai nyomán születnek. A „szárazabb” szakágak eredményeinek ha a történeti hűségnél kívánunk maradni, be kell épülniük azokba a népszerű feldolgozásokba, amelyek az érdeklődés felkeltése nélkül nem érhetnek el tartós hatást A történettudománynak — végső soron —■ a történelmi érdeklődés magas szintű kielégítésén kell munkálkodnia. A történész jobban teszi, ha nem töri a fejét olyan problémák megoldásán — amelyek „senkit sem gátolnak az alvásban”. Más szóval: a tudományos kutatás évtizedes célkitűzései feletti fokozott társadalmi ellenőrzésre van szükség. S ehhez a meglévő történelmi érdeklődés további elmélyítése a követendő út. GERGELY ANDRÁS Irányelvek a főiskolai könyvtárak fejlesztésére A főiskolai könyvtárak fejlesztésére irányuló törekvések egybehangolása céljából a Kulturális Minisztérium — az oktatási miniszterrel, a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterrel, az egészségügyi miniszterrel, az Országos Testnevelési és Sporthivatallal, továbbá a Szakszervezetek Országos Ta. nácsával egyetértésben — irányelveket adott ki. Az irányelvek célja az, hogy a rendelkezésre álló pénzeszközök, illetőleg a biztosított fejlesztési keretek hatékony és gazdaságos felhasználását segítse elő. A dokumentum a főiskolai könyvtár elsőrendű feladataként a főiskolán folyó oktatási és tanulmányi munka szakirodalmi és tájékoztatási igényei-; nek szolgálatát jelöli meg. Az irányelvekben nagy hangsúllyal szerepel a hallgatók és oktatók idegen nyelvtanulását segítő, céltudatosan válogatott könyvtári állományrész létrehozása. Azokon a tanárképző főiskolákon, ahol nemzetiségi nyelvet oktató tanszék működik, szükség van a hallgatók és az oktatók nemzetiségi nyelvű szak- és szépirodalommal, segédkönyvekkel való ellátására is. A dokumentum kitér a főiskola nevelési feladataira is; ezzel kapcsolatban elengedhetetlennek tartja, hogy a könyvtár színvonalas állományrésszel tíj- mogassa a világnézeti-politikai nevelőmunkát. Annak érdekében, hogy a főiskoláról kikerülő fiatal szakemberek szakmai továbbfejlesztése, önképzése biztosítható legyen, lényeges, hogy még főiskolai tanulmányaik során elsajátítsák az önálló kutatómun-. ka, az irodalomkutatás és felJ dolgozás módszereit. Ordas Iván: Damjanich tábornok Móra Ferenc Könyy kiadó, 1971. A csatolt jelentések egy része nehezen olvasható, ezeket a könnyebb betekintés kedvéért Excellenciád részére lemásoltattam. Itt kívánok emlékeztetni, hogy nevezett Damjanich, a Saint- Julienektől dezertált alszázados, eddigi megítélésünk szerint az egyik legeredményesebben működő lázadó korifeus, így a személyével kapcsolatos információk fokozott jelentőséggel bírnak. Anton Reich kivégeztetésével kapcsolataink az általa vezérelt, úgynevezett III. számú hadtesttel ez idő szerint sajnálatos módon megszakadtak. Amint az a jelentésekből is kitűnik, ágensünk az „Ursula” fedőnévhez intézte sorait, míg saját fedőneve „Tóni” volt. I. Kelt Veresegyházán, 1849. április 9-én, hútvéthétfőn Kedves Ursula! Már hosszabb ideje nem írhattam, ezt tulajdonítsd annak, hogy egy hete szinte állandó mozgásban vagyunk, sok fáradalom és főleg igen rossz ellátási viszonyok között. Ma egy hete indultunk Gyöngyösről, és egyetlen pihenő nélkül jutottunk el egészen Jászárokszállásig, de alig szálltunk táborba, már jött a parancs, hogy tovább Hatvanig, ahonnan erős ágyúdörgés hallatszott. Szerencsénkre, mire a leszálló estével odaértünk, ellenfeleink már visszahúzódtak, és így bolygatatlanul tábort verhettünk. Nem épp a legkellemesebb viszonyok között, a várostól kívül, balra, homokbuckák között. Itt mindennek ellenére némi pihenőhöz jutottunk és jutottam volna én is, ha másnap reggel a tábornok úr nem vezényel a kocsijára, teljes fegyverzettel mint — 106 — biztosító káplárt. Persze volt más biztosításunk is, egy fél szakasz huszár, akikkel együtt 3-án Jászberénybe mentünk. Itt a kormányzó elnök adott ebédet a tiszt urak főbbjei részére. Sajnos, a felszolgáláshoz nem engem vezényeltek, így csak másodkézből szerzett értesülések alapján mondhatom, hogy a tiszt urak között éles szóváltás volt a rossz ellátás, az intendantúra hibái miatt. Krajn huszár őrnagy, egy vérmes, kövér ember állítólag olyan szavakat engedett meg magának, hogy a mi tábornokunk megintette. Ebből újabb szóváltás kerekedett, olyannyira, hogy a végén láttuk, amikor Görgey tábornok úr egy tiszti járőrrel elvezettette Krajn őrnagyot. Másnap már Tápióbicskénél voltunk, p.edig őszintén mondhatom, hogy nem nagyon kívánkoztunk oda. Épp rotyogni kezdett kondérjainkban a gulyás, amikor ismét ágyúdörgés hangját hozta felénk a szél. Őrmesterünk, egy bizonyos Török nevezetű, aki egykor a Saint-Julieneknél tanulta a hadi mesterséget, és így bizonyára ismered, csúnyán káromkodott. — Hát már enni sem hagyják az 'embert? — mondotta és még sok egyebet is, amit szégyel- nék papírra vetni. Hasonlóan nyilatkoztak a többiek is, hiszen farkaséhesek voltunk. így amikor sorakozót vertek a dobosok, bizony nem nagyon mozdult senki. Váratlanul ott termett azonban a tábornok úr, mármint Damjanich. — Fiúk! Hát nem megyünk előre? — kérdezte. Tudnod kell, kedves Ursula, hogy egy tábornoknak nem kötelessége a kérdezősködés, de ez a miénk olykor a legváratlanabb dolgokkal lepi meg az embert. így azon sem csodálkoztam, hogy egy honvéd léleknyugalommal megrázta a fejét, és így válaszolt: — Nem én, míg nem eszünk, az istennek se! — Igen, de verik Klapkát, hát mégsem megyünk ? Erre persze nem lehetett mást mondani, mint ami meg is történt: — De már úgy megyünk, az angyalát! Gondolom, ebből is megérted, Ursulám, hogy Damjanich tábornok úr nem nagyon kedveli az első hadtest parancsnokát, akinek 9200 gyalogosa, 1800 huszára, negyven ágyúja és nyolcszáz főnyi tüzérsége van. Valóban az ő megfutamodott csapataival találkoztunk Nagykáta alatt. Dam— 107 — janich dupla schwarmléniát vezényeltetett, a tüzérség felét pedig lemozdonyozta, és égő kanóccal a kézben, a kartácsra töltött ágyúk mögött szembeállította a rendetlenül menekülőkkel. Két vagy három embert kellett agyonlőni, köztük egy tisztet is, és a mi hadtestünk tökéletes rendet csinált. Aligha kétséges, hogy ebben a tábornok úrnak nagy szerepe volt, aki egyszerre osztogatta a pofonokat, a lapos kardcsapásokat, a halálos ítéleteket, de felénk a tréfákat, élceket is, úgyhogy a végén már az első hadtestbeliek is szégyenkezve csóválták fejüket nagy megfutamodá- suk miatt. Ezután került sor arra, hogy a tápió- bicskei hídnál... Itt a jelentés megszakad, de mint arról bizonyára Excellenciád is megfelelő információt kapott, az említett Tápióbicske melletti kis Tápió patak hídjánál került sor a lázadók egyik legtöbb vérbe kerülő rohamára. A 9. számú zászlóaljukat hős vadászaink előbb visszanyomták, de ekkor I Damjanich harcba vetette a 3. számú zászlóaljat. E kettő a honvédség elit alakulatai közé tartozik, és információink szerint Damjanich mesteri módon használja fel őket, külön-külön táplálván mindegyik egység hiúságát. így az említett hídnál is valóságos versengés alakult ki közöttük, olyannyira, hogy a 9-esek zászlóját egy 3-as altiszt ragadta magához, sikerre vívén a rohamot, és ezzel tulajdonképpen eldöntve az ütközet legfontosabb momentumának sorsát. Az illető altisztet, bizonyos Szikszai Lajost, az emberekhez tagadhatatlanul jól értő Damjanich Görgey jelenlétében azon nyomban hadnagyi ranggal és a lázadóknál rendszeresített érdemérem III. osztályával jutalmazta. II. Kedves Ursula! (dátum nincs) Tegnap és tegnapelőtt borzalmas élményben volt részem. Isten két felszentelt szolgája állt a puskacsöveink elé, illetve bitó alá, Tápiószecsőn és Kókán. Mariczai János plébános, császárhűségtől indíttatva, még ideérkezésünk előtt több ízben hirdette a szószékről a trón érdekeit, és a velünk való szembefordulásra biztatott. Damjanich épp rendkívül rossz hangulatban volt; egy véletlen folytán tudtam meg, hogy miért. Leiningen ezredes úrral reggeliztek a papiak tornácán, és hallottam, amint ő kérdezte: — A köszvény kínoz, Onkel Johann? (Folytatjuk) — 108 —
