Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-15 / 242. szám

Áz egyenes út rövidebb

— Ma még egyetlen nyugtatót sem vettem be.

Á mondatot, bár nem nekem szánták, író Lajosné irodájában .csíptem el”. A megye- székhely összes óvodája az ő igazgatása alá tartozik, és mint a kijelentésből is következtetni lehet rá, egyáltalán nincs könnyű dolga. Az óvodákban meglévő krónikus munkaerő- hiány még a kisebb baj, sokkal több problémát okoz az, hogy például az idei őszön a szülők 410 gyereket szerettek volna beíratni a 271 rendelkezésre álló helyre. Nehéz igazságot tenni, eldönteni, hogy ki kerüljön be, ki maradjon otthon.

Miután író Lajosné úgy- ahogy megértette egy nagymamával, hogy most éppenséggel lehetetlen az unokáját az egyik óvodából a 'másikba áthelyezni, egy levelet teszek az óvodai igazgató asztalára.

„Tisztelt Szerkesztőség! Tisztelt Elvtársak!

... Ezelőtt három évvel költöztem Szekszárdra családommal, mert a sors és a meg- élhetőségem ide hozott. Szeretem ezt a szép várost, azaz szeretném még jobban, hogyha az illetékes szervek az itt élő munkás nagycsaládokról jobban gondoskodnának ... Három gyermekem van. A legkisebbik négyhónapos, a legnagyobb 14 esztendős, a középső, a kislányom, 3 éves ... Feleségem most tudna dolgozni, hogy ezzel is segítsünk súlyos anyagi problémánkon. Négyhónapos kislányunk ugyanis felvételt nyert a bölcsődébe. Ugyanakkor a hároméves kislányunkat helyszűke miatt nem tudják felvenni az óvodába. Feleségem most ezért nem tud dolgozni. Ez már az embertelenségnél is nagyobb csúfság. Anyasági segélyt nem kap, dől. gozni nem mehet. Mint családapa. egyedül 2700 forintot keresek, ebből 600 forint az albérlet, 780 forint a gyermek- tartás. Tisztelt Szerkesztőség! Honyan tovább? Meddig szenvedlek még a családommal együtt?”

Miután író Lajosné elolvasta K. László teljes névvel, címmel ellátott panaszos levelét,

gépkocsiba ültünk és megkerestük Frei Lászlónét, az újvárosi óvoda vezető óvónőjét, aki a következőket mondta:

— K. László, annak idején szabályosan bejelentette, hogy kislányát szeretné beíratni az óvodába. Az adatokat a szülők személyi igazolványából írtuk ki. Abban az állt, hogy K. Lászlóné háztartásbeli. Ez pedig a felvételnél kizáró ok. K. László egy szóval sem említette, hogy a felesége dolgozni szeretne. Ez ugyan kiderült volna a környezettanulmány felvételekor — a legtöbb jelentkező esetében erre a helyszínen került sor — de amikor K. Lászlóékat kerestem, nem találtam otthon senkit. Ahhoz, hogy K. László kislányát felvegyük az óvodába, két igazolás kell: az egyik • a legkisebb gyérek bölcsődei felvételéről, a másik pedig K. Lászlóné leendő munkahelyétől, melyben igazolják, hogy K. Lászlónét alkalmazni fogják.

Az újságíró útja ezután K. Lászlóék újvárosi albérletébe vezetett, öten laknak egy hajdani parasztház hátsó — nedves és dohos — szobájában. K. Lászlóval elfoglaljuk a berendezéshez tartozó két fotelt, feleségének és a két kislánynak már csak a heverő szélén jut hely.

— Adtak már be lakásigénylést?

— Sajnos, nem vagyunk abban az anyagi helyzetben, hogy ki tudnánk fizetni a lakás-használatbavételi díjat. Éppen ilyen okból szeretnénk, ha a feleségem dolgozhatna. Nagy szükség lenne a keresetére — mondja a családfő.

— Ennék nincs semmi akadálya, csak a két igazolást tessék beszerezni, a kislányt fölveszik az óvodába.

— A héten munkahely után nézek — K. Lászlónéval eny- nyiben maradtunk, miután neki is elmondtam a véleményemet: sokkal egyszerűbb lett volna, ha a szerkesztőségnek és a városi tanács művelődés- ügyi osztályának címzett panaszos levél helyett pontosan megérdeklődi, hogy mi a kislány óvodába történő felvételének a feltétele. Ebben az esetben megkímélik magukat a csalódástól, idegeskedéstől — a szerkesztőséget, az óvodai igazgatóságot és a művelődés- ügyi osztályt pedig a fölösleges utánjárástól, ügyintézéstől.

Ezek után számomra az lett volna a természetes, ha két hét elteltével, amikor az óvodai igazgatóságon érdeklődöm, azt a választ kapom, hogy az ügy mindenki számára megnyugtatóan rendeződött, a kislány óvodába jár, K. Lászlóné pedig elfoglalta a sok szekszárdi üres állás egyikét. Ez annál is inkább könnyű lett volna számára, mivel érettségije van.

Sajnos nem így történt. Az óvodai igazgatóságon író Lajosné fogadott

•— Tegnap jártak nálam K. Lászlóék. Hozták a két kisebb gyereket is. A köztünk lezajlott beszélgetés mindennek mondható, csak nvugodtnak nem. Azért méltatlankodtak — — elsősorban K. László —, hogy ajánlott leveleikre sem a szerkesztőségtől, sem az igazgatóságtól, sem a művelődés- ügyi osztálytól nem kaptak hivatalos választ.

A színhely ismét az újvárosi albérlet. A beszélgetés alatt fordított helyzet alakul ki: nem az újságíró kérdez, hanem neki szegezik a kérdéseket. Miért nem válaszoltunk a levelekre, miért nem hozzájuk mentem először, miért az óvodai igazgatóval beszéltem? K. László mondataiból — ha nem is kimondva — az derül ki, hogy hibás mindenki: az újságíró, az óvodai , igazgató, a felvételi bizottság — csak ők nem, akiknek mindössze néhány érdeklődő mondatba, meg kevés Utánjárásba került volna, hogy a kislányuk a többi gyerekkel esvütt kezdhesse eV az óvodába járást. Nem látják. hogy az egvenes út — ezúttal is — rövidebb lett volna.

*

A napokban érdeklődtünk az

újvárosi óvodában. Megtudtuk, hogy K. Lászlóné munkába állt, kislánya pedig október elsejétől óvodába jár.

Gy. M.

Egyes szám első személytea

— És te mit tennél a helyemben?

A kérdés határozott, valójában nem is kérdés, inkább a parancsoló mód egyik formája, amikor a válasz elöl nem lehet kitérni. Pedig igazán nem tudom, hogy mit tennék. Nem ismerem azt a bizonyos vezetőt, akit előttem ugyancsak ismeretlen okok miatt felelősségre kell vonni, de előbb le kellene leplezni, nyilvánosan, hogy végre diadalmaskodjék az igazság. Nem tudom mi az igazság, tétován vonogatom a vállam, s inkább arra gondolok, hogy ezek a harcias kitörések legtöbbször az igazság mögött topognak, mert az igazság —. ha van —- személyes érdeket leplez.

— Na persze, te közel vagy már a nyugdíjhoz...' — mondja beszélgető társam és legyint. Egyetlen kézmozdulat, de ebben vacogva érzem jelentéktelenségem, kiszolgáltatottságom, megalázó helyzetem. Közel vagyok a nyugdíjhoz, tehát más játékszabályok illenek rám, szinte „hivatalból" kell meghunyászkodnom, lapítanom, hisz ha megmondanám az „igazat", már nem lenne időm arra, hogy kivárjam a felettesi harag és bosszú eloszlását, s arra végképp nincs időm, hogy új munkahelyen kezdjek új életet.

Rémülten pillantok éveimre, melyek vádlón néznek rám, hisz egyszerűen alkalmatlan vagyok az igazságra, az őszinteségre, s ^zinte érzem a pillantásból az elnéző és lenéző megértést, életkorom kétes értékű jutalmát

Néha viszont a képlet megfordul. Mindenki ismer nyugdíj előtt álló, jó fizetést húzó embereket, akiket ugyanez a társadalmi cinkosság védelmébe vesz, — hagyjuk rá, azt az egy-két évet még kihúzzuk vele, ne rövidítsük meg a nyugdíját. Pedig magunkat rövidítjük meg, mert a tehetetlenség, korlátoltság — bármilyen nyugdíj járjon is utána — most árt, ma és holnap, s ezen a jámbor elnézés, cinkos és cinikus beletörődés sem változtat.

Gyerekkori emlékem kívánkozik ide. A felnőttek gyakran figyelmeztettek: Köszönj szépen a Samu bácsinak! A Samu bácsi meglett ember, akinek mindig előre kell köszönni.

A felnőttek beszélgetéseiből lassan megtudtam, hogy Samu bácsi egyszerűen vén lókötő, aki jelentékeny vagyonát ocsmány eszközökkel szerezte, s az sem volt titok, hogy komoly része volt az első világháborús katonák legendás papírtalpú bakancsaiban. Samu bácsiból vagyona tekintélyes polgárt csinált, akinek „illeti előre köszönni”, s a felnőttek is megsüvegelték.

Tudom, Samu bácsik ma nincsenek. De vannak másmilyen bácsik, akiket áltisztelet övez, pedig a hátuk mögött összenevetnek, hisz ez az, akinek már csak néhány éve van a nyugdíjig, majd csak kibírjuk addig. S ami talán még rosszabb, — erkölcsileg mindenképp ■—, hogy mesterségesen is meg lehet teremteni ezt a Samu bácsi-légkört, hisz akik mellett veszedelmesen nő a közelgő nyugdíj árnyéka, inkubátoréletre kényszerülnek, akiket óvni, védeni kell, mert ha szót emelnének az igazság mellett, lesújtana rájuk a bosszú.

Gyerekkoromban mindig feszengve köszöntem Samu bácsinak, szégyelltem, hogy nem mondhatom meg neki azt, amit mindenki tudott. De ma sem mondhatom meg? Vagy ami még rosszabb: nekem se* lehet megmondani, hisz nem lehet rám számítani, éljek csak a közelgő nyugdíj reményében, ne kockáztassam öregségem nyugalmát?

Beszélgető társam szomorúan néz rám. „Igen, — mormolja — közel vagy a nyugdíjhoz.” Legyint, nincs velem mit kezdenie.

Mint Dsida Jenő versének hőse, Amundsen kortársa,' ilyen szavak jutnak eszembe: becsület, hűség, kötelesség, igazság. Valóban nem lenne közöm — közünk — mór ezekhez? CSÁNYI LÁSZLÓ

Fejlesztik a tengelici bölcsődét

Az első megállóhely

Tengelicen öt esztendeje fejeződött be a negyvenszemélyes bölcsőde építése. A létesítmény berendezésének korszerűsítésére tavaly ötvenezer forintot áldozott a megyei tanács. A gyermekintézmény rövidesen még modernebb lesz: megyei támogatással — hetvenezer forintos költséggel —• kertjébe teraszt építenek.

Bátaszék nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága a napokban tartott ülésének egyik napirendje a szennyvíztársulat tevékenysége volt

Az évekkel ezelőtt elkészült vízmű építése után a szennyvizek elvezetése szükségessé vált. 1975. március 11-én 15

jogi személy lépett be tagként a társulatba, s vállalta a 2785 méter hosszú gravitációs szennyvízcsatorna és á szükséges tisztítótelep anyagi költségeit. A munkát már júliusban megkezdték és 1976. III. negyedéig be is fejezik. A mai napig az Ady Endre utcában 480 méter csövet fektettek le. A kedvezőtlen domborzati viszonyok miatt a szennyvíz elvezetése csak átemelésekkel

A községi tanács végrehajtó bizottsága legutóbbi ülésén elismerően értékelte a bölcsőde működését. A testület szándéka, hogy a bölcsődében jelenleg rendelkezésre álló tizenkét szabad hely többségét cigánygyermekekkel töltse be; mivel az ő szellemi és fizikai fejlődésük érdekében különösen előnyös volna a bölcsődei nevelés.

oldható meg. Ezt a munkát 3- átemelő végzi majd. A tisztító- telep a Ráctöltés és a Laj vérpatak közötti területen épüL

Az egész beruházás generál- kivitelezője a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, több alvállalkozóval. A telep földfeltöltési munkálatait (15 000 köbméter föld) a Sárköz—Völgységi Víztársulat a bátaszéki Búzakalász Mg. Tsz alvállalkozóval végzi. A beruházás meghaladja a 33 millió forintot, melyből az érdekeltségi tagok részarányosán 27 milliót fizetnek, köztük a MÁV maga 10 millióval járul hozzá, a nagyközségi tanács, a megyei tanács és a vízügyi alap pótolja a többit

<t L b.)

Áz Utasellátó ellátja az utasokat

Mivel látja el az Utasellátó az utasokat?

Étellel és itallal.

Az előbbi mondatban a sorrend csak véletlenül alakult így, hiszen az Utasellátó (a példa ez esetben szekszárdi), az utasokat elsősorban itallal látja el, és csak azután étellel.

Ez részben természetes. Minden gyakorló utazó ismeri azt a tényt, hogy ha 2—3, vagy még több óra várható döcögős, vándorlás, ha gyorsvonatról van szó, esetleg rohanás, exp- ressznél „száguldás” vár az emberre — akkor ugyanennyi idő alatt lényegesen többet eszik-iszik, mint odahaza. Amikor a vonatról jön, vagy arra vár, ugyancsak.

Mennyit?

A nem világvárosi pályaudvar nagyságrendű szekszárdi vasútállomáson szeptemberben ilyen célra 881 ezer forintot hagytak ott az uasok. Hajdú András üzletvezető úgy véli, hogy 31 dolgozója (közülük 14 foglalkozik közvetlenül az emberekkel, a „kedves vendéggel”) ebben a hónapban körülbelül 176 ezer személyt szolgált ki. Ez nem sokkal kevesebb, mint Miskolc város lakossága csecsemőktől az aggastyánokig.

Szorozni és osztani kellene. A reggeli vonatokkal, buszokkal Szekszárdra ömlő ezrek első megállóhelye az Utasellátó. Automatikus feltartóz- tatási hely. A különböző bódék reggel 5-től délután 6-ig vannak nyitva, a tejre és fagylaltra szakosított rész 10-től délután 6-ig. Ez a legkevésbé forgalmas. A napi tejfbgyasz- tási átlag másfél liter (!), a fagylaltnak már szezonja után vagyunk. A bisztró 5-től este hétig vár vendéget, a lényegesen kulturáltabb borozó 10-től délután hatig.

Tömény szeszre itt szeptemberben 190 ezer forintot költöttek a kedves vendégék, akik nem is mindig túlságosan kedvesek. A korai vonatoknál a tömény és a szendvics fogy. Ha valaki figyelő szemmel nézi a hajnali forgalmat, tudván tudja, hogy inkább az előbbi. Déltájban sor kerül a szerény konyha napi 150 meleg étel adagja jórészének elfogyasztására, délután pedig előkerülnek a „legkulturáltabbaknak” minősíthető borozóbeli vendégek is.

Ki a részeg, az ittas, az illu- minált, a spicces, a mámoros, vagy az „enyhe alkoholos befolyás alatt álló”? Ember, főleg szakember legyen, aki megmondja. A szakember kevés, az Utasellátó a megye- székhely legrosszabban fizető vendéglátóipari jellegű vállalatai közé tartozik. Szondd nincs a pultnál és ezenkívül is, ki az aki megmondja, hány fröccsre van „hitelesítve” valaki, és ki az, aki két pohár sör után botrányt csinál. Az Utasellátó 109. sz. üzletében — véli a vezető — jó lenne végérvényesen kulturált körülményeket teremteni. Csakhogy az Utasellátó nem népművelésig közművelődési intézmény, szűkösek a lehetőségei. Ha több halat adnak el (idáig is napi 100—120 adag fogy), ha több szendvics jut naponta az utasoknak, vagy éppen lángos (napi 600), netán debreceni (heti 130 kiló), az persze jó. A bisztró és a borozó árai IIL osztályúak, a büfé a IV. osztályú kategóriába tartozik. Ha egy pecsenyesütőt lehetne nyitni a teljesen feleslegesnek bizonyult tej-fagylalt bódé helyén, vagy mellette, az se lenne rossz — legalább borkorcsolyának. De megítélésünk szerint a legkisebb remény sincs arra — akarjanak bár beosztottak és a vezető a legjobbat —, hogy a szekszárdi Utasellátó sok egységre kiterjedő „kombinátja” belátható időn bélül több legyen, mint az alkoholizmus elleni propagandánk élő cáfolata, az első szeszszel bőségesen kombinálható megállóhely a megyeszékhelyen.

O. t,

Szenny v ízelvezetés Bátaszéken