Tolna Megyei Népújság, 1975. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-14 / 241. szám
Szuzcícii Évente egymillió turista r K Szovjetunió egyik legnépszerűbb turistaútvonala, amely az „Aranygyűrű” nevet kapta az ősi Oroszország fejlődés- történetével kapcsolatos városokkal ismertet meg. A Moszkvától induló útvonal északkelet felé haladva keresztülvezet Zagorszkcm, Pe- reszlavl-Zalesszkijen, Szuzda- lon és Vlagyimiron, majd visszakanyarodik Moszkvához. A szakértők Szuzdalt tartják az „Aranygyűrű” gyöngyszemének. A mesébe illő, utá-, nozhatatlam. városkép egy régi mondást idéz fel az emlékezetben: „Az építészet szintén, a történelem krónikása, ami akkor szólal meg, amikor a dalok és legendák már feledéibe merültek”. Szuzdal az orosz építőművészet remeke, amely világ- viszonylatban is egyedülálló. A szovjet építész-restaurátorok, festők és mérnökök munkája nyomán újraéledt ősi városról már 1024-bgn említést tesznek a krónikák. A szuzda- li építőmesterek keze nyomán — mintha versenyre keltek volna elődeikkel — századról századra mind nagyszerűbb alkotások születtek, amelyekben a mesterek legmerészebb elképzeléseiket valósították pieg. Ugyanakkor kivétel nélkül mindannyian tiszteletben tartották azt az általános szabályt, mely szerint saját „dallamaikat” oly módon szőtték bele a város kőbezárt „szimfóniájába”, hogy közben nem bontották meg a város építészeti összhangját. Éppen ennek köszönhető, hogy az egyik kolostor kihangsúlyozza a később épültek szépségét, beleolvadva a város arculatába, mintha mindegyik egy időben, egyetlen mester elgondolása alapján született volna. Szuzdal tereinek és utcáinak elnevezései megegyeznek a régi Moszkva utcaneveivel: Vörös tér, Vadászsor, stb. Ez azzal magyarázható, hogy Jurij Dolgorukij szuzda- li fejedelem lett később Moszkva alapítója. 1147-ben a Moszkva folyó partján húzódó hét dombon kezdték meg az új város felépítését. A híres szuzdali mesterek keze nyomán megjelentek Moszkva első házai, majd utcái, amelyeket a szuzdali utcanevekkel láttak eL Napjainkban évente körülbelül egymillió turista látogat el Szuzdalba. A nyári hónapokban a látogatók száma eléri a napi tízezret, ami megegyezik a város lakóinak számával. A lengyel néphadsereg napja Vasárnap ünepelték országszerte Lengyelországban a lengyel néphadsereg napját. Pontosan harminckét évvel ezelőtt a belorussziai Lenino- nál indult először harcba a német fasiszták ellen a Ta- deusz Kosciuszko lengyel hadosztály és azóta ezt a napot a lengyel néphadsereg megszületésének napjaként ünnepük. Vasárnap egész Lengyel- országban az emlékezés virágait és koszorúit helyezték el a hősi emlékműveknél, katonák, veteránok, fiatalok, cserkészek álltak díszőrséget. Több ezer varsói gyűlt össze a Varsóért vívott harcokban elesett 23 ezer szovjet katona mauzóleumánál. Színházi esték Az ifjúság szép madara Amikor a második világháború utáni amerikai dráma világsikere a hatvanas évek elején hozzánk is eljutott, a kritika nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, s úgy vélhettük, hogy a dráma új szakaszához érkezett. Miller mellett Tennessee Williams neve szerepelt a sikerlista élén, s ma már, midőn elült a felfedezés izgalma, egy kicsit történeti távlatból nézhetünk vissza ennek az időnek színpadi termésére. Jó alkalmat adott erre a Szegedi Nemzeti Színház háromnapos vendégjátéka, melynek során Williams egyik világsikerét, Az ifjúság édes madara című drámáját újították fel. Divat és érték nem feltétlenül egymásnak felelő fogalmak, s az elmúlt másfél évtized (a darab 1959-ben íródott) bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy a drámaíró Williams erényei és gyengéi a maguk valóságában mutatkozzanak meg. S egy kicsit csodálkoztunk is: hát ez volt az, ami akkor irodalmi és színházi eseménynek számított? Mert Az ifjúság szép madara nem jó darab. Nem jó, önmagában, an sich, anélkül, hogy klasszikus értékeket kérnénk számon a szerzőtől. Williams egyetemen tanulta a drámaírást, bár valójában ez sem látszik meg rajta. Molnár Ferenc szériában gyártott darabjaiban sokkal hatásosabb a technikai ügyesség. Dramaturgiailag ugyanis elfogadhatatlan: ez a széttöredezettség: az első felvonást két szereplő mondja végig, közülük az egyik tulajdonképpen csak a harmadik felvonásban tűnik fel újra, s a hosszú második felvonásban a férfi főszereplő is csak illusztrálja azt, amit a többiek elmondanak. De még ez sem lenne nagy baj. A darab fogyatékossága másutt bukkan elő. Az igazi drámához elengedhetetlen a hiteles szituáció, ha az önmagukban tragikus hősök légüres térben vergődnek, nem jöhet létre drámai hatás. Miről is van hát szó Williams darabjában? Chance Wayne, a szépfiú, a kisvárosi Ado. nisz, ki akar tömi környezetéből, s úgy érzi, személyiségéhez, jelleméhez legméltóbb foglalkozás, ha fölcsap selyemfiúnak. Nem tudom, az amerikai délen ez mennyire általános kenyérkereső foglalkozás, azt se tudom, hogy erkölcsileg hogyan ítélik ideg, de az kétségtelen, hogy ez az életforma nélkülöz minden tragikumot. Chance Wayne sorsa egyénileg fordulhat tragikusra, agyoncsaphatják, vagy — mint a darabban, rejtelmes nazarénus igazságszolgáltatással — kiherélhetik, ettől nem lesz tragikus hős, — még csak hős sem lesz, sőt maga választotta sorsa valójában részvétet sem kelt. Ahogy lírát sem. Mert ez a Chance Wayne egy ifjúkori szerelem ábrándjában él, ez az ábránd viszi vissza ifjúsága városába a dúsgazdag öreg hölgy karján és pénzén, hogy egy régimódi gimnazistát meghazudtoló érzelgősséggel szólítsa Heaverdy-t, soha nem feledett szerelmét. Nem ismerem a selyemfiúk lelkivilágát, nem tudom hűségük — főleg, ha pénzért forognak idegen ágyakban — tartósságát, érzel, meik intenzitását. De ez a Chance Wayne gyanús. Ebbe a szerző pumpálja bele, három hosszú felvonáson át a lírát, az ifjúkor szép emlékét, mert ha rajta múlnék, Chance Wayne könnyű lélekkel odébbállna Kosmo- polis hercegnő pénzével. De hát ez egy modern amerikai dráma, amibe szív kell, líra, érzelem, s természetesen sok naturalizmus. Mindebből van is benne, csak az a baj, hogy minden túlságosan átlátszó anyagból készült, s a színpadi hatásra építő szerzői szándék mindenütt kilátszik. S a hatás el is marad. A néző mindent ért és mindent tud, csak egyszerűen nem hajlandó azonosulni ezekkel a hősökkel, mert nincs velük egyetlen közös gondolata sem. Az pedig már egyenesen naívság, hogy a túl hatásos kiherélést zárójelenetben a főhős arra szólít fel bennünket, hogy sorsában próbáljunk magunkra ismerni. Mert természetesen a kiherélés sem marad el, vagy népiesebben szólva, a miskárolás, ez viszont arra késztet bennünket, hogy végre forfdít- suk komolyra a szót. Karinthy jut eszünkbe, aki Móricz-paródiájában ezt írja: „Pipázott, felállt, egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen, A hasa alá annak. Meg se nyif- fant az ember... A másik próbálta a miská- rolót, csukódik-e. Csóválta fejét. — Kijár a szöge ennek — mondta — a fene vigye. Be kell kalapálni.” fiát valahogy így. # Baj-e hát, hogy három bérleti előadásban is láthattuk Williams darabját? Semmiképp. A néző, akiben még talán él a hatvanas évek divatjának emléke, most saját élményét állíthatta szembe ezzel, s megállapíthatta, nem remekművet látott. Csak egy olyan darabot, ami az útkeresés időszakában jellemezte az amerikai drámaírást. Az akkori világsiker a korízlést igazolta, az értéket és maradandó- ságoí azonban nem. A Szegedi Nemzeti Színház egyébként megbízható, korrekt előadásban mutatta be Williams színművét. Szűcs János rendezése nem tartogatott meglepetést, talán nem is törekédett erre. A szereplők közül Fogarassy Máriát kell kiemelnünk, akit szívesen látnánk ennél jobb szerepben is. ízlése, kultúrája szerencsésen tompította a darab és a szerep helyenként rikító extrémségét. Kár, hogy több partnerének sem erénye még a tiszta szövegmondás, CSÄNYI LÁSZLÓ Ordas Iván: Damjanich tábornok Móra Ferenc Könyvkiadó, 1971. — Igen, fiam, eltaláltad. Érdemes lett volna. December 7-éré, csütörtökre terveztem indulásomat, ezúttal a saját lovaimmal. Ügy számítottam, hogy — ismerve az utakat — három, de legfeljebb négy nap alatt leérek Szegedre, és onnan hazáig sem kerülhet több időbe az út, még ha valami rendkívüli esemény közbe is jönne. A kereken egyhetes utazási terminus kivételesen egye. zett szegény öreg Mirko véleményével, aki — mint családunk legrégibb, leghűségesebb, de feltétlenül legházsártosabb szolgája — természetesen kötelességének érezte, hogy ebbe is beleüsse az orrát. Indulásom előestéjén váratlanul megjelent lakásomon Trebinjac, Veliszavljevics Száva és egy disztingvált kinézésű úr, akit még soha nem láttam. Bogdanovics Bosko, nyugalmazott ulánus kapitányként mutatták be. Természetesen örömmel fogadtam őket, és másom nem lévén otthon, jófajta sligovicával kínáltam az urakat. Trebinjac nem sokat kertelt, hamarosan előadta jövetelük célját. „Tehát holnap útnak indulsz, barátom?^ — kérdezte. ■ i ■ . I Mondottam, hogy igen! „Veszélyes, kockázatos ez manapság! — bólogatott. — Hosszú út, alkalmatlan idők.” Az idők alkalmatlanságát nem tagadhattam. „Rossz a postaközlekedés” — tette hozzá Veliszavljevics. — 79 — „Saját lovaimmal megyek, öreg Mirko lesz a kocsisom.” „Ha így áll a dolog, testvér — mondta Trebinjac —, akkor, azt hiszem, előrukkolhatunk kérésünkkel. Mindannyiunk kérésével.” „Ki vele!” — biztattam. „Bogdanovics kapitány úr időlegesen meg szeretne ajándékozni téged egy ládikával.” „Időlegesen? — csodálkoztam. — Nagyon kedves a kapitány úrtól, de miféle csodája a földnek egy időleges ajándék?” Bogdanovics kapitány elmosolyodott. „Különös idők, különös ajándékok. A ládika egyébként, mely elfogadásával örülnék, ha megtisztelne, tölgyfából készült, nagyon szép kidolgozású. Háromszoros biztosítási titkos zárja van, belsejét pedig svéd acéllemezek borítják. Ilyenformán mindenféle érték biztonságos megőrzésére alkalmas. Ha ön nem akarja/ kinyitni, legfeljebb csak felrobbantani lehet.” „Kezdem érteni” — néztem a szeme közé. „Ennek örülök — mondta. — Ajándékom ideiglenessége egyébként csupán azt jelentené, hogy Pancsován felkeresné önt az öcsén. Egy napra kölcsönkérné a ládát, természetesen üres állapotban, és másnapra csorbítatlanul visszahozná. Végérvényesen.” „Mivel foglalkozik az ön becses öccse, ha kérdeznem szabad?” „Katonáskodással” — válaszolta tömören, és ő is a szemembe nézett. „A páncélozott ládának pedig természetesen dupla feneke van” — így én. Bólintott. „Dupla. Négy csavart kell eltávolítani, és akkor az egyik acéllemez kiemelhető. Alatta valóban rekesz van.” „És a rekeszben?*^ '■' „Egy irat.” „Szabad tudnom a tartalmát?” „Nem.” Tagadólag megráztam a fejemet. — 80 — „Sajnos kapitány uram, akkor nem állhatok rendelkezésére. A jelenlevő urak tudják, hogy nem félek vásárra vinni a bőrömet, de mint jó kereskedő, szeretném tudni, hogy miért kockáztatom. Egészségünkre!” Ittunk egy pohárka sligovicát. Trebinjac, ez a vén összeesküvő, némi torokköszörülés után megszólalt: „Igaza van! Mutasd meg neki, Bosko!” A kapitány vonakodva bár, de elővett a tárcájából egy összehajtogatott papírlapot. „Bécsből érkezett — mondta. — A továbbjutta- tása sürgős. Hogy úgy mondjam, hazafias és alattvalói kötelesség is.” Átvettem a papírlapot. „Alattvalói kötelesség ki iránt? Ügy hírlik, hogy őfelsége lemondott.” „Kiegészíthetem információit, őfelsége testvére, Ferenc Károly főherceg is lemondott.” „Akkor?” „Trónöröklési sorrend szerint a fiatal Ferenc József főherceg következik.” Átfutottam a papírlapra írt sorokat. Mészáros Lázár miniszter alighanem arannyal fizette volna meg minden szavát. A Dél-Magyarországon és Dél- Erdélyben ügyködő személyek listája volt, akik feltétlenül hívek maradtak a császári házhoz. Most azonban az új honvédség kötelékében szolgáltak. „Rendben van” — mondtam, és kezet szorítottunk. — Nem, hajóközlekedés nem volt, télidőben hogyan is lehetett volna. Utam ugyanabban az irányban vezetett, mint a nyáron. A vidék mégis megváltozott. Nemcsak a hó miatt, ami egyébként nem jelentett nagy nehézséget, mert kellemes, enyhe időnk volt. Kihalt, barátságtalan falvak fogadtak mindenütt, de legfőképpen Szeged után. Szegeden a térparancsnokság megvizsgálta okmányaimat, sőt kocsimat is átkutatták. Nem találtak seiÁmit, és egy testes, zömök nemzetőr hadnagy nagyon udvariasan szabadkozott. (Folytatjuk) '/ ' — 81 —
