Tolna Megyei Népújság, 1975. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-02 / 205. szám

Tv-naplő / Vietnam élete képekben A háború vérzivatarai után immár békés élet köszöntött Vietnam népére. Képeink, amelyeket a VNA, a Vietnami Távirati Iroda riporterei az idén nyáron készítettek, erről számolnak be: A haiphongi kikötő Duyen Hal gépgyárában az Idén nyolc, egyenként 160 m3 óra kapacitá sú kotróhajót állítottak elő. A képen: a nyolcadik kotróhajó a gyár dokkjában. (Foto: Van Szak) Az amerikaiak koncentrációs táboraiból a felszabadulás után hazatért Koa Khanh-i parasz tok dolgoznak egy rizsföldön |>él-Vietnamban, My Tho tar tományban. (VNA-fotók — MTI—KS) (Foto: Van Bao) Több száz dolgozó tölti nyári szabadságát szakszervezeti be­utalóval a Haiphongtól délre elterülő Don Son-i tenger­parton vagy a hegyekben. A képen: beutaltak a tenger­parton. (Foto: Tran Szón) Kispolgáriság és gie©e A hét vége műsoraiba az időjárás is beleszólt, szombat­ra viszont elmúlt a vihar, ek­kor csak a jó műsor hiányzott Kezdjük az elején, ponto­sabban in médiás rés, vagyis a dolgok közepén, ugyanis a Fej­vízvédelmi Kutatóintézet je­lentését nem először hallot­tuk. Már a címen is fenn­akadunk, a jószándékú szer­zők ugyanis nem az egyes fe­jekben felgyülemlett vizet akarják védeni, éppen ellenke­zőleg, tehát a pontosabb cím az lehetne, hogy Fejvízleveze- tési Kutatóintézet s szívből kívánjuk is, hogy sikerrel működjék ebben a közérdekű akcióban. Kételyeink nem a szándéknak szólnak, hanem a megoldásnak. Már ez a gü­gyögő géphang is zavarba hoz, mert olyan, mint amikor meg­lett emberek azt mondják egy kisgyereknek: tululu-mutyulu — s azt hiszik, ez a bölcs és mélyértelmű szentencia egy életre szóló tanulságot jelent. No jó, a gépember még nem tanult meg rendesen beszélni, majd felnő. De mintha más baj is lenne. Amit a jószándé­kú szerzők ugyanis a kispol­gáriság számlájára írnak, in­kább a giccs fogalomkörébe tartozik, a giccs pedig nem csak a kispolgárra jellemző. A példabeli magyar úr, aki a fiának ellopja Napoleon egyen­ruháját, mert milyen jól fog benne mutatni a házibulin, egy giccseszmény jegyében cselekszik, ahogy a giccs- eszményt valósítja meg az aranynak látszó műanyag fül­bevaló, vagy a golyóstoll, amelynek hengerén állandóan vetkőzésre készen áll egy álombéli nő. A giccs mindig egy magatartás közvetkezmé- nye, az öncsalás szükséglete, amikor egymásnak ellentmon­dó jelenségeket kapcsol össze: az autóduda áriákat dalol, a hitvesi ágy fölötti képen lep­leit lengeti egy nemlétező nő, míg a pacaszerű tavon paca- hattyúk úszóinak, stb. A Fej­vízvédelem gyermeteg gép- bácsija okos dolgokat mond, de nem mindig a lényeget mondja. Talán majd legközelebb. Addig pedig Komlós János mondja a magáét, pontosab­ban magáról mondja a ma­gáét, ami önmagában nem is lenne baj. Mert Komlósnak van humora, amivel nem di­csekedhet mindegyik humoris­tánk, s van is mit mondania, de néha mintha nem azt mon­daná, amit valóban akar, mert a pillanatnyi ötlet ingere íz­lésnek és igazságnak sem áll ellen. Mintha akaratlanul is Karinthyt illusztrálná: S szó­lék, maga szép mívű marha. ezt mondtam csak a jóhang­zás mián... S a jóhangzás mián misztikus köd lengi körül a humoristát, aki mezétláb megy a stúdióba, mert ha elmarad­na az adás, az emberek azt hinnék, hogy már megint va­lami olyant akart mondani.- Nem tudom, mit hinnének az emberek, azt sem, hogy egy­általán hinnének-e valamit, de figyeljük meg ezt a félmosolyt, amit sejtető gesztus kísér, hisz megint „olyasmit mon­dana”. Milyesmit? Azt talán, hogy együk-e meg a szeli dí- tőt, aki mögött egy jóságos istállómester árnya dereng? Igaz. Lafontaine is néha orosz­lánokkal mondatta el ennél magvasabb véleményét a kor­ról, de azért nem mindenki Lafontaine, aki oroszlánokat szerepeltet. Vagy itt van a karmesterverseny ' paródiája. Nem tudom mennyiben mu­latságos, hogy hány vödömyit izzad a dirigens egy koncert alatt, mert — mondani sem kell — a produkció lényege egészen más. De itt már aka­ratlanul is nemkívánatosra fordul az egész, mert a humor­nak vélt külsőség ellentpont­Ahhoz a nemzedékhez tarto­zom, melynek tagjai számára a ma harminc esztendeje tör­tént esemény — itt. Magyar- országon — „csak” újsághírt jelentett Számunkra, hála a szovjet csapatoknak, már hó­napokkal korábban véget ért a háború, és ha emlékezetem nem csal, 1945. szeptember 2- án azzal foglalatoskodtunk, hogy betömtük a bombatöl­cséreket a budai Halász- bástya tövében állt gimnáziu­munk udvarán. A gimnázium­nak csak a fele égett ki, a másik felében elkezdődhetett olyasmi, amit némi jóakarat­tal tanításnak is lehetett ne­vezni. Nem gondoltunk a tá­voli Csendes-óceán vizén hul­lámzó Missouri csatahajóra, Mac Arthur tábornokra. Ni. mitz tengernagyra és a felté­tel nélküli fegyverletétel alá­írásához odasántikáló Sige- micu japán császári külügy­miniszterre se. A televízió vasárnapi dokumentum-össze­állítása idézte emlékezetembe, hogy szégyenletes módon nem gondoltunk azokra a tízezrek­re se, akik Mandzsúriában és Koreában zúzták szét a hábo­rút, még sosem vesztett japá­nok Kvantung hadseregét és mentették meg — a legszeré­nyebb számítások szerint — több mint egymillió angol­szász katona életét, akiknek a jaként megjelenik a beat- zenekar. Nézzétek csak meg ezt a derék karmestert, izzadt­ságban úszik, bezzeg ezek a deli ifjak, akiknek még a ha­juk is valódi (!) milyen köny- nyedén csinálják 1 Ezekről ugyan nem folyik a verejték, pedig már nyolc éve... Az ilyen fajta humor itt válik ve­szedelmessé, mert a szeren­csétlen egybevetés akkor is érvényes, ha Komlós ezt nem is mondja ki. Komlósnak nincs szüksége ilyen félrevezető fogásokra, olcsóságokra, s még kevésbé lenne szüksége rá, ha valóban a magáét mondaná, őszintén és jókedvűen, amihez orosz­lánbőr se szükségeltetik. Egy villanásnyira megjelent Alfonzé is, ez a kivételes mű­vész, aki szinte észrevétlenül a legnagyobbakhoz nőtte fel magát. Minden szava, mozdu­lata hibátlan, bármit csinál, élettel telik meg a színpad. Mindig arra gondolunk: az­zal, amit tud, sokkal többre hivatott, hisz Moliere-szerepe­ket feltételező művészete most ért meg, most vált teljessé. , _ CSANYI LASZLÖ saját vezérkaruk eredeti' ter­vei szerint még másfél évig kellett volna szigetről sziget­re, és az addigi tapasztalatok szerint valószínűleg házról házra harcolni a tengely- hatalmak legszívósabb kato­náival, akik természetesen éppúgy nem juthattak el a „végső győzelemig”, mint európai szövetségeseik. A tv dokumentum-összeállítása ép­pen azért volt jó, mert rá­világított, nálunk kevesebbet emlegetett (Nyugaton pedig szándékosan a feledés homá­lyába burkolni szánt) össze­függésekre. Láttuk a Jaltában és Potsdamban találkozó „na­gyokat”, meghallgattuk szov­jet hadvezérek visszaemléke­zéseit és pontosan annyi csa­taképet, régi híradórészletet kaptunk, amennyi szükséges volt. A műsort szerkesztő és vezető Kanyó András jó mun­kát végzett. Csak egyetlen hibáját kell — éppen a sokat emlegetett nyelvhelyesség ér­dekében — szóvá tenni. Azt, hogy a japánok hazájukat va­lóban Nippon-nak nevezik, és ebben az esetben joggal hasz­nálható a két ,.p” betű. Ä „japán” szót azonban az egész műsor során következetesen elkövetett hiba volt hangsú­lyozottan „jappán”-ként em­legetni. ......... ( ordas) Ha 30 éve befejeződött Ho apó félretette a szöveget... A kitörölhetetlen emlék­képek, két vietnami utazásom élményei a háborúhoz kötődtek. Alkonyat után vágtunk neki a feltépett utaknak, amelyek mentén az ügyeletes őrszemek halvány­piros és sárga fényekkel je­lezték az amerikai repülőgé­pek közeledtét. Az éjszaka ol­talmazó palástja alatt minden megelevenedett: fend szám­táblás kerékpárok előzték a zebufogatokat, törékeny asszo­nyok, a bambusz rugalmas játékát felhasználva, sokszor hetven-nyolcvan kilogrammos terheket vittek a vállukon le­vő rúdra aggatott kosarakban. Türelmesen várakoztunk a hidaknál, ahol páratlan lele­ményességgel oldották meg a gyakori átkelések gondjait. A könnyű szükséghidakat este rátolták a folyócskákra, haj­nalban pedig visszahúzták az erdők rej tekébe. Az amerikai hadvezetés pedig csodálkozott, hogy amikor a légifényképek tanúsága szerint minden ro­mokban hever, a szállítmá­nyok mégis pontosan eljutnak rendeltetési helyükre. Az em­ber könnyen megérthette, mi­ért került Kim Ngoc Quang fényképe egy hanoi kiállítás dicsőségtáblájára. Nem lőtt le repülőgépeket, nem hajtott végre rendkívüli hőstettet — „csak” ezerkétszáz háborús éj­szakán keresztül vezette ne­héz tehergépkocsiját az útta- lan utakon, s biztosította az utánpótlást a legnehezebb kö­rülmények között is... A legmegrázóbb látványt azonban a vonuló gyermekek nyújtották. A hónuk alá csa­pott füzetekkel és könyvekkel napszálltakor indultak el a szükségiskolákba, ahol az el­ső osztályfőnöki óra témája mindig a légoltalom volt. De valamennyi pad megtelt és az oktatásügyi minisztériumtól az igazgatókig mindenütt azt hangsúlyozták: elkövetkezik majd a békés jövő, s a hol­nap munkásait, mezőgazdáit, értelmiségeit a háborús felté­telek között is oktatni, nevel­ni, képezni kell. Sok iskolában jártam, de egyetlen üres he­lyet láttam az osztálytermek­ben, a Quang Trung-i hetedi­kesek között. Rögtön elmond­ták a történetét is; egy riadó alkalmával a tizenhárom éves Nguyen Ba Ngoc is lesietett az óvóhelyre, de onnan kétségbe­esett gyermeksírást hallott. Felrohant és két piciny lányt látott, amint távollevő szülei­ket hívták. A gyermekeket megmentette, de őt magát, amint utolsóként be akart ugrani a fedezékbe, halálos szilánk találta. Tanítói és osz­tálytársai elhatározták, hogy padját üresen hagyják és ne­ve mindig szerepelni fog az osztálynévsorban. S mennyi minden tartozott még a Vietnam fogalomhoz — emberközelből. Az ország leg­idősebb polgárának, Van apó­nak múzeumként berendezett kunyhója, s a fennmaradt igaz legenda, hogy az öreg száz- huszonnégy éves korában, a népi hatalom kivívása után ízlelhette meg először a cukor édességét, pedig faluja határá­ban, a francia tulajdonban le­vő nagy ültetvényen ott vág­ták a cukornádat A 71. szá­mú kórháznak, a VDK tuber­kolózis ellem központjának tragédiája, amelyet a vörös- keresztes jelzések ellenére is sorozatos támadások értek. Az ötvenkét kisebb-nagyobb épü­letből álló kórházkomplexum­ban húsz intézmény földig rombolódott, tizenkilenc súlyo­san, tizenkettő könnyebben sérült, s egyetlen ház maradt épen. A halottaskamra... • l..Három évtizede annak, hogy 1945. szeptember 2-án, kora reggel hat órakor a Ban Dinh térre tódultak a hanoiak. Az időpont neon volt rendkí­vüli, a nagy meleg miatt Viet­namban a hajnal vagy az este a legalkalmasabb gyűlések tar­tására. Az egyszerű tribünre fellépett a jól ismert és any- nyira szeretett, tisztelt férfiú, lábán egy zsákmányolt francia gépkocsi gumiabroncsából készült saruban. Felolvasta a vietnami függetlenségi nyilat­kozatot és bejelentette a Viet­nami Demokratikus Köztársa­ság megalakulását. Azután Ho Si Minh — így mondták el a szemtanúk — félretette a tör­ténelmi szöveget, tekintetét végighordozta az összesereglett embertömegen és fennhangon megkérdezte: — Honfitársaim, jól hallot­tátok, értettétek amit mond­tam? A kérdés jogos volt, hiszen nem egy gyűlés zajlott a sok között, hanem új fejezet kez­dett íródni Vietnam viharos történetében. S nemcsak a ten­germorajként felhangzó Igenlő válasz, hanem harminc esz­tendő háborúban és békében bizonyíthatta, hogy a vietna­miak megértették ezeket a szavakat. ■■***-**« RÉTI ERVW •

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents