Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-03 / 181. szám

Új formák — új utak Hz amatőr művészeti mozgalmak megújulása Michelangelo Charles de Tolnay könyve magyarul Vasari, 8 „művészettörténet atyja”, aki 161 olasz művész életrajzát írta meg nevezetes könyvében, Michelangelót „in­kább mennyei, mintsem földi lénynek” nevezi. A magyar Michelangelo^ Irodalom — sajnos — szegé­nyes. Verseit Rónay György ültette át, s Vasari életrajzát is bírjuk, de Condi vi már nem talált fordítóra, s Mi- chelangelo-értelmezéseink (Meller, Heckler) bizony el­avultak. Ez a szegénység an­nál inkább is feltűnő, mert Michelangelo világhírű kutató, ja, a XX. század megfellebbez­hetetlen szaktekintélye, Fülep Lajos és Lukács György barát­ja, a magyar származású Tol­nay Károly, vagy nemzetközi­leg ismert nevén Charles de Tolnay. S most könyvkiadá­sunk igazi eseménye, hogy tes­tes kötetben foglalva két mű­ve jelent meg. A művészetnek nem az a fel­adata, hogy ábrázolja, hanem értelmezze a világot Az ábrá­zolás — naplemente, a nagy­mama névnapja, a keresztpapa reggelije — nem visz köze­lebb a lényeghez, mert csupán elmond, közöl valamit Ha így közeledünk a legnagyobbak­hoz, rvem megyünk semmire. Még Arisztotelész ismert kö­vetelménye (rend, arányosság, elhatároltság) is csak a külsőt érinti, a lényeges valahol ezek mögött rejlik. Tolnay Károly ezt a nehezen megnyilatkozó titkot keresi Michelangelo mű­vészetében, s nemcsak a tudós fölkészültsége és biztonsága természetes erénye, hanem a beleérzőképesség, a művészi invenció is, amelyben eggyé- válik élmény és ismeret, a té­vedhetetlen tudás és a benne- élés otthonossága. Tolnay szakít a hagyomá­nyos Michelangelo-értelmezé- sekkel, s szemében már nem a reneszánsz beteljesítője, vagy a barokk előfutára, még kevés­bé „a mindenható szubjekti­vizmus képviselője”, miként Hekler Antal gondolta. Tolnay Michelangelója világot foglal magába, éppúgy, mint Dante, Shakespeare vagy Goethe, akik ugyan egy kor összefoglalását jelentik, s kezdetét is az új­nak, de ennél lényegesebb; hogy teljes világ, melynek minden eleme tudatosan épüL „Nem úgy akarta ábrázolni a dolgokat, ahogyan az emberi szem látja őket, hanem önma-1 gukban, lényegükben” — írja, midőn a rövidülés törvényei­nek érvényesülését fejti ki, majd másutt, „úgy érvelt, hogy a művészi fantáziának újjá kell teremtenie az igazi valóságot”, s így vizsgálva teljesen új' értelmezést kap a Medici-kápolna, II. Gyula pá­pa síremléke, a Sixtus-kápolna freskósorozata, s így válik az Utolsó ítélet Krisztusa Isten- bíró-Apollóvá, a Madonna pe­dig Guggoló Vénusszá. S új értelmezést kap Miche­langelo munkamódszere is, mindenekelőtt a sokat ismé­telt üres vád az egyes (főleg az utolsó) művek „befejezet- lenségéről”, amiben egyaránt láttak elégedetlenséget, türel­metlenséget, vagy éppen a művészi erő elapadását. A vád leggyakrabban a két utolsó mű, a firenzei Sírba- tétellel és a Rondanini Pietá- val kapcsolatban hangzott el, ám Tolnay intuíciója egészen mást sugall: „Félretette az emberi testről szerzett ösz- szes ismereteit, félretette mű­vészi tudását, naív és köz­vetlen módon fordult a belső kép ábrázolásához, csak lelke parancsának engedelmesked­ve. Utolsó művel már nem őstípusok megtestesítői, mint a korábbiak, immár tisztán csak személyes jelentőségük van”. Michelangelo „kezdettől fogva a látható természeti for­mákon átragyogó Ideát keres­te”, amiben felismerhető kora neoplatoznizmusa (Ficino: A szépség szellemi dolog), de többről is szó van, mert ez a törekvés határozza meg, hogy teljes világot építsen ki, melyben a szépség a szelle­met szolgálja. Tolnay Károly roppant élet­művének töredéke csupán (de milyen fontos „töredéke”!) a most magyarul is megjelent két tanulmány. Ahhoz azon­ban elegendő, hogy fogalmat alkossunk ennek a kivételes tudóspályának jelentőségéről, remélve, hogy további munkák is követik ezt az első, nagyon szép kiállítású kötetet. CSÁNYI LÁSZLÓ 1 z országot járva gyakori w ta hallani: mennyire hiányolják a megcsappant amatőr művészeti csoportok működését. „Mert nemcsak szemmel és füllel kell élvezni a művészeteket — mondta egy tanácskozáson felszólaló szo­cialista brigádvezető —, de igazi résztvevőként mi is ott akarunk lenni a színpadon is, úgy ahogy ez jó néhány évvel ezelőtt még inkább lehetséges yolL” Sokan emlékezhetnek még a felszabadulás utáni esztendők­re, amikor mindenütt gomba­módra szaporodtak; üzemek­ben és falvakban az öntevé­keny művészeti csoportok: színjátszók, táncegyüttesek, stb. A legkisebb helyiségek­ben is működtek a lelkes amatőrművészek. S mit ta­gadjuk, a kultúrával való köz­vetlen találkozás sok tízezer embernek adott egész életre kiható élményt Akkoriban mindezt egysze­rűen népművelésnek neveztük! Azóta azonban alaposan megcsappant az amatőrcsopor­tok száma. Nem utolsósorban azért is, mert mindez tömér­dek pénzébe került az ország­nak. Takarékoskodtunk. Ter­mészetesen nem mondtunk le az amatőr művészeti mozgal­makról. Ma is szép számmal találhatók magas színvonalú együttesek a nagyobb művelő­dési központokban. A nagyob­bakban igen, de a kisebbekben csak elvétve. Az amatőr művészeti mozga­lom megteremtette a maga sa­játos hierarchiáját! Egyidejű­leg hozott fejlődést és sorva­dást Nem lehet nem észreven­nünk a kórusmozgalmak vajú­dását; az iskolákból még ének­lő fiatalok tízezrei kerülnek ki, de az üzemekben már el­halkul az énekszó. Csupán né­hány munkáskórus őrzi már a hajdani nagy tradíciókat A népi tánc sem a széles bázi­sokon alapuló népművelői te­vékenység többé. A népműve­lést menetközben felváltotta a szakszervezeti művészeti moz­galom. Az amatőr művészetek igyekeztek közelebb emelked­VANNAK EMBEREK, aki­ket egy véletlenül hozzájuk került alkotás tesz műgyűjtővé. Induktív emberek. A tárgy látványa ébreszti fel általáno­sító kedvüket. Az én emberem deduktív. Először a tárgy ál­talános képzete rajzolódott a lelkére, valami fájó birtoklás- vágy kíséretében, s már akkor eldöntötte, hogy műgyűjtő lesz. Azazhogy: először műre gyűj­tő. Rendszerető ember lévén,' mindenekelőtt kalóriatábláza­tot szerzett be. Ezer kalória kell neki egy napra, ezt sütöt­te ki. A feleségének kilencszáz, a gyereknek öt, a nagymamá­nak elég négy. Az egész család műre gyűjtő lett. Nyáron könnyű gyümölcsételek, ősszel rántott leves, télen sült tök, ta­vasszal pattogatott kukorica, öt év múlva léphetett be a ki­állítási szalon üvegajtaján, ek­kor már szinte asztrál teste volt, de tudta; bármily - al­kalmas is arra, hogy a szépsé­get befogadja — pontosabban,’ hogy a szépség befogadja őt •—, amikor a pultra teszi az összegyűjtött pénzt, csak egy sorszámot kap cserébe. Talán azért, hogy senki se tévessze össze a műgyűjtést a közönsé­ni a hivatásos művészek rang­jához. S miközben mércéjük valóban feljebb került, á haj­dani tömegbázis összezsugoro­dott. Egyre kevesebben vesz­nek részt közvetlenül a művér szetek aktív élvezetében. M árpedig „a szocialista * * kultúra és művelődés lényege, ellentétben más tár­sadalmi rendszerekkel, éppen a közvetlen részvételben, az aktív közreműködésben rejlik, A tömegek csakis így kaphat­nak nagyobb részt a kultúra értékeiből”. A Magyar Tudo­mányos Akadémia művelődés­kutatási bizottsága éppen ebben a fogalmazásban érezte „a szocialista műveltség és művelődés” magját. Ma tehát szükségszerűen ve­tődik fel a kérdés, tekintettel a közművelődés előttünk álló hosszú távra szóló feladataira, milyen jövő vár a bázisában leszűkült többé-kevésbé arisz­tokratikus színezetet kapott amatőr művészeti mozgalom­ra? A szakszervezeti művészeti mozgalom jelenleg bizonyos ellentmondásosságról tanúsko­dik. A kulturális igények ugyanis minden rétegnél de­mokratikusan jelentkeznek, de ezeket az igényeket csak igen kis mértékben elégítik ki. A nagy többség kimarad. Az ok elsősorban gazdasági jellegű. A kultúra amatőr szinten is pénzbe kerül. O zerencsére azonban e ^ vajúdó időszak új for­mákat, új járhatónak ígérkező utakat teremt. Az amatőr művészet spontán kialakuló, nagy erővel szinte robbanás­szerűen mutatkozó új formák­kal jelentkezik. Ilyenek az egyre jobban szaporodó tánc­házak is, a közösségi szórako­zás talán legideálisabbnak ígérkező formája, amely lehe­tőséget ígér a művészeti ne­velő munkára is. A fiatalokat pedig aktivitásra serkenti. Nem túlzás azt állítanunk, hogy az országszerte szaporo­dó táncházak kapui előtt való­sággal sorban állnak a mun­kásfiatalok. ‘ Hasonló erjedést tapasztalhatunk a munkás- színjátszás berkeiben is. Az új színháztípus jóval kötetle­ges kereskedelemmel, melyre az „ép adom a pénzt, te adod az árüt” brutalitása jellemző, talán azért, hogy a műgyűjtő­ket önzetlenül Támogató Pat- rónus (rövidítése: ÖTP) meg­forgathassa kissé a pénzt, a maga hasznára ugyan, de vala­miből a patrónusnak is élnie kelL A sorszám természetesen túlnőtt puszta jelenségvoltán, a várakozás határozottabb idő­dimenziót kapott általa, mű­gyűjtőnk pedig életcél értékű napi elfoglaltságot, sőt, va­sárnaponként az egész család tudta a dolgát; felvonulhattak az üvegajtó elé, hogy összeha­sonlítsák az aznapi sorszámot avval, amit a papa tartogatott a kezében. NEM IS KELLETT Üjabti öt év ahhoz, hogy a két szám tiszta rímként csendüljön ösz- sze. A papa hazahozta a mű­vet. Képzőművészeti alkotás volt a javából. Német művész­kollektíva alkotása, de volt rajta valami keleties, neve pe­dig a magyar történelem zor­don századait idézte műgyűj-i tőnk elé, ha behunyta a sze­mét, marcona gyalogkatonát — drabantot, vagy darabon­tot — látott állni, szálfaegye- nesen, valamely végvár golyó­ütötte mellvédjén. Mint min­nebb formák között működik,, mint régebben. Nem annyira, vagy egyáltalán nem színpad­hoz kötött. A tatabányai szín­játszók a bányába is lemen­nek előadást tartani. A csepe­li színjátszók a munkásszál­lók egy-egy szögletében vagy akár az utcán is bemutatják komédiáikat. A színjátszók így sokkal közvetlenebb kontak­tust teremthetnek a közönség­gel. Bizonyára ennek is kö­szönhető, hogy a színjátszás népszerűbb és vonzóbb lett a fiatalok előtt. A hagyományos, yitatha­” tatlanul magasabb szín­vonalra emelkedett — amatőr- művészeti csoportok mellett, szemünk előtt bontakozik ki egy „zélesebb alapokon nyug­vó, kötetlenebb formákat kere­ső, friss mozgalom. Még a kezdeteknél tartunk. Ám ép­pen ebben a stádiumban te­hetnénk sokat A szakszerve­zetek valóban sokat segíthet­nek az új formák felkutatásá­ban. Már eddig is tettek ér­tük. így kaphatott országos fórumot Salgótarjánban az üzemi fiatalok versmondó­találkozója, a munkásszínját­szó fiatalok fesztiválja Tata­bányán és a tervek szerint megvalósul az üzemi képző­művész fiatalok találkozója is Ózdon. S mindez várhatóan még tovább bővül egy közös körben. Az amatőr művészeti mozga­lom a biztató jelek és új for­mák kialakulása ellenére is még több támogatásra tartana igényt. Közösen kell felkutat­nunk lehetőségeit; korszerűbb, populárisabb és olcsóbb for­mákra van szükség! A meglé­vő anyagi eszközök rendszerint soványak. Intézményesebb és koncentráltabb gazdasági tá­mogatásra várnak az új utak, formák keresői és művelői. S a meglévő anyagi eszközöket is célszerűbben kellene felhasz­nálni. A z amatőr művészeti moz­” galom, tekintve a köz- művelődés egyre összetettebb teendőit, csakis így újulhat meg. SZÉMANN BÉLA den műalkotás; sokértélmű volt ez is: úgy idézte a múl­tat, hogy egyszersmind a jövő­be mutatott, a legmodernebb térplasztikai törekvéseket kép­viselve: tulajdonképpen moz­gó szobor volt, vagy mobil, ahogy Herbert Read mondaná, s mert önerejéből mozgott, műgyűjtőnk — ki akkorra már otthonosan lapozgatta a szak- irodalmat — az automobilok Családjába sorolta. Mondanom se kell, mekkora fantáziára volt ehhez szüksége. Pedig valódi alkotó tevé­kenysége még csak ezután kezdődött. A szakirodalomból ugyanis két nagyon fontos dol­got tudott meg. AZ EGYIK, hogy az a csu­pasz funkcionalizmus, az a Neue Sachlichkeit, melyet gyűjteményének e büszkesége képvisel, tulajdonképpen a weimari iskola gyerekbetegsé­gei közé tartozik, s úgy, ahogy van, elavult. Most a szecesszió a divatos, a formák szeszélyes artisztikuma. A másik, hogy egy modem műalkotás nemcsak megkíván­ja, hanem provokálja is a mű- élvező aktivitását. A társszer­zőséget. A továbbgondolást. Ä továbbalakítást, Műgyűjtőnk tehát munká­hoz látott. VALLJUK MEG, első kísér­lete még sutácska volt. Hiszen az, hogy mobiljának tetejét li­lára festette, orrára és oldalá­ra pedig fekete-fehér kockás csíkokat ragasztott, szándéka szerint teremtő mozdulat volt ugyan, de lényegében Vasa- rely-utánérzés, afféle fáradt tisztelgés az Op-art kihúnyó szelleme előtt. A műsuba vi­szont, belül alkalmazva, azt jellemezte, hogy műgyűjtőnk megérzett valamit a kor dia­dalmasan előretörő esztétikai ideáljából: a suba a bizonyos­ság, az idetartozás szimbólu­ma, a gyökerességé, mint a „látod édesanyám, mért hoz­tál a világra”, meg a tájnyel­vi akcentus az irodalmi ta­nácskozásokon, vagy a Rózsa Sándor-filmben. Ugyanezt a ráérzést tanúsítja az a kasza­tokmány formájú alumínium (magyar ezüst!) edényke, mely szellemes rúgón mofcog és ár- valányhajat rezegtet a mű­gyűjtő és családja orra alá. A narancssárga alapon fekete betűkkel ránkköszöntő „CSAO’! némi stílustörésnek látszik ugyan, de gondoljuk meg, mennyire hozzátartozik ko­runk modern ízléséhez az a groteszk játékosság, melyet mobilunkon a „légy embersé­ges a közlekedésben” felirat, a montecarlól kaszinó látképe, az aggteleki cseppkő-szálló címkéje; a Shell-eég emblémá­ja, egy szerencsepatkó és egy szexbébi alulnézete képvisel — hogy csak néhányat említ­sek a külső díszítőelemek kö­zül. Az a kutya pedig, amely a mobil hátulján' üldögél, egyenesen telitalálat. Nem­csak azért, mert a suba és az árvalányhaj folklorisztikus szimbóliumrendszeréhez tarto­zik (hiszen — mint egy tévé­interjúból megtudtam — már a honfoglaló magyar népnek is a kutya volt az egyetlen jó barátja), hanem azért is, mert e kutya valami mának-szóló üzenetet hordoz. Mozdulatá­ban értékítélet van, emberi példázat. Ez egy pozitív kutya. Ez bólogat. EZ PEDIG — hogy n mobil­kutya bólogat — afféle záró­poén. Az elemzésnek tehát vé­ge. Mobilunk történetéhez azonban még hozzátartozik, hogy emberünk végül elvitte a műgyűjtők szabadtéri klub­jába, elcserélni egy olyan mo­billal, amely szintén német kollektíva alkotása ugyan, de nincs rajta semmi keleties. A kollégák közül azonban egyet­lenegy méltatta csak figyelem­re. Nem lévén esztétikai mű­veltsége, mindössze annyit mondott: — Apuskám; maga rossz he­lyen jár. A karácsonyfadísz­gyűjtők egy utcával odébb vannak, _____.i L....... F aragó Vilmos: MŰELEMZÉS

Next

/
Thumbnails
Contents