Tolna Megyei Népújság, 1975. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-15 / 191. szám
Csöndes délután Két pillanat Paksról A hivatalos tájékoztatást figyelmen kívül hagyva, szétnéztem egy kicsit a faluban és megállapítottam, hogy amikor semmi nem történik Nagydorogon, egy csöndes délutánon, a következő dolgok történnek, például: A tanácsház udvarán úgy virítanak a virágok, mintha kertészet lenne ott és nem tanácsház. A folyosó hirdetőtábláján munkásokat keres a dohánybeváltó üzem, ebédet, zuhanyozási lehetőséget és 2000— 2500 forintot ígér, a teljesítménytől függően. A tanácsház szomszédságában, a villanyoszlopon ülő fészekben a kisgólyák nemcsak békát kapnak, hanem halat is. A húsbolt előtt háromnegyed kettőkor heten várják a nyitást. Egy szép arcú fiatal lány mini-, vagy inkább alig- szoknyában is kerékpárra mer ülni. Mindenesetre a combjai miatt nem kell szégyenkeznie, mert azok hibátlanok. A vasbolt udvarán rengeteg fémhordót kínálnak eladásra, darabonként 60 fo-1 rintért. Külföldi rendszámú autók is áthaladnak a község fő- útján, Szekszárd, vagy Pécs felé igyekezve. Á Napsugár kisvendéglő presszójában tele pohár kávét és hat cukrot tesznek a vendég elé, ha úgy kéri az italt, hogy duplát kérek. Ez azért van, mondja a kedves felszolgáló, mert Nagydorogon egy kávé az egy kávé, a dupla meg két kávé. A kávé máskülönben jó és elég belőle egy is. Szép kenyeret árulnak a faluban, külön szaküzletben, de még válogat is az eladó, ha a vevő idegen. Némelyik házikertben sok egészséges fürt lóg a szőlőtőkéken, ami azt mutatja, hogy növényvédő szakemberekből nincs hiány. Az ócskavasat már a vasútállomáson is összegyűjtötték, de még nem adták át a MÉH-nek. A vasak olyan szépen, osztályozottan hevernek a kerítés mögött, ahogyan a szabályzat előírhatná, ha erre is lenne szabály. A fiatal forgalmista készségesen ad felvilágosítást az utazási lehetőségekről, beleértve az autóbuszok indulási idejét, sőt talán még le is ültetné az érdeklődőt, ha volna fölösleges szék a forgalmi irodában, pedig nem az a dolga, hogy vendégekkel foglalkozzék, vannak itt hivatali ügyek is bőven. G. J. Nem tetszik, Szivi! Ha panaszkönyvet használ az ember akár a kereskedelem, akár a vendéglátóipar valameny képviselőjével kerülvén összeütközésbe, a panaszkönyvi bejegyzésre elrendelt vizsgálat végén az illetékesek tudom4sunkra hozzák, hogy az ügyben hogyan jártak el. A mesgye jól kitaposott. A vásárlónak, vendégnek az a joga, hogy sérelmeinek orvoslását kérheti, észrevételeinek fóruma van, elég közismert. Más azonban a helyzet a szolgáltatások frontján és ez talán ered abból is, hogy a szolgáltatások nagyon átgondolt és intenzív fejlesztése ellenére is alatta maradnak egynémely vonatkozásban az igényeknek. Irtunk már erről igen sokat, föltehetően írnunk is kell még igen sokat. Úgy vélem azonban, hogy a szolgáltatások körében dolgozók munkájának minőségét, a szolgáltatások valamelyik körében tevékenykedők magatartását kifogásoló bejelentésekre is időszerű lenne megszervezni a visszajelzés rendszerét. Mind elterjedtebb ugyanis az a vélemény, hogy a szolgáltatóknak „mindent szabad”. Egyszóval, bármi ér is bentiünket a részükről, le kell nyelnünk a »békát”, mert „ez van, ezt kell szeretni”. Kell? De miért és hogyon? — kérdezte tőlünk egy megyei közhivatalunkban dolgozó asszonyka, elmondván — becsületére legyen mondva, minden indulat nélkül — a központi fodrászszalonban megesett kalandját. (Nekünk másodjára mondta. Azon melegiben a szövetkezet illetékesének tett panaszt). Úgy döntött, hogy rendbe téteti a frizuráját, ha a délelőtti órákban nem túl zsúfolt az említett szalon. Úgy látta, zsúfoltságról szó sincs. Belépésekor megváltotta tehát a blokkot mosásra, berakásra; mert látta, hogy egy fodrásznő dolgozik, kettő beszélget és a harmadik elmélyülten manikűröz, azaz mindhárman azzal vannak leginkább elfoglalva, hogy őt nem veszik észre. Egyenkénti instan- ciázás után kiderült, hogy foglaltak, azaz bejelentett vendéget várnak. A nem bejelentett nyelt néhányat és sarkonfordult. A pénztárnál a blokkot leadva csak annyit mondott, hogy a hölgyek nem érnek rá. Azt gondolná az ember, hogy a pénztárosnő erre elnézést kért és viszontlátásra köszönéssel búcsúzott. Nem így esett, hanem a csúfondá- ros mondanivalóval azonos arckifejezéssel a következő kérdést intézte a távozni készülőhöz: — Mi az, talán nem tetszik, Szivi? „Szivi”-nek nem tetszett. Magunk között szólva, nekünk sem, bár előfordulhat, hogy a kassza ironizálásra hajlamos kezelőjét becézik szivinek és nevének fent leírt előfordulású átruházását tulajdonképpen kedveskedésnek szánta. Mindettől függetlenül, maradunk a nem-tetszésnél, mert meg- átalkodottan hiszünk abban, hogy mindenki megtanulhat külön tánc- és illemtanórák nélkül is a másik tiszteletének a jegyében közlekedni a hétköznapokban, ha annyit ad tiszteletből másoknak, amennyit ő a tiszteletből követel magának! Föltehető, hogy Szivi a rossz ízű kis epizódért nem kapott sem üzletvezetői dicséretet, se különjutal- mat. A panasztevő mindenesetre megérdemelt volna azért annyit, hogy rövidke levélben elnézését kérjék a sajnálatos eset miatt. Egy ilyen levélkének komoly gyógypedagógiai hatása van, s mellette azt is jelzi, hogy; nem mindig kell azért szeretni azt, ami van! , •—Zászló— Ebből a nézőpontból olyan Paks régi központja, mint egy déli ország bazárnegyede. Keskeny utca, kanyarok, macska- kő és rom és szemét. És autó és autóbusz és... ígéret, mármint arra, hogy a Béke Szálló ekkor, meg ekkor elkészül. A képről látható, hogy az új tetőszerkezetet már kezdik felrakni és azután majd, talán a kőművesek a külső és belső vakolást, a szakiparosok pedig a szerelőmunkát is elvégzik. Egy pillanat a megújuló Paksról. Szokatlan helyről, a TÜZÉP-telepről készítettük a felvételt. Elöl a kis iroda látszik, mögötte már egy kész társasház. Es a daru dolgozik a következő társasháznál, no meg hat munkás is. Pillanatkép az építkezésről — jó volna gyorsítani — ez esetben — nem pedig rögzíteni, megállítani az időt a felvétel kedvéért. — Pj Fotó: Gk. Takarékos morzsák Szépen, valódi nyárias hévvel tűz a nap. A gyár udvarán ketten csákányoznak egy árkot. Átkozott törmelékes a talaj, kifordul a csákány hamar az ember tenyeréből, ha nem markolja elég férfiasán. Nem lesz hosszú az árok. Huszonöt méter hosszú, harminc centi széles és jó hatvan centi mély. Éppen ilyen kell itt az elektromos kábel- fektetéshez. Már két napja csinálják ők ketten, de még jó egy nap rámegy, hiába „keménykedett” itt délelőtt is a TMK vezetője. Mi ebben az érdekes? Csak az, hogy a két ember villanyszerelő szakmunkása a gyárnak. Óránként 16,50-ért. A segédmunkás 9—10 forintot kap egy órára. A különbség a két ember esetében óránként mindössze 12 forint. Igazán semmiség ez egy ekkora gyárban. ^ — Nagyon sajnáljuk asz- szonyom, de ezeket a falra szerelhető tartókönzolokat csak párban adhatjuk. Hetven forint párja — mondja a bolt eladója. De az az érthetetlen asz- szonyka csak makacskodik, hogy neki egy konzol elég, mert a másik oldalon a mosogatót egy falrész fogja tartani. Az eladó mindezt érti, csak azt nem, hogy ez az asz- szony még mindig miért ért- hetetlenkedik. Végül döntő fölénnyel, magabiztosan érvel: — Meg kell, hogy értse, nem maradhat egy a nyakunkon, nem dobhatjuk ki. Elvégre takarékosság van! — néz körül diadalmasan. Úgy érzi, hogy technikai k. o.-val győzött. Az asszony szó nélkül blokkoltatja a 70, — Ft-ot a két konzolért, . , Vagy megértette e súlyos érvet, vagy filozófus. És legfeljebb otthon ö dobja ki. * Nem tart soká a rakodás. A munkások is tudják, hogy sietni kell, hisz messze van Kecskemét, s ennek a szegény pilótának sem mindegy, mikorra ér haza. Na de, mire a reggelijét befejezi, már a pótkocsi is púposra lesz rakva. Indulás. A célba éréskor a nagykereskedelmi vállalat telepén a raktárfőnök szép hosszú, kissé népies kacskaringós fohásszal fogadja, aminek elég, ha csak a végét idézem: „... mit gondolnak azok az okosok, mikorra tudjuk mi ezt eladni. Még egy ilyen szekérrel, ha hozol, akkor ezredfordulóig biztosítani tudjuk az ország ellátását. Nem bánnám, ha a következő utadra elhoznád azokat, akik ide irányították ezt a tömérdek csövet. Hát nem jegyzik, hogy hova mennyit kérnek? Spórolnak a papírral?” reviti meg' az utókornak rögzíti, milyen volt a táj, az ember abban a pillanatban, amikor a fény a filmet érte. i A százhuszonötöd másodperc olyan kevés, hogy érzékelni sem lehet. A fényérzékeny film azonban rögzíti ami elé tárul. Az életet mc-
